Száztizenkét méter

2020. december 16. 13:35

Bayer Zsolt

Elképzeltem, hogy eddigi karácsonyaim fenyőfáit mind-mind elültettük volna. Valahová, a mindenség egy kicsike darabjára, oda, ahol „a gazda bekeríti házát”.

Most lenne egy kis erdőcském. Csalitom. Vagy – mert így mégiscsak könnyebb elképzelni – egymás után ültettük volna őket s két sorban, akkor egy fasorom. Benne a legidősebb fenyőm ötvenhét éves, utána ötvenhat (rajta lenne egy nemzeti színű szalag), és így tovább. Ha szellősen ültettük volna a fenyőket, két sorban, hagyva közöttük legalább négy méter távolságot, akkor most lenne egy száztizenkét méter hosszú fasorom.

Száztizenkét méter séta az eddigi életem.

Puhán lépkednék a lehullott tűlevelek szőnyegén, legidősebb fenyőm ágai közt vén varjú, legfiatalabbikon cinkelegény rakna fészket.

Valahogyan és valamiért ez jelenti nekem Európát, a hazát, a családot”

Fáim alatt pedig a csend tanyázna, s a csendben az emlékek…

…Szenteste sétálok végig a fasoromon.

A vén varjú otthonától kezdve.

Ott egy rácsos kiságy, benne én, nagyanyám értem imára kulcsolt keze, s emléktelenség. Paradicsom bűnbeesés előtt.

Aztán lassan derengenek az emlékek. Rengeteg-rengeteg műanyag katona az egyik fa alatt – talán a negyedik lehet a sorban –, és addig még soha nem voltam olyan boldog. Talán. És nagyanyám imára kulcsolt keze. Értem.

Kicsit idébb színes papírokból vágok ki karikákat, s Technokol Rapiddal összeragasztgatom egy hosszú láncba. Az én színes papírláncom most a fenyő egyik dísze, és fogjuk egymás kezét, és énekeljük a gyertyafényben és csillagszóró-ragyogásban, hogy „mennyből az angyal…”, és egészen pontosan érzem és tudom, hogy mivelünk soha nem történhet semmi baj. Nagyanyám pedig imára kulcsolja kezét…

A szerző publicista.

Címlapfotó: Shutterstock

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés