Virtuális szégyenketrec

2021. január 14.

Hegedűs Zoltán
A sötétnek nevezett középkorban is jogszerű ítélet kellett a szégyenketrecbe záráshoz. A mai közösségi médiás lincselések idején erre sincs szükség.

Ha vége lesz egyszer ennek a járványrémálomnak, és újra szabadon lehet utazni, érdemes ellátogatni Lőcsére, az egykori Szepes vármegye székhelyére. A város ma is olyan, mint egy épített középkori díszlet egy nagy költségvetésű, egész estés játékfilmből. Mesebeli házikók, szűk utcácskák, gyönyörű főtér. A várost a tatárjárás után a Szepességbe visszatérő szászok (cipszerek, Szepes németül: Zips) alapították. A szepesi szászok saját, különleges hagyományokkal, kultúrával, nyelvjárással rendelkeztek. Lőcsét az oklevelekben 1245-ben említik először, majd 1323-ban szabad királyi városi rangot kapott. A szabad királyi városok egyik legfőbb kiváltsága az önálló ítélkezési jog volt. Ez azt jelentette, hogy a város választott tanácsa, illetve annak bírája önállóan ítélkezhetett a polgárok felett a legtöbb peres ügyben. Egyébiránt a földesúri és a szabad királyi városi joghatóság küzdelmét, Lőcse és egy magyar nemes viaskodását, a középkor szövevényes viszonyait mutatja be Mikszáth nagyszerű regénye, A fekete város.

Lőcsén ma is az egyik legfőbb látványosság a városháza előtt felállított szégyenketrec, amely a kisebb súlyú bűnök elkövetőinek bezárására, így nyilvános megszégyenítésére szolgált. Az ilyesfajta büntetés-végrehajtási eszköz nem volt egyedi eset. A középkorban elterjedt volt a pellengér is, melynek nevelő-elrettentő-visszatartó ereje a nyilvánosságban rejlett. A pellengér általában kőből vagy fából készült dobogóból és a rajta elhelyezett oszlopból állt, amelyhez hozzákötözték az elítéltet. Esetenként a bűnös nyakába tettek egy táblát, melyre az elkövetett bűnt írták fel. Magyarországon II. József tiltotta be az alkalmazását. Emléke a pellengérre állít mondásunkban maradt meg.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés