Folyamatosan tanulunk és tanítunk – Zsidei János hangmérnök a Mandinernek

2020. december 30. 13:41
Nincs annál jobb, amikor valaki szereti, tudja és élvezi azt, amit csinál – mondja a Fonó 25 interjúsorozat keretében készült beszélgetésben Zsidei János Zsono hangmérnök, producer, a Fonó egykori igazgatója.

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

 

Évtizedek óta az egyik legkeresettebb hazai hangmérnök, lényegében műfajtól függetlenül, hisz a Vujicsics és a Ghymes együttesekkel vagy a Rendhagyó Prímástalálkozóval ugyanúgy dolgozott, ahogy a Cotton Club Singersszel, Lehr Istvánnal vagy az LGT-vel. Tizenhat éve a Naplegenda táncszínházi előadás producere. Műszaki és pedagógiai végzettségű, óraadóként felsőoktatási intézményekben tanít. Zsidei János (1963) – vagy ahogy a szakmában mindenki ismeri: Zsono – nem mellesleg 1995 és 1999 között a Fonó igazgatója volt.

Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői. A Fonó 25 interjúsorozatot itt olvashatják.

***

Milyen családi környezetből érkezel? Esetedben is egyértelmű volt a zenei pálya?

Jászberényben születtem, szüleim álláslehetőségei miatt kerültünk 1969-ben Leányfalura. Édesapám fizika-francia szakos tanár volt, és remekül zongorázott, egykor nagytemplomok orgonáin is játszott komolyzenei műveket. Pedagógus édesanyám pedig hegedült, úgyhogy előbb ismertem a kottát, mint a betűket. Négyéves koromban anyám ölében ülve már pedálos harmóniumon játszottam (persze a lábam nem ért le, így ő pedálozott), és a hangszeres zenetanulás később is megmaradt: hegedültem, zongoráztam, gitároztam zeneiskolákban és magánúton egyaránt. Szerencsémre olyan zenepedagógusok tanítottak, akik a hangszeres játék és a zeneelmélet mellett az egyéni és közösségi muzsikálás örömét is megismertették velünk. Különösen hálás vagyok, hogy szolfézstanáromnak köszönhetően megtanulhattam partitúrát olvasni és így zenét hallgatni, mert ez később – főleg az európai munkáimban – nagy segítségemre volt.

A hangszeres tanulás mellett kamaszkorodban nyilván zenekarokat is alapítottál. Már akkoriban is a népzenére rezdültél?

Bár Szentendrén összehoztunk egy jazz-rock bandát is, akkor a népzene volt az, ami közelebb állt hozzám. Középiskolás koromban a Vujicsics együttes azt a Szentendre Táncegyüttest is gyakran kísérte, amelyben olykor magam is táncoltam. Az első komolyabb formációmban viszont ír népzenét játszottunk, ennek idehaza az egyik úttörői voltunk. Az Igriccel kétszer is indultunk a Ki mit tud?-on, de a döntőig (azaz a televízió képernyőjéig) nem jutottunk. A nyolcvanas években az ír népzene ugyanis még közel sem volt annyira elfogadott, mint a kilencvenes években, amikor már jó néhány zenekarnak tudtunk kottával és hangzó anyagokkal is segíteni.

A hangtechnika iránti érdeklődés miként jött be az életedbe?

Hangszeres zenei tanulmányaimmal párhuzamosan

mindig is érdekelt, hogy a stúdióban és a színpadon mi hogyan szólal meg.

A nyolcvanas években még eléggé szűkek voltak idehaza a technikai lehetőségek, egy-egy klubkoncert megvalósítása ebből a szempontból is sokszor komoly kihívás elé állított bennünket. Az egyetemi tanulmányok alatt, hogy eltartsam magam, művelődési házakban dolgoztam könyvtárosként és programszervezőként. Egyszer egy jazz-rock zenekar koncertjére – egy defekt miatt – nem érkezett meg a hangosító felszerelés, így a művelődési ház technikájával, gyakorlatilag a színpad elől kevertem le a koncertet. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a következő tíz koncertre is elvittek magukkal. Talán itt dőlt el minden. 1982-től huszonhat éven át dolgoztam a Szentendrei Nyár rendezvényein. Főleg a Barcsay udvaron tartott jazz- és folk koncerteken. Két és fél évtized alatt számos kiváló zenekart ismerhettem meg, több formáció is itt mutatkozott be elsőként. Inspirált a helyszín hangulata, de ugyanilyen hatalmas élményt jelentett például Eszenyi Enikővel és Rudolf Péterrel a szentendrei Nosztalgia Kávézóban kamaraszínházi előadáson együtt dolgozni. Mindeközben kineveztek az egyik dunakanyari művelődési ház élére. Ebbe a világba csöppent bele Lujó a zenekarával, a Los Gringos-szal.

Időben hol járunk?

Talán 1992-ben. Lujóval később is találkozgattunk, majd 1994 körül elvitt a számomra addig ismeretlen Sztregova utcába. Kísérteties helyszínre érkeztünk: a hamutartóban kialudt cigaretták, az asztalon nyitott újság és egy félig elfogyasztott szendvics. Mintha megállt volna az idő. Lujó körbevezetett a szerelőműhelyen, és a véleményemet kérte a látottakról, illetve egy ide tervezett új zenei hely indításáról. Szerintem maga is meglepődött, hogy másokkal ellentétben nem lebeszélni akartam, hanem az ott látott „adottságok” okán az ötleteimet soroltam. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy ő a kerület egykori gyárából kulturális központot szeretne létrehozni, hogy ez külön inspirált. Az első pillanattól látszott, hogy Lujó ezt komolyan gondolja.

Már akkor egyértelmű volt számunkra, hogy a Fonó nem valami ellen jön létre, hanem valamiért.

Szerinted miért rád esett Lujó választása?

Akkor már jó ideje kulturális és zenei területen dolgoztam, és megtapasztaltam azt a struktúrát, amit Lujó a Fonó esetében nem szeretett volna. Az állami és önkormányzati fenntartású művelődési házaknak ugyanis jobbára a helyi közösséget kellett kiszolgálniuk a feléjük irányuló kultúraközvetítő intézményi tevékenységükkel. Mi viszont más modellben gondolkodtunk: zenei-szellemi műhelyt, találkozópontot szerettünk volna létrehozni, ahol egyrészt mi mondjuk meg, hogy milyen programokat szeretnénk, másrészt, hogy mikor vagyunk nyitva. Folyamatosan kerestük azokat a produkciókat, amelyeket érdemes volt befogadni – ez sok pályakezdő, vagy épp kimagasló zenekarnak, szólistának adott lehetőséget. Például a Ghymes első magyarországi koncertjére alig huszonöten jöttek el, a következőre már ötvenen, majd százan, és onnantól folyamatos teltház várta őket. De az akkor már elismert Szabados Gyuri bácsinak is lett közösségi tere (miatta vettük a ház első zongoráját), ahogy Berecz Andrisnak is, akit nálunk senki sem korlátozott abban, hogy mikor és mennyit mesél.

Voltak-e hazai vagy külföldi előképeitek?

Nem emlékszem ilyenekre. Mi nemcsak a szakmai szabadságot kerestük, hanem azt a helyet is, ahol jól érzik magukat az emberek. Nem a szórakoztatás volt az elsődleges szempont, hanem az értékközvetítés és értékteremtés. Ezért lett a profilunk egyrészt a hagyományőrzés, a népzene, másrészt a jazz, a kortárs zene és az irodalom. Emellett rendszeresen tartottunk kiállításokat is, de a fő hangsúly értelemszerűen a zenére helyeződött.

Lujó fontosnak tartotta a „Vidd haza az élményt” megvalósítását,

azaz hogy minél több koncertet rögzítsünk, és tegyük lehetővé, hogy az arról készült kópiákat bárki hazavihesse magával. Amikor eljöttem, 147 darab teli DAT-kazetta sorakozott a polcon, ami több mint kétszáz koncertet őrzött. Például az akusztikus koncerteken a színpaddal szemben kitettünk egy anatómiailag pontos, úgynevezett műfejet, annak füleinél elhelyeztünk két darab stúdiómikrofont. Az a Rova Saxofon Quartet, amelynek koncertje 1995 októberében megnyitotta a Fonót, később így vette fel nálunk azt a lemezét, amely külföldön audiofil díjat kapott. Ez a technika értelemszerűen nem minden stílusú zene rögzítésére volt alkalmas, de akusztikus produkciókra igen. Többek között Dresch Misi 1997-es, Hűség című szólólemeze is így készült. Mindössze két sáv, abszolút a pillanat művészete, a zenei minőség okán utómunka nélkül.

Ebből nőtte ki magát a stúdió, ahol a Fonó Records lemezei készültek?

Mondhatni, igen. Az alapító kollégákkal szépen kialakítottuk a koncertterem felvevőhelyiségét, egy év múltán érkezett Szalai László, majd Honéczy Zoltán, mert vezetőként nem tudtam mindig beülni a pult mögé. Később már soksávos rögzítésre is lehetőség nyílt. A nálunk fellépő művészek egy részének mindenesetre a Fonó adta ki az első albumait, ilyen volt például a Quartet B, a Tükrös vagy a Bran zenekar. A zenei portfólió építése már akkor is nehéz folyamatnak számított, egy új, akkor alternatívnak számító zenei kiadó első 35 lemeze kötelező befektetés. Eközben a Zeneház lemezboltja szépen fejlődött, ahol nemcsak a saját kiadványokat árulhattuk, hanem sokszor igazi ritkaságokat is. Mezei Peti személyében olyan zeneértő embert találtunk, aki a legkülönbözőbb műfajokban meglévő jártassága mellett remek beszerzési forrásokkal is rendelkezett.

A koncerttermet úgy alakítottunk ki, hogy ne zavarjuk a környezetünket.

Mivel a felvételek miatt a legfontosabb szempont az volt, hogy a Fehérvári út közlekedése, a villamos zaja ne szűrődjön be, ezért jóval nagyobb csillapítást alkalmaztunk, mint amire kifelé szükség lett volna. Amikor az első lakossági feljelentés érkezett – mint utóbb kiderült, egy nyitva hagyott lakótelepi ablakból kiömlő zene miatt – a hatósági ellenőr kérte, hogy kapcsoljunk be valamit, hogy a tőlünk kiszűrődő zajt mérhessen az utcafronton. Elmondtam, hogy a próbaterhelés már egy órája szól, és odabent eléggé kibírhatatlan a hangerő. Nem hitték el. Bementünk, de csak a ruhatárig jutottak, tovább már nem mertek. Viszont a felvételeken a villamos sem hallható. Köszönet Lujónak, hogy elhitte nekem, hogy ezt meg kell csinálni.

Szerinted minek köszönhető, hogy az első éveket anyagilag túlélte a Zeneház?

Ebben – Lujó hatalmas magánszemélyi vállalásán túl – nagy segítséget jelentett a 77 Elektronika cég támogatása is. A Fonó első éveiben formailag még egyáltalán nem volt egyértelmű és megszokott, hogy egy orvosi műszergyártó cég támogat egy nonprofit, de magán zenei intézményt. A később a Zeneház által alkalmazott kht. működési forma akkor még nem létezett. Aztán az Utolsó Óra program kapcsán a Fonó is bekerült az időközben felálló pályázati struktúrába. Igazgatóságom utolsó évében már csak párszázezer forintos tagi hitellel kellett támogatni a Fonót, úgy, hogy annak költségvetése – az Utolsó Óra program miatt – százmilliós nagyságrendben mozgott. Az elsők között voltunk, akik minden olyan pályázati forrásból kaptunk, amiből lehetett, politikától függetlenül. Ez volt céljaink, avagy tevékenységünk elismerésének egyik legbiztosabb jele.

2002-ben – már nem a te igazgatóságod alatt – az államnak mégis mentőövet kellett adnia az intézménynek a talpon maradáshoz…

Szerintem nem mentőövet dobtak, hanem támogatást adtak.

Addigra már mindenki számára világossá vált, hogy a Fonó közfeladatokat is átvett,

kultúrát közvetít, értéket őriz és teremt, ami amúgy a kerület és az állam feladata is. Ezt ismerte fel akkor a város és az ország kulturális vezetése.

1999 őszén miért jöttél el a Fonóból?

Lujóval 1995-ben abban állapodtam meg, hogy addig maradok, amíg beindul a ház. Ráadásul akkorra már elég szorosra kötöttem a kapcsolatom a Ghymes együttessel, a háttérben ott volt a Szentendrei Nyár, miközben további tanulmányaim is sok energiát vittek le. Döntenem kellett, és én inkább az önállóbb életformát választottam a kötöttebb intézményvezetői munka helyett. Azt is láttam, hogy miközben én a közszolgálat felől érkeztem, a Fonónak a továbblépéshez egy vállalkozás centrikusabb vezetésre van szüksége. Az ezredfordulón Budapesten egyre-másra nyíltak vagy éledtek újjá a jobb klubok, intézmények (Trafó, Millenáris, FMH, MOM, Marczibányi tér), így a Fonó versenyhelyzetbe került. Emlékszem, egy Budapest-térképre be is rajzoltuk az akkori „konkurens” helyeket, igazgatóként már magam is egyeztettem a táncházas napokról velük. Nem a piacot osztottuk fel egymás között, hanem a látogatókat szolgáltuk, hogy mindig legyen hová menniük.

Az utóbbi húsz évben az egyik legkeresettebb hazai hangmérnök lettél, lényegében műfajtól függetlenül. Ha muszáj lenne választanod, melyek voltak a legfontosabb kihívások?

A már említett Szentendrei Nyár eseményei során – alig húszévesen – szakmailag és emberileg is óriási élmény volt találkozni többek között Sebestyén Mártival, a Muzsikás, a Vízöntő és a Vujicsics zenekarral. Dolgozhattam Binder Károly, a Dimenzió zenekar, a Dresh Quartet, a Grencsó kollektíva, a Borbély Műhely és az After Crying emlékezetes koncertjein. Hosszú időn keresztül a Ghymes zenekar hangmérnöki és menedzseri teendőit láttam el, két évtizeden át kísértem Európában a Vent d’Est világzenei formációt. 2004-től a Tom-Tom Stúdióval működöm együtt, a Naplegenda című táncszínházi előadás producere vagyok. Örömmel dolgoztam az újra indult Barbaróval, illetve teljes fennállása alatt a Napra zenekarral. A népzenei kötődés állandóságát napjainkban a Rendhagyó Prímástalálkozó koncertjeinek keverése jelenti. Számos alkalmi feladat is megtalált: Herczku Ági Tüzet viszek című, eredetileg a Müpában bemutatott koncertjét később elvittük székelyföldi turnéra is, Hozomány című koncertjével idén járhattunk ugyanott. Közel két évtizede igazgatom a Fonogram díjátadó gálát, televíziós és rádiós produkciókban is részt veszek. A legnagyobb és leghálásabb feladatom talán az LGT négy, Arénában tartott koncertjének műszaki és produkciós „átlátása” volt. Nem szeretném, ha ez amolyan dicsekvő listának hangzana,

sokkal inkább hálás vagyok, hogy az élet ilyen értékes emberi és zenei közegbe terelt.

Az egyéb munkáid mellett régóta tanítasz is. Amolyan családi örökség?

Nincs annál jobb, amikor valaki szereti, tudja és élvezi azt, amit csinál. Nem születünk rendezvénytechnikai vagy hangmesteri ismeretekkel. De az nem is gond, ha nem ismered a legújabb digitális eszköz minden mély műszaki paraméterét, viszont tudni kell, hogy a produkció mitől fog áthatóan és stílushűen megszólalni. A legfontosabb tudás, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, és megalapozottan tudjunk jól dönteni. Ha nem foglalkozunk az igényes és emberként is helytállni képes, a helyét, a képességeit, illetve a keze alá kerülő zenei értéket aktuálisan ismerő utánpótlás megteremtésével, akkor saját magunk alól húzzuk ki a szakmát. Folyamatosan tanulunk és tanítunk: érdekel a fejlesztés, a technikai innováció, de nyilván a zenekultúra és annak gazdagodása is ugyanolyan fontos. A világnak szüksége van azokra az apró, nem annyira látható zeneipari kerekekre, mint mi vagyunk. Egy szegedi, Down-kóros gyerekeknek tartott gyerekelőadás számomra ugyanolyan fontos, mint az LGT-vel a négy Aréna-koncert. A Fonó is ilyen fontos: nagy ajándék, hálás vagyok az életnek, hogy összesodort az ott fellépő művészekkel és az ott dolgozó emberekkel.
 

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés