Amerika torzult demokráciája

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

Az utóbbi évek, évtizedek tengerentúli eseményei Amerika mély megosztottságáról tanúskodnak. A The Age of Entitlement (a jogosultság korszaka) címet viselő új könyvében ön amellett érvel, hogy az Egyesült Államoknak tulajdonképpen két alkotmánya van. Hogyan érti ezt?
A könyv egy olyan politikai perspektívát vázol fel, amely napjainkban szinte ismeretlen, talán még az amerikaiak széles közönsége előtt is. Ezt legjobban a politikai korrektség, a multikulturalizmus vagy a wokeness példáján keresztül érthetjük meg. Első látásra nehéz átlátni, vajon miért uralták el ezek a jelenségek az egyetemeket, a kormányzati szférát, a hírcsatornákat vagy a kultúránk fajsúlyos területeit. A demokraták és a progresszívek szerint mindez egy erkölcsi, szellemi és lelki forradalom lenyomata. Vagyis a korábbi rasszisták már megvetik a faji alapú megkülönböztetést, akik pedig a melegházasságot képtelenségnek gondolták, most igazságosnak és kívánatosnak tartják. Tehát – a demokraták szerint – ez az attitűdbeli változás köszön vissza a média és az egyetemi oktatás világában és általában a tág értelemben vett kultúrában is. A republikánusok és a konzervatívok ennek azonban csak egy, mondhatni, egészen más előjelű olvasatát vallják. Mégpedig hogy a kulturális életben a befolyásos emberek szűk kisebbsége ragadta magához a hatalmat, és ki-ki a saját intézményéből hirdeti a politikai korrektség igéjét. Azaz – jobboldali olvasatban – a változás nem kulturális forradalom, hanem egyfajta kulturális államcsíny eredménye. Donald Trump egykori tanácsadója, Steve Bannon fogalmazott úgy, hogy „a politika a kultúra sodrásában halad”. Szerintem nincs igaza. Bár meglehet, hogy bizonyos országokban és bizonyos korszakokban a kulturális változások politikai változásokat indukálhatnak, a jelenkori Egyesült Államokban a helyzet éppen fordítva áll. A politika tartja a befolyása alatt a kultúrát.

Hogyan?
A folyamat gyökere az 1960-as évekig nyúlik vissza. Az 1964-es polgári jogi törvény az elmaradott déli államokban a szegregáció felszámolására irányult, de végül jóval nagyobb hatást ért el. Olyan foglalkoztatási és oktatási gyakorlatokat nyilvánított ugyanis jogellenessé, amelyek korábban magán­ügynek számítottak. Emellett a jogalkotók és velük együtt a bíróságok és a szövetségi rendvédelmi szervek alkalmazottjai arra is felhatalmazást kaptak, hogy diszkriminációs gyakorlatok után kutatva vizsgálódjanak az egyes tagállamok és városok kormányzatainál és a magánvállalkozóknál. Mindez arra ösztönözte a magánszemélyeket, hogy ők is egyre nagyobb számban, proaktívan kezdeményezzenek „antidiszkriminációs pereket”. E perekben csúcsosodtak ki a polgárjogi törvény által elindított folyamatok. A törvény hatására lényegében újfajta kormányzati modell honosodott meg az Egyesült Államokban – új alkotmány született. Az USA innentől kezdve a hagyományos nyugati demokráciákhoz képest másik politikai mintát követ. Olyan mintát, amely kerüli a demokratikus felelősség és elszámoltathatóság kérdését. Nem kormányzati szervezetek nyertek ugyanis felhatalmazást arra, hogy politikai változásokat indítsanak be. Mindezt azonban nem a népképviseleti szerven, vagyis a kongresszuson, hanem a bíróságokon és az adminisztratív eszközökkel működő hivatalokon keresztül igyekeznek elérni.

Vagyis arról van szó, hogy a demokratikus döntéshozatal és a bírói ellenőrzés közötti egyensúly megbomlott?
Igen, ez találó jellemzés. Az alapító atyák az antikvitás klasszikus értékeihez nyúltak vissza, amikor megalkották az Egyesült Államok kormányzati modelljét. Végül egy három lábon álló modell mellett döntöttek, amely a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalomból áll, feltételezve, hogy a hatalmi ágak egymást ellenőrzik. A 20. századi amerikai tapasztalat azonban az, hogy a bírósági hatalom elszabadult, s ma már rendkívül nehéz kordában tartani.