Így született harminc éve az egyesült Németország – Hettyey András a Mandinernek

„Döntse le ezt a falat!” – szólította fel Ronald Reagan a berlini fal lerombolására Mihail Gorbacsovot 1987-ben. Mi vezetett oda, hogy végül lerombolták?

A döntő szereplő Mihail Gorbacsov volt, nélküle nem nagyon jöhettek volna létre ezek a változások. Őt két dolog motiválta: nem tudott úrrá lenni a tervgazdaság anomáliái által előállt gazdasági helyzeten, illetve a politikai és etnikai-nemzetiségi feszültségeken – ezek szétfeszítették a Szovjetuniót.

A Fal lerombolásához vezető folyamatban nagy szerepet játszott az Egyesült Államok és a Nyugat mint alternatív társadalmi-gazdasági modell sikere is. És benne vannak mellékszereplőként a kelet-közép-európai államok állami és pártvezetői is, de ők alapvetően csak reagáltak.

Az NSZK és az NDK egy nép két rendszere volt: egy nagy versenyfutás négy évtizeden keresztül annak bizonyítására, hogy a kommunista vagy a nyugati kapitalista modell az életképesebb. Utóbbi győzött. Milyen tényezőkön múlott?

A legkézzelfoghatóbb tényezők a gazdasági mutatók, az életszínvonal volt. Ha az ember a ‘80-as években beült egy Wartburgba vagy egy Audiba, zongorázni lehetett a különbséget. Döntő tényező volt az is, hogy a német társadalom negyven év után nem tűrte tovább, hogy nincs beleszólása a politikai döntésekbe. Az NDK egy politikai, erkölcsi válságba sodródott. A két ország közötti különbség legegyértelműbb jele az ’50-es évek végén a menekültáradat volt: tömegek vándoroltak át a berlini fal felhúzása előtt az NDK-ból az NSZK-ba. Ugyanez történt a ‘80-as évek végén, amikor a Németh-kormány megnyitotta a határokat, és a keletnémetek Magyarországon keresztül Ausztriába tudtak távozni – az emberek a lábukkal szavaztak.

Hettyey András Németország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense

A német mentalitást, a német nemzeti identitást és hagyományt ismerve extrém társadalmi kísérletnek tűnik a II. világháború utáni próbálkozás a német nép kettéosztására. Hihetett benne valaki komolyan, hogy ez maradandó konstrukció lehet?

Senkinek sem volt szándéka eredetileg Németország felosztása. Sztálin is abban reménykedett, hogy az egész Németországból kommunista államot csinál; a nyugatiak pedig abban reménykedtek, hogy Sztálin a szovjetek által megszállt német területen engedi majd a szabad választásokat, és a németek dönthetnek, hogy milyen politikai berendezkedést akarnak. Nem szavazhattak.

de nem nagyon volt más választás. A Nyugathoz tartozott a nagyobb, fejlettebb német terület, a Szovjetunióhoz a kisebb, gazdaságilag fejletlenebb rész. 1947 után a kapcsolatok markánsan romlottak: akkor vált világossá, hogy – mivel a felek foggal-körömmel ragaszkodtak a saját területük feletti ellenőrzéshez – két állam fog létrejönni. Ez egy véletlenszerű helyzet volt, és egyben egy tragédia.

1952-ben volt egy szovjet békeszerződés-tervezet, amely felajánlotta Németország újraegyesítését, egy neutrális, demokratikus német állam létrehozását. A Nyugat ezt elutasította. Miért?

Az 1952-es szovjet javaslatnak meglehetősen porhintés-jellege volt. Nagy kérdés volt, hogy Sztálin betartotta volna-e az egyezséget. Nagyon úgy néz ki, hogy Sztálin inkább megosztani akarta a nyugatot, a franciákat, a briteket és az amerikaiakat. Akkor már mindenki tudta, hogy Sztálinban nem lehet megbízni. Azzal, ha semleges lett volna Németország, a Nyugat vesztett volna többet, hiszen az NSZK volt a gazdagabb, népesebb és fejlettebb terület, amely már 1952-ben stabilnak látszott – három évvel később a NATO-hoz is csatlakozott, nyugati szövetséges lett. Ráadásul geopolitikailag kulcsfontosságú helyen fekszik az ország, így ezt elveszíteni egy semleges Németország létrejöttének ígéretéért nem lett volna racionális döntés a Nyugat részéről.

Az NDK nem a legvidámabb barakk volt a keleti blokkban. A mások élete című filmben mesterien megörökített keletnémet valóság – a szabadság lélekölő hiánya, a Stasi által megfigyelt társadalom, a diktatúra – más volt, mint a kádári gulyáskommunizmus világa. Melyek voltak a legkardinálisabb különbségek?

A ‘60-as évekig nem volt számottevő különbség: az 1956-os forradalom után Magyarországon is a szigor jellemezte a rendszert egészen 1963-ig. A ‘70-es és ‘80-as években a Kádár-rendszer több teret engedett a másként gondolkodók számára, könnyebben lehetett külföldre utazni, az írók, a művészek, a kutatók szabadabb légkörben dolgozhattak, a titkosszolgálatok befolyása nem volt annyira erős a társadalom fölött, mint a Stasi-nak az NDK-ban. A lakosság arányában sokkal nagyobb volt ott a besúgók, a beszervezettek száma,

A külpolitikában és külgazdaságban az NDK kevésbé volt nyitott a Nyugat fele. A rendszer utolsó éveiben Magyarország második legfontosabb kereskedelmi partnere az NSZK lett, csatlakoztunk a Nemzetközi Valutaalaphoz, szerződéseket kötöttünk a nyugati országokkal. Az NDK sokkal ortodoxabb, dogmatikusabb módon állt hozzá ehhez, elzárkózott a Nyugattól.

Közel százezer ember ünnepelte a Reichstag előtt a két német állam egyesülését 1990. október 2-án éjfélkor

A rendszerváltással a keletnémetek kijöttek ebből a Vasfüggönyön inneni valóságból. De vajon ez a valóság kijött-e belőlük mára? Harminc év elég volt-e arra, hogy egy társadalom gondolkodásmódjában, beidegződéseiben alapvető változások történjenek?

Azt hiszem, igen. Két alapvető változást éltek át: demokratikus országgá váltak, a gazdasági viszonyaikban pedig piacgazdasággá alakultak. A demokratikus gondolkodásmód átvétele jól sikerült, a nyugatnémet politikai pártok az egyesítés után nagyon hamar széles bázist építettek ki Németország keleti részen. A demokrácia új modelljét és a német alkotmányt a keletnémetek elfogadták, a különböző szabadságjogokat jól adaptálták.

elég csak a két terület választási adatait megnézni. A politikai rendszerbe vetett bizalom keleten alacsonyabb. A rendszerváltás után volt egy jelentős elvándorlás keletről nyugatra, ezért a régi Kelet-Németország sem ugyanaz ma már, mint volt. Minden negyedik fiatal elhagyta ezt a területet, a népesség pedig annyira összekeveredett a költözések során, hogy a Kelet-Nyugat szembeállítás ma már nem ugyanazt jelenti, mint régen. Keleten a németek individuálisabbak, visszahúzódóbbak. Nyugat-Németországban pedig ma is népszerű különböző egyletekbe tömörülni – erős gyökerei vannak a civil társadalomnak.

Mi tette lehetővé a két német állam közeledését, az egységről szóló párbeszéd elindítását 1989-ben?

A keletnémet fél részéről leginkább a gorbacsovi változások. Nagyon komoly társadalmi megmozdulások, tüntetések, utcai megmozdulások történtek 1989-ben; a keletnémetek látták, hogy milyen társadalmi-politikai változások indultak meg Lengyelországban, Magyarországon és a környező államokban. Egyedül az NDK-s pártvezetők nem vették az adást, Erich Honeckerék az utolsó pillanatig nem voltak hajlandóak tudomásul venni az új idők jeleit. Gorbacsovnak kellett figyelmeztetni őket 1989 augusztusában, hogy „aki elkésik, azt az élet megbünteti”. Ennél azonban jobban nem lehetett elkésni, mint ahogy Honeckerék tették.

Mik voltak e közeledési folyamatban Helmut Kohl kancellár elévülhetetlen érdemei?

Kohl kancellár és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter nevét érdemes kiemelni, de már a ‘70-es években az elődeik is arra törekedtek, hogy minél könnyebben lehessen kiutazni Kelet-Németországból Nyugat-Németországba – már az 1975-ös Helsinki Záróokmányban benne van ez a gondolat, vagyis, hogy úgy lehet megfúrni legjobban a kelet-európai kommunista diktatúrákat, ha az ott élők számára minél könnyebb beutazást engednek nyugatra, hogy menjek bevásárolni az első boltba, nézzenek körül az autóparkolókban, lássák a különbségeket a két világ között.

Az is fontos szempont, hogy az NSZK ebben az időszakban komoly hiteleket nyújtott az NDK-nak. Kohlnak nyilván ezernyi más érdeme is volt ezeken kívül, például, hogy nem engedett a zsarolásnak, Gorbacsovval keményen tárgyalt, és így tovább.

Milyen közjogi, közigazgatási, nemzetközi jogi, pénzügyi, illetve egyéb kérdéseket kellett rendezni az államegyesítés érdekében?

A nevezetes „Kettő + Négy” szerződés a két német állam között köttetett, de a négy megszálló állam jóváhagyása kellett hozzá. A teljes német szuverenitás helyreállításához ez is szükséges volt, és

Egy korabeli francia diplomatamondás szerint „a franciák annyira szeretik Németországot, hogy örülnek, ha kettő van belőle”; illetve egy másik mondás úgy viccelődött, hogy „mindenki támogatja a német egységet mindaddig, amíg az lehetetlen”. A franciák, a lengyelek nem voltak lelkesek, a britek sem teljesen – nagy dolog volt tehát, hogy a támogatásokat meg tudta szerezni az egységesülő Németország. A másik kardinális ügy a szovjet csapatok kivonása volt – erről szintén sikerült megegyezni, és 1994-re ki is vonultak a szovjet csapatok Németország területéről. A németek egyébként nagyon hamar alapszerződést kötöttek Lengyelországgal és Csehszlovákiával, ugyanis ez a két ország aggódott amiatt, hogy az új német állam esetleg nem fogja elismerni a köztük kialakított államhatárokat.

Várható volt, hogy egy nagy, egységes Németország létrejötte átrendezi az EU erőviszonyait. A korabeli német nyilatkozatokból, és magából az egyesítési szerződés szövegéből is kitűnik, hogy a németek az államegyesítést Európa egyesítésének, az európai rend erősítésének szempontjából nézték. A német kérdés rendezése új lendületet, egyúttal új irányt adott az uniós integrációnak?

Ezzel a megállapítással sok német politikus nem értene egyet. Szeretik leértékelni a német egyesülés Európára gyakorolt hatását. Németország geopolitikai súlya ugyanis a 16 millió új német állampolgárral és a behozott GDP-növekedéssel megnövekedett, súlypontja kelet felé mozdult. Kohl az egyesülés előtt valóban Németország európai jellegét hangsúlyozta, ő Európa egységét akarta elérni, akkor még az Európai Egyesült Államok eszméjében hitt. A német egységet ez európai közösség keretein belül tudta elképzelni, hogy a franciák, a britek és mások ne érezzék ezt fenyegetésnek. Tudni kell, hogy Kohl bátyja meghalt a második világháborúban, az ő generációját megnyomorította a világégés – Európa-párti gondolkodásmódját azzal indokolta, hogy

A föderációs gondolkodás jelei azonban a ‘90-es évek közepére, végére eltűntek a retorikájából, utána realisztikusabb elképzelésekben, a kis lépések politikájában gondolkodott.

1990. szeptember 24-én írták alá a két német állam egybeolvadásának jogi-politikai kereteit biztosító német-német egyesülési szerződést

Az egyesített Németország a mai napig hordozza a múlt determinációit: a keletnémet területek elmaradottsága, a fizetésbeli, megélhetési különbségek az elképesztő beruházás- és pénztranszferek ellenére sem szűntek meg; a keletnémetek integrációja lassú folyamat lett; az Ossik lenézése megmaradt. Felemás vagy sikertörténet ez a 30 év?

Én sikertörténetnek mondanám. A keletnémet régió nagyon sokszínű, Thüringiától egészen fel a tengerparti részekig. A keletnémet terület már a háború előtt sem volt olyan fejlett, mint Bajorország vagy a Rajna-vidék – ez egy agrárterület volt, történelmi léptékben volt mérhető az elmaradottsága. 1945 után aztán elkezdődött itt az erőltetett iparosítás, annak összes hátrányával együtt. Az elmúlt 40 év társadalmi-gazdasági hátrányát ledolgozni más államnak is nehéz volt, még egy országon belül is – Magyarországon is látjuk ennek a következményeit a mai napig. Ahogy már említettem, három és fél millióan költöztek el az egyesítés utáni első években a keleti területről Nyugat-Németországba, ez pedig elég jól magyarázza az elmúlt években az AfD párt támogatottságát. A statisztikákat nézve pontosan látható, hogy ott erős ez a párt,

Mert mit is jelent, ha elköltöznek a fiatalok? Kevesebb lesz az iskola és az óvoda, a busz ritkábban fog járni, a járási székhelyen megszüntetik a színházat, az életszínvonal csökken – vagyis a maradók rosszul járnak. Az elégedetlenek pedig a populisták ígéreteire szavaznak.

A németek leszámoltak a náci múlttal, mégis annyira tartanak a „bűnös nemzet”-stigmától, hogy érzékelhető egyes döntéseikben, lépéseikben egyfajta túlkompenzálás. A németek megteremtették az állami egységet, mégis van náluk egy megosztottság saját jövőjükkel, a német identitással kapcsolatban. A traumák utórezgései mikor tűnhetnek tehát el?

A túlkompenzálásról: az, hogy Németország katonai és diplomáciai kérdésekben óvatosan lép fel, háttérbe húzódik, valóban fakadhat a kompenzálásból. De esetleg abból is, hogy kényelmes és jól jövedelmező, okos stratégia kimaradni a különböző Európán kívül konfliktusokból, fegyveres békefenntartó műveletekből. A németek elsősorban ezért koncentrálnak a gazdasági kérdésekre.

A múlt terhei miatt nem akarják exponálni magukat. 1945 után a németek nagyon magukévá tették a narratívát, hogy nekik két dologra van szükségük: a demokráciára és a piacgazdaságra – és ezt valóban őszintén gondolják. Az AfD megjelenése ébresztette rá a németeket arra, hogy újra végiggondolják: meddig terjednek a német identitás elfogadható elemei, mint például a nemzeti zászló kirakása, a hazaszeretet vagy a nemzet fogalma. Ezen a téren komoly változások vannak a közbeszédben, ma már bátrabban tudnak a németek ezekről a kérdésekről beszélni, akár a migráció kapcsán is. A német vitakultúra jobb állapotban van, mint 10 évvel ezelőtt, a demokrácia és intézményei – mint a sajtószabadság és egyebek – pedig erősek.

A magyarok szerepe a német egység létrejöttében ismert. Túldimenzionált, vagy valóban kulcsszereplők lettünk 1989-ben a német kérdés rendezésében?

Németh Miklós kormányának lépéseit a gorbacsovi változások tették lehetővé. Mégis, azért volt világtörténelmi jelentőségű a magyar határnyitás, a Páneurópai Piknik 1989 nyarán, mert onnantól kezdve, hogy mi megnyitottuk a határt, teljesen fölösleges volt Berlin közepén a Falat fenntartani. Ha egy lufi egy helyen ereszt, akkor mindegy, hogy a többi részét megragasztgatjuk. Feleslegessé vált a vasfüggöny fenntartása azután, hogy a keletnémetek el tudtak jönni Budapestre, onnan pedig vízum nélkül Ausztriába tudtak távozni.

– büszke lehet erre mindenki a baloldalon és a jobboldalon egyaránt. Szerintem a magyar szerep súlya nincs túldimenzionálva az emlékezetben – ez ma Magyarország komparatív előnye a többi országhoz képest a Németországgal való viszonyban. Ugyanakkor szerintem ez a közös történet a jövőben a magyar-német kapcsolatok stabilitásának fenntartásához már nem lesz elég, valami új közös történetet kellene kitalálni. Én az Andrássy Egyetemet látom ilyennek, ez az egyedüli német nyelvű egyetem a nem német nyelvterületen.

fotók: Ficsor Márton, MTI