„A művész feladata a hídépítés” – Mándoki László a Mandinernek

2020. október 22. 7:01
Írta: Sal Endre
„Manapság sehol nincs vita a világon, szekértáborok vannak, mindenki ül a buborékban” – vallja Mándoki László, aki a saját szerepét a hidak építésében látja. „Ha bármiben szolgálhatom a szülőhazámat, akkor teszem, amit csak tehetek.” Az alagúton át a nyugati szabadságba menekült, Németországban karriert befutott Mándoki a régi és a mai idők tanulságairól, Orbánról, Merkelről és a zene erejéről is beszélt nagyinterjúnkban.

1975-ben egy nyolc és fél kilométeres vasúti alagúton szökött át Nyugatra a két barátjával. Kétségtelen, itthon működött a cenzúra, az elfojtás, de ön zenélhetett, konzervatóriumba járhatott, egyszóval nem üldözte a rendszer. Akkor miért?

1975-ben diktatúra volt Magyarországon. Diktatúra és cenzúra a művészetben, a zenében és ne felejtse, le voltak zárva a határok Nyugatra. Én sem kaptam útlevelet. Erdős Péter, aki akkor az anyaúristen volt a magyar könnyűzenében,

a szemembe mondta mosolyogva, hogy soha nem lesz útlevelem,

ami bevallom, mélyen érintett. Akkor és ott döntöttük el két kedves barátommal, Szűcs Lászlóval – aki Laszlo Bencker néven ma is zenésztársam – és Csupó Gáborral – ő többszörös EMMY-díjas animációs alkotó lett, Hollywood legbefolyásosabb magyar filmművésze, akivel azóta is szoros barátságot ápolunk –, hogy elmegyünk. Teszem hozzá, ha kaptunk volna útlevelet, eszembe sem jutott volna elhagyni a hazámat, így viszont úgy éreztük, elfogyott a levegő, mennünk kell. Fiatalok voltunk, élni és alkotni akartunk, ráadásul szabadon.  

Miért pont a vasúti alagutat választották a szökéshez? Valaki javasolta?

Egy kedves jó barátunk egy évvel korábban, 1974-ben disszidált, ő üzente Svédországból, hogy próbálkozzunk a nyolc és fél kilométeres Karawanken vasúti alagútnál, amely az akkori Jugoszláviát kötötte össze Ausztriával. Három napig bujkáltunk a környéken, Csupó Gábor még tervrajzot is készített, és kifigyeltük, hogy a jugoszláv fegyveres katonák éjfélkor, a váltás idején rövid időre magára hagyják az alagút bejáratát. Éjfélkor aztán besurrantunk.

Félelmetes volt?

Pokoli. Tele patkányokkal, amelyek a lábunkat harapdálták, denevérekkel és mérhetetlen sok szeméttel.

Mellette pedig jöttek a vonatok nagy sebességgel, úgy, hogy ötven méterenként volt egy kis beugró, ahová beállhattunk,

hogy ne gázoljon minket halálra a szerelvény. Irracionális élmény volt, de boldogok voltunk, hogy átértük.

Egy percre sem fordult meg a fejükben, hogy inkább visszafordulnak?

Nem. Nézze, az én generációmból a Nyugaton élők örökölték a szabadságot, iowai, kansasi anyák vesztették el a gyermekeiket azért, hogy ők a fasiszta diktatúrát legyőzve szabadon élhessenek. Mi ugyanakkor itt Kelet-Európában mást kaptunk. Szabadság helyett kommunista diktatúrát. Aki élt a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, azt tudja, miről beszélek. Az utánam jövő generáció már szerencsésebb volt, a berlini fal leomlása, a vasfüggöny átvágása és a kommunizmus hanyatlása olyan katartikus élmény, amelyre lehetett, lehet büszkén építkezni. Nekünk ez nem adatott meg.

Persze egészen más volt a magyar szocializmus, mint a román vagy éppen a keletnémet.

Sokat beszélgettem erről később Mihail Gorbacsovval, aki szovjet pártfőtitkárként vezényelte le a kelet-európai átalakulást, és úgy adódott, hogy közeli barátok lettünk. Ő is megerősítette, teljesen más volt a különböző blokkokban a helyzet. Gondoljuk csak el, a román pártfőtitkárt néhány órás bírósági tárgyalás után agyonlőtték, az utolsó szocialista magyar miniszterelnök viszont összepakolta a dolgait az irodájában és elment az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökének.

Azt is nyilatkozta valahol: hozzájárult a disszidáláshoz, hogy nem bírta nézni, mit művel a kommunista kultúrhatalom a Syrius zenekarral.     

Nekem nagy fájdalmat jelentett, hogy végig kellett néznem, ahogy megölik, a földbe tapossák a progresszív rock világszintű képviselőjét, a Syrius együttest. Én akkor a Jam nevű zenekarommal egészen közel álltam hozzájuk, mi voltunk a Syrius előzenekara; a banda frontembere, Orszáczky Jackie pedig a mentorom volt, ő fedezett fel minket a zenekarommal, be is szállt a Mándoki trióba. Hiába voltak zseniálisak, Erdős Péterék nem adták ki a lemezüket, féltek tőle; ám jött egy Ausztráliában élő magyar, Charles Fischer, aki azt mondta, ha itt nem, akkor majd Ausztráliában megjelenik az album. Így is lett, a Syrius pedig berobbant az ötödik kontinensen, a játszási listák élére került, ám itthon továbbra is a víz alá nyomták őket. Mindenki tudta, hogy világsztárok lehetnének, s ez az, ami a legjobban fájt a kommunista hatalomnak. Gorbacsov később azt mondta nekem,

akkoriban a jazz-rockot és progresszív rockot tartották a legveszélyesebbnek, ezért üldözték ahol csak lehetett.

Én pedig ott álltam tizenéves srácként és azt láttam, hogy megölik ezt a csodás bandát, mert a progresszív rock a diktatúra ellenzékének, a diákságnak volt a zenéje.

Nem véletlen, hogy Orszáczky Jackie aztán pont Ausztráliába disszidált 1974-ben.

Igen, várható volt. A Bem rakparti klub ahol játszottunk, ellenzéki helynek számított, fiatalok voltunk, szabadságot akartunk. Máig bennem él egy beszélgetés az édesapámmal, aki 16 éves koromban rákban halt meg. Azt mondta nekem, „ígérd meg, fiam, hogy az unokáim nem fognak cenzúrázott újságokat olvasni”. Ekkor már éreztem, tudtam, hogy ebből a világból nekem elég volt, ezért mentünk aztán 1975-ben ahhoz a bizonyos alagúthoz a jugoszláv-osztrák határon. Mert élni akartam az álmaimat és nem álmodni az életemet.

Igaz, hogy később, már nyugatnémet állampolgárként összefutott Münchenben Erdőssel?

1986-ban történt müncheni stúdiómban, és a legszomorúbb, hogy Erdős annyi év után is büszke volt rá, hogy tönkretették a Syriust, csak azért, mert nem állt be sorba. Tudta, hogy egy világkarriert vettek el tőlük, de inkább

beállítottak a helyükre konformista zenekarokat, amelyek nem zavarták az állóvizet.

Mit hagyott itt, amikor 22 évesen átment azon a bizonyos alagúton?

Itt hagytam az édesanyámat, az öcsémet, itt hagytam az első szerelmemet. Rómeó és Júlia kapcsolat volt a miénk, mivel én ellenzéki családból származtam, ő pedig egy ismert kommunista famíliából jött. Itt hagytam az anyanyelvemet, a barátaimat, a zenésztársaimat, a pesti srácokat.  De megmaradtam magam is pesti srácnak, abban a München, New York, Los Angeles háromszögben, ahol 45 éve élek és zenélek.

A jazz-rock és a progresszív zene megszállottjaként távozott 1975-ben, erre négy év múlva azt lehetett látni, hogy egy diszkócsapatban énekel és táncol, nem túl bonyolult szövegkörnyezetben. Ez volt ugyebár a Dschingis Khan. Azért meglepő váltás volt.

Még 1975-ben Ausztria után Németországba mentünk, ahol fel kellett küzdenem magam a ranglétrán.

A Dschingis Khan egy üzlet része volt.

Azt mondták a stúdióban, megkapom három hétre a felvételi lehetőséget, ha felénekelem az együttes névadó dalát. Én előtte és utána is jazz-rockot játszottam a német klubokban, tehát egyáltalán nem éreztem törésnek ezt a másfél éves időszakot.

De nem is nevezné a karrierje csúcsának?

Nézze, én nem éreztem törésnek, hogy eladtunk 16 millió lemezt, hogy a német BRAVO az év emberének választott, hogy előfordult olyan, hogy az újságárusnál megállva azt láttam, aznap kilenc újság címlapján is ott vagyok. Nem változott semmi, én a Dschingis Khan alatt is azon gondolkoztam, hogyan lehetne lefordítani József Attilát németre vagy angolra. Érdekes, de Németországban úgy tekintenek a zenei karrieremre, hogy az egy epizód volt. A Dschingis Khan alatt is beszálltam játszani a jazzklubokban: valahol azért magamnak is bizonyítani akartam, hogy oda tartozom. Mindamellett ebben a korszakban

rengeteget tanultam a zene ipari működéséről, a stúdiók belső életéről.

Próbáltam hű maradni magamhoz, akkor készítettem – 1980-ban – az első igazi progresszív jazz-rock albumomat is, azzal a sokatmondó címmel, hogy Back to Myself.

Magyarországon viszont mintha beleragadt volna a Dschingis Khan-korszakba, manapság is ez a zenekar ugrik be a legtöbb embernek önről.

Talán azért, mert itthon nem jelent meg sok nagylemezem. Ezért is örülök, hogy a Mandoki Soulmates új dupla albuma otthon is megjelent. Negyvenöt éve jöttem el Magyarországról. Hálás vagyok a közönségnek New Yorktól Sanghajig az évtizedeken át tartó elismerésért, hiszen értük szól a zene. Az aranylemezeket a müncheni stúdióm falán néha megszámolni is nehézséget okoz, ami szintén a közönség szeretetét jelzi. Megtisztelő, hogy olyan világsztárok bízták rám magukat, mint Phill Collins, Lionel Richie; megadatott a lehetőség, hogy megírjam a Bayern München klubhimnuszát, a Disney-mesékhez zenét, de az, hogy amint hallom, otthon remek a fogadtatása a dupla albumnak, most mindennél többet jelent.

Elégtétel?

Nem elégtétel, csupán remek érzés. Elárulom, amikor még a gyerekeim kicsik voltak és elmentünk Budapestre a nagymamámhoz, mindig azzal frocliztak, hogy Budapestre senki nem kér tőlem közös fotót vagy autogramot. Kétségtelen, ott vagyok a legkevésbé ismert, ahol születtem, talán ez az album segít abban, hogy otthon jobban megismerjék a munkásságomat. A Mandoki Soulmates dupla albumán a második korongon világsztárok játszanak Bartókot.

Miért pont őt?

Én Bartókon nőttem fel,

ő volt az alfa és az omega fiatal koromban a konzervatóriumban.

Aztán vagy harminc éve, New Yorkban egy este együtt zenéltem Anthony Jacksonnal, a világ egyik legnagyobb basszus-gitárosával, az afroamerikai zsenivel, aki sztárok sorával lépett fel korábban, a Bee Gees-szel, Paul Simonnal. A próba után ültünk a stúdióban és elkezdtünk beszélgetni. Az '56-os magyar forradalomról, majd Bartók Bélát hozta szóba. Még az este folyamán elvitt a harlemi lakásába, ahol ámulva néztem, amikor megmutatta, micsoda gyűjteménye van Bartók vonósnégyesének bakelitlemezeiből. Bartókot számtalan világhírű zenész jegyzi a legmagasabb szinten, Jimi Hendrix például egyszer azt mondta, szerinte Bartók volt az első rockzenész. A konkrét ötlettel egyébként Greg Lake (Emerson Lake & Palmer) és John Lord (Depp Purple) keresett meg, amikor a későbbi Guiness-rekorder 50 Years of Rock című műsort készítettük elő. Elmondták, hogy ők eredetileg nem az Egy kiállítás képeit, hanem Bartók Magyar Képek című darabját szerették volna feldolgozni, de még nem kapták meg a jogokat. Így alakult ki bennem, hogy kellene készíteni egy albumot, amelyen a világ legjobb zenészei játszanak Bartók-feldolgozásokat. A Mandoki Soulmates korongján 35 Grammy-díj tulajdonosa játszik Bartókot, így Bobby Kimball a Totóból, Ian Anderson a Jethro Tullból vagy éppen Jack Bruce a Creamből. Sajnos a két ötletadó zenész már nem élhette meg a megjelenést. Érdekes egyébként, hogy a fiam adta a legnagyobb lökést az album felé, és persze Julia lányom, aki velem írt és velem énekelt.

Miért, mit mondott a fia?

Tizenegy éve nem jelent meg saját albumom, mindenkinek írtam, csak magamnak nem. Ezt a fiam is tudta, mivel sokszor velem dolgozik. Éppen túl voltunk a New York-i Beacon Theatre-ben egy csodálatos koncerten a Grammy meghívására, a vastaps hatására akkor úgy gondoltam, ennél nem is lehet feljebb, itt kellene abbahagyni. Aztán heteket töltöttem a családommal a nyugati parton, közben már formálódtak a gondolatok, és amikor néhány héttel később egy kínai turné után utaztam a limuzinnal a pekingi reptér felé, felhívott és azt mondta, átetette a repülőjegyemet: nem Münchenbe megyek, hanem Bali szigetére. Ott bérelt nekem ugyanis egy házat a strand mellett, stúdióval. Azt mondta,

„apa, ne foglalkozz másokkal, menj és írd meg életed legjobb albumát!”

Balin aztán bezárkóztam, napi 19 órát dolgoztam, megszállt az ihlet. Ott, a csodás magányomban született meg a mostani dupla album.

Az albumon aktuális világpolitikai témákat is érintenek. Ön szerint mi most a világ legnagyobb baja?

A koronavírus mellett leginkább a széthúzás. A közösségi média az algoritmusaival mindenkit betesz egy buborékba, egy visszhangkamrába, ahol csak a saját véleményét hallja, olvassa. Ez roppant káros, hiszen

egy egészséges társadalomban van vita.

Manapság viszont nincs sehol vita a világon, szekértáborok vannak, mindenki ül ebben a közösségi média által kreált buborékban és hajtogatja a mondandóját. Az új album a fiatalos hangzásvilágával visszaadja a progresszív rock társadalmi relevanciáját, hogy ne a különbséget és a másságot keressük egymásban, hanem azt, ami mindnyájunkat összeköt, a közös értékeket. A nyelvünk és hazánk szeretetét, a különbözőségünk tiszteletét. A mi dalaink arról szólnak, hogy az elfogadás, a tolerancia, a szeretet, a család, a munka erősebb az önző kapzsiságnál, az irigy gyűlöletnél. A mérce az emberi minőség, az erkölcsi tisztaság, a  teljesítmény, amit leteszünk a társadalom és a közjó asztalára. Ne hagyjuk, hogy ezekben a hírbuborékokban a saját véleményünk visszhangjától megsüketülve a megosztással szembe forduljunk egymással. Amikor Amerikában éltem, hétvégén megvettem négy-öt nívós magazint is, s mindegyik különböző világnézetet képviselt. Ma viszont minden fekete vagy fehér. Ez ellen szól a dal. A széthúzás ellen, az összetartásért.

Itthon többen is megszólták, amikor jött a hír, hogy közeli barátságot ápol például Angela Merkel német kancellárasszonnyal; de ugyanígy kapott hideget-meleget, hogy a nyilatkozataiban rendszeresen megemlíti, Orbán Viktor miniszterelnökre is barátjaként tekint. Miért fontos, hogy politikusokkal barátkozzon?

Nem politikusokkal, hanem nagy formátumú személyiségekkel. Nekem 25 éve nagyon jó barátom Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke. Emlékszem, még senki sem ismerte, de a koncerteken sokszor bemondtam, s itt van közöttünk a tartomány későbbi miniszterelnöke. De a bajor miniszterelnök is jó barátom, Marcus Söder. Ha pedig bármiben szolgálhatom a szülőhazámat, akkor teszem, amit csak tehetek.

A művész feladata ugyanis a hídépítés.

Orbán Viktorral kilenc és fél éve találkoztam először, én is ott voltam azon a fogadáson, ahol a bajor miniszterelnököt, Edmund Stoiber 70. születésnapját ünnepeltük, és ott játszottam a Soulmates-szel. Bemutattak minket egymásnak, beszélgettünk és hamar kiderült számomra, ő egy filozofikus alkat, nagyon értékes személyiség. Lényeglátó, nemzetközi összehasonlításban is kivételesen tehetséges, távolba látó és felelősségvállalással cselekvő politikus. Hosszú ideje tart a barátságunk, és alkalmanként nagyon izgalmas beszélgetéseket folytatunk a világ dolgairól. Ugyanígy nagyra tartom Angela Merkel kancellárasszonyt is, már akkor annak tartottam, amikor nem választották meg Németország első emberének. Tudom, hogy sok  kérdésben ő másképp gondolkodik, mint Orbán Viktor – különösen a migráció kérdésében –, ám mindketten nyitott emberek, nem ülnek abban a bizonyos buborékban. A migráció kérdése amúgy amennyire komplex, annyira egyszerű is. A német parlamentben abszolút többsége van a korlátlan bevándorlásnak, a magyar parlamentben viszont több mint kétharmados többség van ellene. A demokrácia néha lehetőséget ad komplex témák leegyszerűsítésére.

Az 1956-os forradalom évfordulója van éppen. Az ön családját mennyiben érintette a szabadságharc?

Háromévesen

ott voltam édesapám nyakában a Városligetnél, amikor a Sztálin-szobrot ledöntötték az emberek.

Azt is tudom, hogy november 4-én három fiatal diák is a mi konyhánkban halt meg. Lent az utcán lőtték meg őket a megszálló szovjetek: még annyi erejük volt, hogy feljöjjenek az emeletre. Ez volt az a pont, amikor apám fogta magát, felvette az egyik gyerek géppuskáját és lement az utcára harcolni a magyar szabadságért. A magyar forradalomról egy filmet is készítettem azért, hogy a három gyerekem tudja mi történt. Ezt a filmet látta Angela Merkel is, aki levelet írt nekem, és megköszönte, hogy megmutattam, az 1989-es nagy európai átalakulásnak az '56-os magyar forradalom az eredője. 1956 számomra szent. Ha akkor kivívhatja a nép a szabadságát, én sem disszidáltam volna két évtizeddel később.

Összesen 61 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hogyan lehet igy beszelni egy emberrol, barkirol, akit nem is ismersz, hogy ket labon jaro szemettartaly?
De vegul is ertem, mindenki magarol beszel.

Mandoki vilaghiru.
De a ti freeszfe-s barataidat hol jegyzikMagyarorszagon kivul?

Mar valaszoltam is magamnak, helyetted.
A freeeeeszfe/s barataid is hiresek, vilaghiresek metoo-s korokben.
Mondjuk, az is valami.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés