Álfeketék, kamuindiánok: miért szaporodnak az identitástolvajok?

2021. március 29. 12:01
Mi késztet valakit arra, hogy hamisan kisebbségi identitást hazudjon magának? Münchausen-szindróma, figyelemvágy? Vagy éppen az érvényesülés lehetőségei a woke forradalom hatása alá került Amerikában? Identitástolvajunkról szóló cikksorozatunk második része!

Írta: Leimeiszter Barnabás

 

Az identitástolvajokról szóló előző cikkünkben a kansasi zsidó létére magát bronxi fekete latinának eladó, és így karriert csináló egyetemi professzort, Jessica Krugot mutattuk be, az ő esete azonban nem egyedülálló, sőt. A „transzfajiság” problematikáját néhány éve Rachel Dolezal vezette be a köztudatba, tavaly pedig értelmiségi-egyetemi körökben „identitáspiócák” sora lepleződött le.

A George Washington Egyetem egy másik, kreatív írást oktató professzora s a tekintélyes PEN/Faulkner Alapítvány vezetője, a tavaly áprilisban koronavírusban elhunyt Hermán Gernán Carrillo kalandos életű, az angol nyelvtudást tévéműsorokból fölszedegető és koncertzongoristaként is nevet szerzett kubai menekültként írta újra magát, Loosing My Esphanish címmel regényt is jegyzett afro-kubai, illetőleg queer identitásáról.

Valódi származását legközelebbi barátai, de még házastársa előtt is eltitkolta.

Az, hogy Hermann Glenn Carrollként, egyszerű detroiti fekete gyerekként látta meg a napvilágot, spanyolul pedig csak felnőttként tanult meg, csupán akkor derült ki, amikor némiképp sértett rokonai helyreigazítást küldtek a Washington Post által megjelentetett nekrológjához.

H. G. Carrillo/Carroll

Feltűnő ugyanakkor, hogy a színesbőrű Carrillo/Carroll leleplezése jóval mérsékeltebb reakciókat eredményezett, mint Krugé: férje azzal mentegette, hogy az író hazudozása „művészi megnyilvánulás” volt, amivel afféle „gyönyörű káoszt” hozott létre maga körül. Míg a Krug-ügy ítélkező publicisztikák és posztok özönét szabadította el, Carroll ügyét többé-kevésbé ártatlan furcsaságként tálalta a sajtó, ami csak rá és ismerőseire tartozik.

Ott van aztán Margaret Seltzer, avagy írói nevén Margaret B. Jones, aki a Penguin kiadó által 2008-ban megjelentetett, Love and Consequences című, önéletrajzinak titulált könyvében mesélt Los Angeles zűrös déli részén töltött gyerekkoráról. Seltzer állítólagosan önmagáról mintázott főszereplője egy félig fehér, félig indián kislány volt, aki árvaházba, majd egy fekete családhoz került, kiskamaszkorában pedig belekeveredett a környéket uraló drogbanda véres mindennapjaiba. A mű bestseller lett, a kritikák elismerően írtak az erőteljes, szívszorító sztoriról, noha némelyek megjegyezték, Jones mintha itt-ott kiszínezte volna a részleteket. A rádióinterjúkban vaskos fekete akcentussal nyilatkozó írónőt aztán a nővére buktatta le, miután a lapokban olvasta a Jonest magasztaló cikkeket. A valóságban Seltzert biológiai szülei nevelték fel,

méghozzá a nem éppen gettóként ismert San Fernando-völgyben, s egy magániskolában tanult.

Seltzer könnyek között vallott a New York Times-nak arról, hogy a „memoárt” barátjai elbeszéléseiből szőtte össze, és csupán hangot akart adni azoknak, akiket nem hallgatnak meg. Kreatívírás-kurzusokon kezdte formába önteni az ismerősök történeteit, mikor pedig kapcsolatba került egy rasszizmusról könyvet író szerzővel, már sajátjaiként számolt be az élményekről. Seltzer mentegetőzése nem hatotta meg kiadóját: könyvét levették a könyvesboltok polcairól (Carroll regénye viszont ma is megvásárolható, s a könyvismertetők nem említik hazugságát).

A szicíliai származású, nemileg „nonbináris” CV Vitolo-Haddad jómódú floridai családban nőtt fel, a a Wisconsini Egyetemen médiaszakán PhD-zott, s az egyetem tanársegédeit tömörítő szakszervezet társelnöke volt. Vitolo-Haddadot egyesek feketének nézték, e téves feltevést pedig ő nem cáfolta meg, szándékosan ködösített származásával kapcsolatban. Olykor etióp gyökereire hivatkozott, máskor viszont Krughoz hasonlóan afrolatinaként azonosította magát, és őseinek a „gyarmati” idők alatt elszenvedett szenvedéseire utalt – a gyarmatosítást okolta azért is, hogy édesanyjának olyan vicces a kiejtése. (Krugot egyébként a botránya kirobbanásakor „kansasi bunkónak”, a „transzfajiságot” pedig erőszaknak nevezte.)

CV Vitolo-Haddad

Vitolo-Haddad folyton arról panaszkodott, hogy rasszista támadásoknak van kitéve – írja az őt leplező anonim Medium-poszt szerzője, hozzátéve: dilemmázott azon, hogy megossza-e az antifasiszta, antirasszista aktivistaként érdemeket szerzett tanársegéddel kapcsolatos gyanúit, a Krug-botrány azonban ráébresztette: tartozik ezzel a fekete tanároknak.

Vitolo-Haddad állítja: „szociális értelemben” profitált álidentitásából,

az egyetemi adminisztrációban, ösztöndíjkérelmekben azonban nem tüntette fel magát feketeként.

A Furman Egyetemen afrikai történelmet oktató Kelly Kean Sharp mexikói származást hazudott magának, igaz, ő az egyetemen nemigen, csupán a közösségi médiában hivalkodott chicana-mivoltával. Natasha Lycia Ora Bannan, a hispán közösség védelmezőjének szerepében tetszelgő emberi jogi ügyvéd kolumbiai-Puerto Ricó-i származású latinát játszva számos előnyhöz és munkalehetőséghez jutott pályája során – mikor aztán identitáslopással vádolták meg, kijelentette: „fajilag ugyan fehér”, de egy kolumbiai családban nőtt fel, így jogosan azonosítja magát latinaként (gyerekkorának körülményeiről azonban nem árult el többet, annyi tudható, hogy anyjának spanyol nevű férfiakkal volt kapcsolata).

Satchuel Cole-ról, az indianai Black Lives Matter- és LMBTQ-mozgalom jeles álfekete aktivistájáról kiderült, hogy Jennifer Lynn Bentonként született, és állításával ellentétben nem volt színesbőrű az apja. Mindy Kaling színésznő testvére, az indiai származású Vijay Chokal-Ingam

feketének hazudta magát, hogy a pozitív diszkriminációt kihasználva felvegyék az orvosi egyetemre.

De említhetnénk Elizabeth Warren demokrata szenátor esetét is, aki egyetemi professzorként, majd politikai pályafutása alatt is állítólagos cseroki felmenőire hivatkozott, hogy aztán DNS-teszt derítse ki: 1024-edrészt (avagy 0.09-3 százalékban) indián származású, tehát jó eséllyel kevésbé indián, mint bárki más (Donald Trump nem is volt rest ráaggasztani a Pocahontas becenevet).

Münchausen-szindróma

Mi vezet arra fehér embereket – és feltűnően nagy számban nőket –, hogy hamis kisebbségi identitást kreáljanak maguknak? A jelenségről a The Atlanticen néhány napja nagyívű cikket közlő

Helen Lewis a betegséget szimuláló, figyelmet és törődést vágyó Münchausen-szindrómásokhoz hasonlítja őket.

A mai identitáscsalók előfutárait pedig olyan figurákban látja, mint Binjamin Wilkomirski és Laura Grabowski, akik holokauszttúlélőkként barátkoztak össze – Grabowski egyenesen azt állította, hogy emlékezett Wilkomirskire Auchwitzból. A férfi Fragments címmel sokszorosan díjazott, több nyelvre lefordított könyvet is írt „emlékeiből”. 1998-ben a páros klarinéton és zongorán adta elő Grabowskinak a holokauszt gyerekáldozataihoz írt dalát Los Angelesben élő holokauszttúlélők előtt – később aztán kiderült, hogy egyikük sem járt koncentrációs táborban, az asszony korábban sátánista abúzus áldozatának vallotta magát.

A fajsúlyos, traumatikus történelmi események kitermelik az ilyesféle alakokat – véli Lewis, említve Alicia Esteve Head ügyét is, aki a szeptember 11-i terrortámadás túlélőit segítő szervezet elnöke volt, és a World Trade Center-emlékközpont idegenvezetőjeként is dolgozott. Head állítása szerint a lángoló déli torony 78. emeletéről küzdötte le magát, férje pedig a másik toronyban veszett oda. Kiderült aztán, hogy a spanyol Head 2003-ban járt először az Egyesült Államokban. 2011-ben egy, a szíriai rezsim elnyomásáról tudósító „damaszkuszi meleg lány” blogja vonta magára a mainstream sajtó figyelmét, s miután híre ment annak, hogy a lányt elrabolták, a nemzetközi LMBTQ-közösség szolidaritáskampányt indított érte – csak éppen egy amerikai heteró férfi írta a posztokat.

Az identitáslopás vagy „fordított átlépés” (az „átlépés”, passing a szegregációt kijátszandó magukat fehérnek beállító színesbőrűek gyakorlata volt)

különösen az elnyomásra és kirekesztésre fixálódó egyetemi és aktivistakörökben gyakori

– állítja Lewis. Szerinte ezen emberek tudatalatti indítéka valami olyasmi lehet, hogy a fehér embereket elnyomónak, magukat viszont jóembernek s nem elnyomónak látják, így hát adódik, hogy ők nem is lehetnek fehérek. Lewis elismeri, hogy „individuális esetekben” járhatnak anyagi vagy karrierelőnyök a fals identitásokkal, és vannak, akik pusztán szeretnék kijátszani a rendszert. Ő azonban jelentősebb tényezőnek látja a gyerekkori traumákat – ezekre Krug is utalt vallomásában, de Satchuel Cole-nak sem lehetett könnyű gyerekkora: Lewis újságcikkekből következtet arra, hogy nővérét harminc év börtönbüntetésre ítélték, amiért megölte erőszakos anyjukat, aki mostohaapjuk szexuális zaklatásaiban is cinkosként lépett fel.

Nemzeti gárdisták térdelnek a George Floyd fekete bőrű férfi halála miatt tiltakozó tüntetők előtt Los Angelesben 2020. június 2-án. Május 25-én Minneapolisban négy rendőr őrizetbe vétel közben földre teperte a 46 éves férfit, aki csak annyit tudott mondani, hogy nem kap levegőt, amikor az egyikük a nyakára térdelt, majd később, a kórházban meghalt. MTI/EPA/DAVID SWANSON

Meglehet, ezek az emberek azért keresnek maguknak új, áldozati identitást, mivel ezzel saját, „hétköznapi” szenvedésükön túl az elnyomás történelmi narratívájába írhatják bele magukat,

olyan sérelmeket tehetnék magukévá, ami túlmutat rajtuk, s amire mások is figyelnek

– fűzi tovább gondolatmenetét Lewis, figyelmeztetve ugyanakkor: ismeretlenül tán érezhetünk empátiát az identitástolvajok iránt, ám közeli munkatársaik, barátaik kevéssé elnézőek hazugságukkal szemben. Cole például manipulatív módszereivel ellentmondást nem tűrő tekintélyt épített ki magának az indianai aktivisták körében.

Lewis szerint a csalók dolgát megkönnyíti az, hogy a liberálisoknál tabunak számít kétségbe vonni valakinek az identitását vagy traumáját, és súlyos bűnnek tekintik például a deadnaming-et, vagyis azt, ha egy transznemű emberre régi nevén hivatkoznak – viszont ennek következménye az is, hogy senki sem siet hivatalos iratokban vagy középiskolai évkönyvben ellenőrizni egy-egy gyanús személy háttérsztoriját. No meg ott van az a probléma, hogy ha kinézet vagy beszéd alapján kérdőjelezzük meg más identitását, az éppen a sztereotípiákat erősítheti – és egyáltalán: milyen kritérium alapján mondhatjuk ki, hogy egy személy valamelyik rasszhoz tartozik?

Az új Amerika faji hierarchiája

Steve Sailer jobboldali újságíró nem pszichológiai okokkal magyarázza az identitástolvajlási járványt –

szerinte nagyon is az érvényesülésről van szó.

„Mintha az elmúlt 52 év pozitív diszkriminációs politikája, illetve a faji kvóták erősödése 2013 óta arra buzdítaná a törtető fehéreket, hogy valamelyik privilegizált kisebbség tagjának állítsák be magukat. Mintha a fehér előjoggal kapcsolatos dogmának éppen az ellenkezője volna igaz…”reagált Twitteren Lewis cikkére. Valóban: habár a mentális problémák fontos szerepet játszhatnak az identitáscsalásban, nem szabad elfeledkezni arról, hogy a woke forradalom hatása alá került Amerikában – legalábbis az elitek urbánus Amerikájában – a kisebbségi létből fakadó áldozati szerep minimum társasági-társadalmi presztízzsel jár, és az egyetemi életben, a munkaerőpiacon is előnyt jelenthet.

Arra egyébként, hogy a faji kvóták nyomán miként szaporodhatnak el az identitáscsalók, a pozitív diszkriminációs politikát 2001-ben életbe léptető Brazília mutat példát: 2016-ban nagy számban lepleztek le származásukat az egyetemre való bejutás vagy valamilyen kormányzati állás megszerzése érdekében meghamisító személyeket – noha az is igaz, hogy a Brazíliára jellemző faji keveredés okán nehéz elkülöníteni a színesbőrűeket és a fehéreket. A brazil kormányzat és az egyetemek végül más megoldás híján „rasszbíróságokat” állítottak fel, amelyek – nem vicc – ajakméret, hajtextúra, orrszélesség alapján ítélték meg a jelentkezőket.

Mint a nemrég a Mandiner által is meginterjúvolt Christopher Caldwell a pozitív diszkrimináció évtizedeinek negatív hatásairól szóló könyvében, a The Age of Entitlement-ben írja: „A rassz az emberi tapasztalat azon része, amit a legerőteljesebben belevernek az amerikai diákokba. Irodalmi, háborúval kapcsolatos vagy éppen társadalomismereti tanulmányaikat is a rassznak rendelik alá”. Caldwell úgy látja, a rassz kérdését „vallási jelentőséggel” övezték fel, immár valamiféle „etikai abszolútumot” jelent. Eközben frigyre lépett a tőke és a radikális politika, felemelkedett egy „új társadalmi réteg, amelynek egyaránt rendelkezésére álltak a kapitalizmus eszközei és a progresszivizmus morális felsőbbrendűségtudata”. A befolyásos emberek – vezérigazgatók, ügyvédek, professzorok – a faji bűntudat kultúrájának prófétáivá váltak, miközben a vagyontalan fehérek életkörülményei egyre csak romlottak.

A fehér amerikaiak egyszer csak a „rasszok hivatalos hierarchiájának legalján” találták magukat.

Charlotte Allen a Krug-ügy kapcsán világít rá: a magát fekete latinának kiadó professzor botrányában az őt foglalkoztató egyetemnek is vaskos felelőssége van. Krug „középszerű kutatóként” is biztosítani tudta előrejutását, mivel olyan etnikai identitást hazudott magának, amivel szakterületén egyértelmű előnyt élvezett, emellett épp abban az aktivista szellemben ténykedett, amit elvárnak az afrikai történelem kutatóitól.

Egyszerre adta a szélsőbalos egyetemi professzor és a latina karikatúráját.

„A kampuszon nyolc év alatt kevesen találták megjelenését furcsának vagy nem helyénvalónak. Look-ja – dögös anyuka a barrióból – láthatólag illeszkedett abba a képbe, amit a tanári kar tagjai az etnikai hitelességről alkottak” – írja Allen. Az egyetemi világ nem áldozata volt Krug hazugságainak – nagyon is szimbiotikus viszony kötötte össze őket, s ez jelentette a professzor sikerének kulcsát.

Összesen 30 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Csak alkalmazkodnak a korszellemhez. Elnyomott kisebbséginek lenni kifizetődő, feltéve, ha a libsik listáján szereplő kisebbségről van szó. Az erdélyi, felvidéki magyar természetesen nincs rajta, csakis a négerek, meg az ujgurok, meg persze a mindenféle szexuális deviancia.

Jönnek majd a feketeség túlélők is.

Ez nagyon gyenge, tekintve, hogy Viktor bizony inkább mutatja magát gumicsizmában, böllérkedés közben...
NO, de nullától, ez vagy te, miért várnánk többet...

Káosz1:
nővérét harminc év börtönbüntetésre ítélték, amiért megölte erőszakos anyjukat, aki mostohaapjuk szexuális zaklatásaiban is cinkosként lépett fel.

Káosz2: Nemzeti gárdisták térdelnek a többszörös bűnöző George Floyd fekete bőrű férfi halála miatt tiltakozó tüntetők előtt Los Angelesben 2020. június 2-án.

Káosz3: Az új Biden-kormány az amerikai fehér lakosságot tartja az USA legnagyobb ellenségének, minden baj okának.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés