Kritikai fajelmélet és más kamutudományok: a marxizmus betámadja Amerikát

„Nem szeretem a marxista válaszokat, de szeretem a marxista kérdéseket”  – ezzel a szösszenettel kezdte e sorok – addigra már enyhén felkavart – írójának világtörténelemre való okítását egy szilícium-völgyi tanár néhány évvel ezelőtt. Meglátásával nincs egyedül: szerte az Egyesült Államokban rengeteg egyetemen működnek tudósok,

Ez önmagában még nem lenne gond – a bajok akkor kezdődnek, amikor a marxista kérdések vizsgálatának militáns „tudósok” kisebb-nagyobb csoportjai külön „tudományágakat” szentelnek, ezekhez pedig tanszék, státusz, intézet és kötelező kurzus járul.

Hogy mi mindent lehet ma tudományként eladni az angolszász világban? Elsősorban kritikai fajelméletként (critical race theory), posztkoloniális elméletként és a Magyarországon is nagy port kavart kritikai gendertanulmányokként, de olyan egészen nevetséges „tudományok” is ide tartoznak, mint a kritikai fehérség-tanulmányok, a queer-elmélet, a fogyatékossági tanulmányok vagy a kövérség-tanulmányok.

Összefoglalónk a kritikai fajelméletre összpontosít, mert

– a lázongók és a velük szimpatizálók e diszciplína „kutatási eredményeivel” köpködik ma teli az utcákat és a közösségi médiát, és értetlenül állnak azelőtt, hogy a kamutudományok által „bizonyított” politikai lózungjaik miért képezhetik egyáltalán vita tárgyát.

Mielőtt azonban belekóstolnánk „tudósaink” munkájába, térjünk ki a rút anyagiakra: hazánkkal ellentétben az Egyesült Államokban (és az euroatlanti világ többi részében) az egyetemi státuszokat nem árufeltöltői szinten fizetik. A PhD-hallgatók éves ösztöndíja a New York Times szerint 15-30 ezer dollár között mozog (havi kb. 380-760 ezer forint), a tanársegédek, lektorok és magántanárok az Egyetemi Professzorok Amerikai Szövetsége (AAUP) felmérése alapján 65 ezer dollár környékén keresnek (havi kb. 1,6 millió forint), az adjunktusok átlagfizetése meghaladja a 80 ezer dollárt (havi kb. 2 millió forint), a docenseké a 95 ezret (havi kb. 2,4 millió forint), a professzoroké pedig a 140 ezret (havi kb. 3,5 millió forint). Sztárprofesszorok esetében nem ritka a dollármilliós nagyságrendű évi zsold sem.

Ezek a fizetések – főleg egy kényelmes, jó presztízsű, az ember érdeklődési körére koncentráló állásért – kifejezetten nagylelkűek, és az USA legextrémebb lakhatási költségekkel bíró régióin kívül mindenhol magas életszínvonalat tesznek lehetővé. Nem csoda hát, hogy szigorúak mind a felvételi, mind az előmeneteli kritériumok, a tolakodás pedig főleg a szabadpiaci elszívóhatásra számot nem tartó bölcsészet- és társadalomtudományi területeken óriási ezekért a státuszokért.

Épp ezért rendkívül furcsa az, amikor egy tudományterület szakirodalmának tekintélyes része a „kutatási eredmény” és „tudományos munka” fogalmának bővítésére irányul, esetleg a státuszok kiosztásának módszerét, az egyetemi oktatók értékelését vagy bizonyos kurzusok kötelezővé tételét taglalja – ez ugyanis felveti annak a gyanúját, hogy az adott kamutudomány nem való másra, mint arra, hogy

És – minő véletlen – a kritikai fajelmélet sikerkönyveinek sztárszerzői bizony „tudományos munkájuk” nem csekély részét épp ennek a témakörnek szentelik. Ismerkedjünk is meg velük!

Így látják a tudományt a kamutudósok

A kritikai fajelmélet propagálását az Egyesült Államokban két „tudós” végzi a leghatékonyabban: Robin DiAngelo, a White Fragility (Fehér törékenység) című sikerkönyv szerzője, a seattle-i University of Washington docense, a Westfield State University professzora, érzékenyítő tréner, végzettsége szerint „multikulturális tanító”; illetve Ibram X. Kendi, a Boston University professzora, végzettsége szerint történész, akinek a How to Be an Antiracist (Hogyan legyünk antirasszisták) című aktivista alapművet, valamint az amerikai tudományosság rasszista gyökereiről szóló számos publikációt köszönhetjük.

Mindkettejüknek határozott, számos publikációban kifejtett véleménye van arról, hogy miként nyomja el a tudományt domináló „fehérség” a tudás alternatív módjait, és miként akadályozza a színesbőrű tudósok előmenetelét. 

Kendi, aki a BLM-aktivisták közösségi platformjain Martin Luther King Jr. után a legidézettebb szerző, a The Chronicle of Higher Education hasábjain így vélekedik a tudományos teljesítményről:

„Az előléptetési bizottságoknak elvárássá kellene tenniük a társadalmi tudományosságot – nem pedig kivétellé. Konkrét lépéseket kell tenniük, hogy biztosítsák, hogy a tudósok elismerést kapjanak a tudás termelésének különböző módjaiért. Miért nem értékelhető egy nyilvános előadás ugyanolyan magasra, mint egy előadás egy konferencián? Miért nem értékelhetők a kereskedelmi kiadóknál megjelenő könyvek ugyanúgy, mint az egyetemi kiadóknál megjelentek? Egy blog szerkesztése miért nem lehet csereszabatos egy tudományos folyóirat szerkesztésével?” 

Kendi itt azt kifogásolja, hogy az egyetemek nem értékelik tudományos teljesítményként azt a „köztudományosságot” (public scholarship), azaz gyakorlatilag az újságírói tevékenységet, pódiumbeszélgetéseket és ismeretterjesztő könyvek, cikkek írását. Azaz teljes mértékben

fittyet hányva a két szakma totálisan eltérő kritériumrendszerére.

Gyakorlatilag egyesíti a két szakma előnyeit: míg a tudós kutatási területének nem kell feltétlenül semmiféle aktualitással bírnia, az újságírót nem kötik olyan szigorú hivatkozási és elméletalkotási szabályok, mint a tudóst. A „köztudóst”, ha az ilyesmi ugyan létezne, egyik kritérium sem kötné: írhatna bármikor bármit, ha óhajtja, a tudományos formát megtartva, ha nem óhajtja, hát anélkül. Ezt a két tevékenység pusztán laza oldalát egyesítő lehetőséget hiányolja az egyetemi előmeneteli rendszerből Kendi professzor. Emellett leszögezi, hogy „csak a tudósok gyötrődnek azon, hogy milyen könyveket és cikkeket idéznek; csak a tudósok akarják átverekedni magukat a nehéz zsargonon”  . 

A „fehér törékenység” elképzelése 
Fehér törékenység: miért oly nehéz a fehéreknek beszélni a rasszizmusról? – ez a címe Robin DiAngelo kaliforniai szociológusnő 2018-as kötetének, amely meghonosította Amerikában a „fehér törékenység” fogalmát (a kifejezést a szerző már 2011-ben bevezette). Ez azt jelenti, hogy ha szóba kerül a rasszizmus, akkor a fehérek, mivel megtámadva érzik magukat, mindenféle védelmi mechanizmust vetnek be: mérgesek lesznek, félelmet mutatnak, vagy épp vitatkozni kezdenek, esetleg tagadnak. Ez a „faji stressz” megnyilvánulása, ami csak az addigi „faji egyensúly” helyreállásával múlik el, azt pedig a „strukturális rasszizmus” jellemzi, aminek fenntartásához így hozzájárul a „fehér törékenység”. DiAngelo elképzelését számos kritika érte. Jonathan Church közgazdász például arra mutatott rá, hogy DiAngelo a feketék és fehérek közti gazdasági különbségekből elhamarkodottan következtet a strukturális rasszizmus létére, és nem bizonyítja a kettő közti kapcsolatot. Pszichológiai védelmi mechanizmusok persze léteznek, ez azonban közhely, melyet DiAngelo a „hamis tudat” marxista koncepciójának segítségével próbál túlmagyarázni. Ráadásul a „fehér törékenység” elképzelésének kritizálását DiAngelo a fehér törékenység bizonyítékának veszi, magyarán elzárkózik a kritikák elől, és így koncepciójának érvénye ellenőrizhetetlen.
 

DiAngelo professzor ennél még messzebbre megy –

Minderről nem blogbejegyzésben, hanem „tudományos” publikációban, a Harvard Educational Review hasábjain értekezik:

„A sokszínűségi munkát gyakran lebecsülik a legmagasabb rangú intézetek, ahol a szakértői értékeléssel bíró folyóiratokban megjelenő publikációk, illetve a pályázati pénzek megszerzése régóta a leginkább értékelt munka barométere, amely a fizetést és az előmenetelt meghatározza. […] Ugyanakkor számos hozzájárulást leértékelnek – például azt az önéletrajzon nem »számlálható« többletmunkát, amit a színesbőrű oktatók jellemzően vállalnak. Ide tartozik a színesbőrű diákok mentorálása és segítése a történelmileg fehér egyetemeken, a diákaktivista-szervezetek és közösségi csoportok segítése (pl. Muszlim Diákszövetség, Black Lives Matter-kör)…” 

DiAngelo professzor tehát abban látja a tudomány igazságosabb jövőjét, hogy

és ez a tetszőleges kazánfűtő által elvégezhető munka is számítson bele a fizetésbe és az előmenetelbe, nehogy az aktivista „tudós” lemaradjon kutató kollégáihoz képest. A kutatásról vannak egyéb gondolatai is:

„Számolják a kutatásban az inputot is, ne csak az outputot. Netán csak a jelöltek outputját (publikációiknak számát) számolja a bizottság, nem pedig az inputot (azt az időt, ami a hozzáférést lehetővé tevő kapcsolatok felépítéséhez szükséges)? A tradicionális kulturális tudás bizonyos formáit kiemelkedően nehéz megszerezni, más formák külsősöknek való kiadását tiltják a kulturális normák, így a kutató elveszítheti a jövőbeni hozzáférését. Gondolják át, milyen más bizonyítékokat vehetnének számításba, például a közösségekkel való kapcsolatot, az aktivizmust vagy jogvédő munkát, és minden jelölttől kérjék be a jelentkezési dokumentumokkal együtt az ilyesfajta bizonyítékokat is.”  

A tudós és az újságíró rutinszerűnek mondható összetévesztésén túl DiAngelo itt két igen súlyos állítást is tesz: egyrészt azt, hogy az a kutató, aki az amerikai nagyvárosok muszlim lakóinak kulturális tudását gyűjti egy életen át, de ebből a kulturális normákat tisztelve soha egy sort sem ír le, az ugyanolyan értékes munkát végez, mint Maróth Miklós professzor; másrészt pedig azt, hogy azt a jelöltet,

Hogy a kutatással foglalkozó tudósok koporsójába még egy szöget beverjen, DiAngelo kitér a kurzusértékelésekre is, azokra a kérdőívekre, amelyeken a tárgyat elvégzett diákok értékelhetik a tananyag minőségét és az oktató munkáját:

„A diákok tárgyaikról és professzoraikról adott értékelése kiszámíthatóan csoportalapon változik: a (cisznemű) férfi professzorokat pozitívabban ítélik meg, mint a (cisznemű) nőket, a fehér professzorokat pozitívabban értékelik a színesbőrű professzoroknál, és a privilégiumokat vagy rasszizmust érintő tárgyakat negatívabban ítélik meg.” 

Túl azon, hogy minden egyetemet végzett ember tudja, micsoda szemenszedett hazugság ez az állítás, ez a publikációba rejtett politikai üzenet „tudományosan” kizárja, hogy a Kritikai fajelmélet alapjai c. tárgyat elfogultnak, arcátlan indoktrinációnak, esetleg szakmailag teljesen feleslegesnek tartó mérnökhallgatók visszajelzései bármilyen módon kihassanak az azt tartó oktató státuszára, illetve a tárgy kötelező voltára a következő évi tanegységlistán.

DiAngelo nem egyedül képviseli azt a „tudományos” álláspontot,

Prominens képviselője ugyanennek a kamutudománynak Cheryl Matias, a University of Kentucky professzora is, aki szintén tudományos publikációban közöl véleménycikkbe való megjegyzéseket. Tőle többek között azt tudhatjuk meg, hogy az általa kórképként leírt „fehérség” megnyilvánulása az, amikor „a tanárképzésben a fajokat vagy a fehérséget közvetlenül tárgyaló kurzusok »szabadon választhatóként« jelennek meg, amelyet a tanárjelöltek nem gyakran vesznek fel”, illetve az is, amikor „tanárképzési mesterszakokat a kreditteher csökkentése érdekében úgy áramvonalasítanak, hogy gyakran a sokszínűségi vagy alapozó faji kurzusokat vágják ki”. 

Innen már talán világos, miért életveszélyes tudományként elismerni a politikailag motivált kamutudományokat – amint ugyanis ez megtörténik, a bennük foglalt politikai vélemény tudományos igazsággá avanzsál, és onnantól kezdve mindenki, aki a kritikai elméleti tárgyak létjogosultságát (no meg az őket oktató „tudósok” státuszát) kritizálja, a „tudománnyal” vitatkozik, rosszabb esetben

Nem lehet kétségünk afelől, hogy miként tekintenek a kamutudományok kamutudósai a tudományos világra: számukra az nem több politikai aktivisták kifizetőhelyénél. Ahogy Kendi professzor maga ír az első „fekete tanulmányok” doktori iskola megalapításáról, „a fekete tanulmányok-tanszékeknek fel kell emelniük a fekete tanulmányok tudósait, ahogy a többi diszciplína is felemeli a saját tudósait”. (Kendi 2018)

Mindenkinek, aki nem emberek felemelését, hanem társadalmunk tudásának gyarapodását, a világ megismerését és a közjó szolgálatát várja a tudománytól, ellenségei a kritikai elméletek. Köztük a hátrányos helyzetűeknek is – a dolog ugyanis úgy áll, hogy a világ legnagyobb részén nincs ingyen az egyetemi oktatás, és ha van valami, ami igazán meg tudja dobni a tandíjat, az a rengeteg felesleges státusz, meg az értelmetlenül fenntartott intézetek. Ha a kritikai „tudósok” tudománynak álcázott aktivizmusáért nem fizetünk se közpénzből, se sajátból, végső soron mindenki jobban jár.

Ibram X. Kendi

Betegsége: fehérség, avagy így utáld magad tudományosan

Miután tisztáztuk a kamutudományok tudományhoz való hozzáállását, tekintsük át néhányat azon kutatási eredmények közül, amelyekkel a kritikai fajtudományok eddig megajándékozták az Egyesült Államokat!

Már megismertük Robin DiAngelo és Cheryl Matias professzorokat, akik felhívták a figyelmet arra, hogy a politikai aktivizmus valójában tudományos munka. Nekik köszönhetjük a következő felismeréseket (melyek nem egy kiszivárgott drognaplóban, hanem egy tudományos cikkben jelentek meg):

„A fehér emberekkel való interakció néha annyira lehengerlő, leszívó és érthetetlen, hogy jelentős nehézséget okoz a színesbőrű emberek számára. […] Ebben a látszólag egyszerű interakcióban érzelmi és mentális faji dinamikák sokasága található meg, melyekre ebben a cikkben emo-kogníciókként hivatkozunk. Ezt a fogalmat az érzelmek és gondolatok szimultán összjátékának megvilágítására használjuk. Bár ezek az emo-kogníciók és az általuk befolyásolt cselekedetek a fehérektől származnak, bevonják a színesbőrű embereket is, akiknek el kell igazodniuk bennük. […] Ezt az összjátékot nevezzük faji cray-craynek (cray-cray = afro-amerikai kifejezés, amely teljes őrültséget jelent); ez az az őrült dolog, amely a faji túlhatalom fehér tagadásából ered.” 

A tagadás témája a kritikai társadalomtudományi irodalomban számos más helyen is előfordul – kamutudósaink figyelmét ugyanis nem kerülte el, hogy a társadalom túlnyomó többsége nem látja a világban azt, amit ők beleképzeltek. Így számos helyen találunk olyan kutatási eredményeket, amik azt bizonyítják, hogy az emo-kogníciókat, a faji cray-crayt vagy a híres-neves

Ugyanezen szerzőpáros ugyanezen tanulmányának következő oldalán szerepel, hogy „a fehér felsőbbrendűséget láthatatlanná tették, míg a többi politikai rendszert azonosítják és tanulmányozzák. Hatalmának nagy része láthatatlanságának köszönhető”.  

DiAngelo egy másik tanulmányában az a gyöngyszem is megtalálható, hogy: „a fehér társadalmi hatalom annyira normalizált, hogy tudatos érzékelésünkön kívül található […] de ha szükség van arra, hogy a fehérek érezzék a faji privilégiumaikat, mielőtt létezését elismernék, nem leszünk képesek látni (ezáltal megváltoztatni) azt. […] A rasszizmussal társadalmunk, létezésünk, látásmódunk minden részét beoltották. Számtalanszor, gyakran észrevehetetlen módon nyer megerősítést nap mint nap. Nem látható bele konkrét momentumokba, és az arra való képtelenségünk, hogy a rasszizmusról komplex módon beszéljünk, valamint a hasznából való részesedésünk minket tesz a legkevésbé alkalmasakká arra, hogy megnyilvánulásait tárgyaljuk.” 

sőt, soha nem is fogjuk látni; ráadásul nem is mi vagyunk hivatottak arra, hogy lássuk, nekünk csak az a dolgunk, hogy utáljuk magunkat miatta, és közben vegyünk fel minél több kritikai társadalomtudományi kurzust. (A tudomány alapjául szolgáló bizonyíthatóság és ellenőrizhetőség pedig nem azt jelenti, hogy a kritikai társadalomtudományok kamutudományok – inkább azt, hogy  maga a tudomány is súlyos fehérségben szenved.)

Cheryl Matias

Hogy a fehérséget mennyire betegségként (és természetesen a faji kérdésekről szóló vitára való alkalmatlanságként) értékeli a kritikai fajelmélet, arra jó példa a „fehér törékenység” DiAngelo professzor által kidolgozott koncepciója, amely a következőképpen szól:

„Észak-Amerikában a fehér emberek olyan társadalmi környezetben élnek, amely elszigeteli őket a faji alapú stressztől. […] A faji privilégium eme elszigetelt környezete faji komfort iránti elvárást épít fel a fehérekben, ezzel egy időben pedig csökkenti arra való képességüket, hogy a faji stresszt tolerálják. […] A fehér törékenység egy olyan állapot, melyben a faji stressz legkisebb mértéke is elviselhetetlenné válik, és védekező lépések sorát hívja elő. Ilyen lépések közé tartozik az olyan érzelmek kimutatása, mint a düh, a félelem vagy a bűntudat, és az olyan viselkedések, mint az érvelés, a csend, vagy a stresszt okozó szituáció elhagyása.” 

Azaz a kritikai fajelmélet, melyet szociológusok és történészek művelnek, gyakorlatilag

– de, amint a tudomány nagyasszonyától, Thandeka unitárius lelkésznőtől tudjuk, van kórképe egyéb dolgoknak is:

„Thandeka (1999) amellett érvel, hogy a fehér gyerekek fehérként való felnevelése egyfajta gyermekmolesztálás, mert »a gyermek megtanulja elnyomni, majd letagadni a benne rezonáló érzelmeket a faji szempontból mások iránt« […] Ha a fehéreket így nevelik, abból a fehér psziché számára érzelmi és pszichológiai kár keletkezik. […] Aggódunk az – immáron felnőtt – fehér »molesztált gyermek« pszichéje miatt, és amiatt, ahogy ez az állapot rákényszeríti a színesbőrű embereket, hogy a fehér neurózis irracionalitását kiszolgálják, nehogy az eredeti bántalmazás állapotából eredő bűntudat, a szégyen, a veszteség és a harag szüntelen kifejeződéseinek áldozataivá váljanak.” 

Mivel a fehérek neurotikus, beteg pszichéjében természetesen nem lehet bízni, ebből a kutatási eredményből logikusan következik még valami – mégpedig az, hogy

mert nem vitapartnernek, hanem elhallgattatandó „domináns hangoknak” tekinti a fehér embereket.

DiAngelo és Özlem Sensoy, a Simon Fraser University professzora nem is haboznak hangoztatni szólásszabadság-ellenes álláspontjukat, egy tanárképzéssel kapcsolatos tanulmányukban ezt írják:

„Hogy is lehetne tisztelni a különbözőségeket és elfogadni mindenki perspektíváját, ha egy színesbőrű diák azt állítja, hogy őt nem érinti a rasszizmus? Hogy lehet ellentmondani egy fehér diák kijelentésének, hogy egy állást vagy ösztöndíjat a „fordított” rasszizmus vagy szexizmus miatt nem kapott meg, ha tapasztalatból beszél? Számít-e mindenki véleménye, ha néhány ember véleménye az, hogy a fordított rasszizmus egy valós koncepció? […] Meglátásunk szerint épp ez az a kontextus, amelyben a domináns tudás állításait el kell hallgattatni. […] Bár egyetértünk azzal, hogy fontos ezeket a perspektívákat felszínre hozni, hogy kritikusan reflektálhassunk rá, ezt csak ellenőrzött és strukturált módon tesszük. […] Ha megengedjük a diáknak, hogy végigmondja helytelen állítását (amely helytelen, mert a társadalmi igazságosság tudománya nem támasztja alá), annak hasonlóan problematikus hatása van. Úgy látjuk (saját próbálkozásaink alapján), hogy ennek a helyzetnek a leghatékonyabb kezelési módja az, hogy elhallgattatjuk a diákot, amint világossá válik, mit mond.” 

Itt jutunk el a végső kutatási eredményhez: a kritikai fajelmélet végső célja ugyanis az, hogy „tudományosan” alátámassza azt a fűszagú BLM-bázisokon meg az interneten terjedő véleményt,

– ezek a bizonyos emberek pedig a fehérek, de legalábbis azok, akik nem ismerik el magukat felsőbbrendűnek, esetleg csak szimplán nem érdekli őket mindaz, amit a kritikai kamutudományok évtizedes működésük alatt kiengedtek pennájukból. Hogy ennek az elhallgattatásnak milyen hatékony módjai vannak a klasszikus iskolai indoktrináción kívül? Itt az ideje, hogy az Egyesült Államok szabadságszerető népe megismerkedjen egy régi ismerősünkkel.

A kritikai társadalomtudományok jövője: Isten hozta Foxi-Maxit!

E sorok írójának tiszteletbeli nagyanyja 1982-ben kapta kézhez orvosi diplomáját, kardiológus-belgyógyászként praktizál. Egyetemi indexét végignézve igen furcsa bejegyzésekre bukkanhatunk: nyolc félévnyi Honvédelmi ismeretek, három félév Tudományos szocializmus, két félév Politikai gazdaságtan, és egy félév keretében a Magyar munkásmozgalom története is sorra került a Pécsi Orvostudományi Egyetem általános orvosképzésén – mondanunk sem kell, nem rendkívül sikeres elektívekként, hanem kötelező kamutudományos tárgyakként. Foxi-Maxiként.

A módszer egyszerű volt:

A politikai aktivizmust lehet tanítani, sőt, tanulását kötelezővé tenni is lehet – de ahogy az ilyesfajta tudománynak álcázott léhűtésből nem váltak ezrével szocialista érzelművé az orvosok, úgy a kritikai fajelmélet alapjai sem tesz majd konszolidált középosztálybelieket az antirasszizmus kirakatbetörő bajnokaivá.

A kritikai társadalomtudományok szembe mennek a józan ésszel, és szembe mennek mind a társadalmi béke, mind az elvileg pont általuk védendő kisebbségek érdekeivel is. Nem jók senki másnak, csak annak, aki az ezzel járó státuszt élvezheti, és annak is csak addig, amíg a közhangulat ellene nem fordul. Minden rendszerváltás, minden forradalom, minden politikai szélfordulat „áramvonalasítja” a tanterveket. És – minő véletlen – ilyenkor nem a kvantumfizika, a belgyógyászat és a diakrón nyelvészet kerül az „áramvonalon” kívülre, hanem a korszak aktuális Foxi-Maxija. 

Ezért – amíg be nem ette magát az egyetemeinkre – mi jobban járunk, ha be sem fogadjuk. Ahol pedig felbukkan, ott szálljunk vele szembe, ahogy tudunk.

Felhasznált „irodalom”:

Blain, Keisha N.–Kendi, Ibram X., „How to Avoid a Post-Scholar America”, The Chronicle of Higher Education, 2017.06.18. 

Diangelo, Robin J.–Sensoy, Özlem, „»We Are All for Diversity, but…«: How Faculty Hiring Committees Reproduce Whiteness and Practical Suggestions for How They Can Change”, Harvard Educational Review 87, no. 4 (2017)

DiAngelo, Robin J.–Matias, Cheryl E., „Beyond the Face of Race: Emo-cognitive Explorations of White Neurosis and Racial Cray-Cray”, Educational Foundations 27, no. 3-4 (2013)

DiAngelo, Robin J., „My Class Didn’t Trump My Race: Using Oppression to Face Privilege”, Multicultural Perspectives 8, no. 1 (2006) 

DiAngelo, Robin J. – Sensoy, Özlem, „Respect Differences? Challenging the Common Guidelines in Social Justice Education”, Democracy & Education 22, no. 2 (2014)

Kendi, Ibram X., „Black Doctoral Studies: The Radically Antiracist Idea of Molefi Kete Asante”, Journal of Black Studies 49, no. 6 (2018)

Matias, Cheryl E.–Montoya, Roberto–Nishi, Naomi N. W., „Blocking CRT: How the Emotionality of Whiteness Blocks CRT in Urban Teacher Education”, Educational Studies 52, no. 1 (2016)