Mennyit keres ma egy tanár, és mennyit keresett a Monarchia alatt?

2020. szeptember 13. 15:56
Horthy alatt még cselédre is futotta nekik, azóta hetvenöt éves adóssága a mindenkori magyar államnak a pedagógusi fizetések rendezése. Ám míg korábban a háborúk, a kommunizmus és az infláció volt a tanári fizetések legádázabb ellensége, az elmúlt tíz évben az általános átlagbérnövekedés jelentett kihívást.

Gondolta volna, hogy utoljára a tágabb értelemben vett Rákosi-korszakban volt olyan alacsony a pedagógusok fizetése, mint amilyen szintre 2013-ra, az életpályamodell bevezetése előtti időpontra züllött? S hogy ez volt az a két időszak a magyar történelemben, amikor egy átlagos mezőgazdasági munkás is többet vitt haza egy általános iskolai tanárnál? Hát azt, hogy a Horthy-korszakban egy – akkoriban tényleg luxusnak számító – új autó is kifért volna egy évi tanári bérből?

Cikkünkben annak jártunk utána, hogyan alakultak a pedagógusi bérek az elmúlt évszázadban, s ehhez a legjobb viszonyítási pontnak – történelmi BigMac-index és bonyolult viszonyítási rendszer híján – az akkori legtöbb embert foglalkoztató ágazat, a mezőgazdaság, s azon beül is a kétkezi munkás, a napszámos bére tűnt.

Mielőtt belevágnánk, fontos megjegyezni, hogy a korábban nehézkesen hozzáférhető adatok esetlegessége miatt lesznek itt jókora hézagok az időben, s azt is, hogy éppen emiatt olykor nem követjük a statisztika aranyszabályait. De nem is ez a cél, inkább csak valamiféle érzékeltetése annak, hogy becsülte hazánk az ifjú emberpalánták művelőit az elmúlt idestova bő évszázada.

Majd megtanít a Monarchia

A boldog békeidőkben, amikor hazánk az Osztrák-Magyar Monarchia, Európa harmadik legnagyobb és legnépesebb, gazdasági erejét negyven év alatt megötszöröző államalakulatának volt dinamikusan fejlődő tagja – ha könyvtárnyi irodalom is szól az általános egyenlőtlenségekről, mégis elmondható, hogy –, igen nagy respektje volt a tanároknak. Különösen az egyetemi és középiskolai oktatóknak, de az elemi iskolai, népiskolai tanítók sem jártak igazán rosszul. A statisztikák szerint

az általános iskolai, népiskolai tanítók, tanárok a napszámos keresetének 2,6-3-szorosát, a középiskolai tanárok 5,8-szorosát kapták kézhez.

Tegyük hozzá, az igazi „tanárbárók” viszont az egyetemi tanárok voltak, akik akár tizenötszörösét is megkeresték a kétkezi napszámosnak, az előmeneteli rendszer összetettsége miatt azonban keresetük nehezen hasonlítható a mai értelemben vett közoktatásban dolgozókéhoz. Egyébként a középiskolai tanárok sem panaszkodhattak, fizetésük egyenesen egy bíróéval volt egy súlycsoportban, tehát az értelmiség elitjéhez tartoztak.

A sanyarú soruk miatt legtöbbet emlegetett néptanítók anyagi helyzetéről – s a minimális fizetésekről – egyből a kiegyezés után az 1868-as, később az 1893-as vonatkozó törvény is rendelkezett, s a szolgálati idő arányában emelkedő fizetés kapcsán ez utóbbinál például így: „tisztes lakáson és legalább egy negyed holdnyi kerten kivül az elemi népiskolai rendes tanitó fizetése nem lehet kevesebb évi 600 koronánál”, ehhez jött „öt évenkint, összesen hatszor esedékes 100-100 koronás korpótlék”; az 1907-es törvény viszont már 1000-1200 évi koronás alapfizetéssel számol. Tekintettel arra, hogy az infláció a békeévekben ismeretlen volt, ez valós és komoly emelésnek számított – összehasonlításképpen egy tojás 7 fillér, egy liter tokaji szamorodni 2 korona, egy egyéves előfizetés a Nyugat folyóiratra 24 korona, egy apró, Népszínház utcai lakás vételára 800 korona volt, magyarán ebből a pénzből legalábbis az átlagos paraszti környezethez képest viszonylag jól meg lehetett élni (akit érdekelnek a korabeli árak, itt és itt tud böngészni).

Aztán jött a világháború és Trianon.

Havi kétszáz pengő fixszel

Az első világégés megismertette az országot az inflációval: az említett békebeli hétfilléres tojás ára a háború első évének végére 14 fillér lett, majd évről-évre egyre dinamikusabban növekedett: 24, 34, 52, 90 fillér lett az utolsó háborús évre, a koronainfláció csúcsán, 1925 decemberében 2750 korona (!).

A fizetések természetesen nem követték ezt az iramot, a pénzromlás és az ország általános elszegényedése-megcsonkítása elolvasztotta a tanítók, tanárok, s úgy általában minden közalkalmazott viszonylagos jólétét is. Ezzel párhuzamosan azonban már javában zajlott a szaktárcát 1922-ben megkapó Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által indított reformprogram, amely a módszertani és infrastrukturális fejlesztések mellett a tanítói és tanári bérek rendezését is célozta.

Így az 1927-ben bevezetett pengőben mért jövedelmek is tisztesnek voltak mondhatók, az elemi vagy népiskolai tanítók átlagosan 278 pengőt kerestek, ehhez vidéken szolgálati lakás, a fővárosban lakbértámogatás járt, utóbbi 340 pengőre egészítette ki a keresményt, értékében számolhatunk is ezzel. A középiskolai tanárok átlagos fizetése hasonló logika szerint 340 és 416 pengő volt átlagosan, az egyetemi tanárok – a válság miatti, 1931-es fizetés csökkentés után – 730 pengő körüli átlagbérrel számolhattak. 
Egy napszámos, vagy ipari segédmunkás havi keresete 85 pengő körül mozgott, így a Monarchia idején számolt szorzók legalábbis nagyságrendileg megmaradtak, de valamelyest közelebb kerültek egymáshoz: 

a tanító négyszeresét, a középiskolai tanár 4,9-szeresét, egyetemen oktató kollégájuk pedig a 8,6-szorosát kereste ennek a pénznek.

Ez igencsak tisztes megélhetést jelentett, telt belőle cselédre, éttermi ebédre, bundára: az emlegetett bizonyos tojás ára 18 fillér, egy kiló krumpli 50 fillér, egy liter szikrai rizling 74 fillér, egy vendéglői ebéd egy főre pedig pengő volt. Bár az éves fizetésből kifért volna egy autó ára is (egy zárt Pontiac autó ára 4400 pengő volt), akkor amikor az egész országban összesen 5500 személygépkocsi volt magánkézben, tehát nagyjából egy magánrepülőgéphez mérhető luxusnak számított; ám annak fenntartása (havi 264 pengő) valószínűleg már kevésbé, mindenesetre elmondható, hogy

a tanítók, de különösen a tanárok az úri középosztály tagjainak érezhették magukat.

Aztán hazánk belesodródott a második világháborúba.

Hiperinfláció és a nemzet napszámosai

A második világégés még az elsőnél is nagyobb nyomort hozott az ország egészére, az értelmiség pedig mindenütt elszegényedett, hiszen bútorait, ékszereit, ruháit kellett a feketepiacon élelmiszerre cserélni, különösen 1944-ben és azután, a szovjet megszállás és a tiszavirágéletű, szovjetbáb-demokrácia idején. A pengő eközben csendben kimúlt a hiperinfláció miatt, a megszállást menedzselő SZEB – Szövetséges Ellenőrző Bizottság, annak valós erőviszonyait tükröző gúnynevén: Szovjet Ellenőrző Bizottság – előírásai között pedig ott volt a reakciósnak tartott polgárság béreinek drasztikus csökkentése is. 

A pengőt 1946 augusztus 1-jén váltó forint bevezetésével egyidejűleg korrigálták a béreket is. Az 1938-as bértáblához képest a fizikai dolgozók fizetését 1,2-vel osztották el, a szellemiekét viszont 3,6-tal.

Ez volt az a csapás, amit azóta sem hevert ki a tanítók, tanárok bérezése.

Egy átlagos, általános iskolai tanító fizetése 1955-ben egy ipari munkás fizetéséhez képest (az agrárnépességét a kolhozosítás ellenére nehéz lett volna erre a korszakra átlagolni) 0,97, egy középiskolai 1,21, egy egyetemi pedig 2,3-szorosa volt. Azaz míg egy ipari munkás fusizás nélkül ekkor megkeresett 1152 forintot, egy átlagos, 12-15 éve a pályán lévő tanító 1120, egy középiskolai tanár 1390-et, egy átlagos egyetemi tanár pedig 2700 forintot kapott kézhez.

A szocializmus időszaka ebből a szempontból meglepően röviden összefoglalható: nagyságrendi változás a bérezésben nem történt, noha nagy hullámokban érkeztek a gyerekek és a fiatalok a rendszerbe, ahogy a Ratkó-gyerekek majd Ratkó-unokák iskolaéretté váltak a hatvanas években és a hetvenes évek végén, és erre valahogyan muszáj volt reagálni.

Az emelgetésekkel legfeljebb annyit sikerült elérni, hogy a szorzó aprót elmozdult – 1,2, 1,55 és 2,7-szeresre az 1971-es évet tekintve, illetve az idő előrehaladtával és a rendszer puhulásával a politikai alapú tisztogatásokat is mérsékelték az ágazatban. Természetesen a korabeli árszínvonalon ez szerény, kispolgári megélhetést lehetővé tett, ugyanakkor egyáltalán nem értékelte sem az iskolapadban töltött éveket, sem a jövő generációja oktatásának, nevelésének felelősségét.

Így érkezett meg a pedagódustársadalom a rendszerváltáshoz.

Vérmes remények, véres valóság

A rendszerváltás számos és sokrétű gazdasági, politikai és nem utolsósorban társadalmi hatása mellett a tanítók, tanárok életszínvonalát elsősorban a kemény infláció, és a tempót követni képtelen fizetéseik között nyíló olló nyesegette. 
1996-ra mintegy 300 százalékos infláció mellett a vállalati szférában dolgozók bére 272 százalékkal nőtt, tehát elmondható, hogy az ő jövedelmük nem zuhant nagyságrendeket; elenben a közszférában dolgozóké csak 190 százalékkal nőtt, tehát ők korábbi bérük kétharmadát érő összegekért voltak kénytelenek dolgozni, s idetartoztak bizony a tanítók, tanárok is.

Az, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottak bére még ennél is nagyobbat zuhant – emlékezetes, ekkor hullott elemeire a téeszrendszer –, érdemben nem változtatott ezen a tényen, bár a kiindulópontunkként szolgáló szorzón látszatra mindenképpen javít: eszerint 1996-ban egy átlagos általános iskolai tanár 42, egy középiskolai 46, egy felsőoktatásban dolgozó pedig 75 ezer forintot kapott kézhez a mezőgazdasági dolgozók 30 ezer forintjához képest még akár jónak is tűnhetett, 1,4, 1,5 és 2,5-szörös szorzót jelentett.

A helyzet még tovább romlott, mire 2002-ben a Medgyessy-kormány viszonylag nagymértékű, mintegy 50 százalékos béremelésével egy időre sikerült megakasztani ezt a folyamatot. De csak időlegesen, miközben az infláció továbbra is relatíve magas volt, az adójogszabályok különféle módosításai szintén tovább morzsolták (áfaemelés, vagy éppen a munkavállalói terhek növelése, amit a piac kompenzált, a közszféra nem). így ennek az intézkedésnek a hatása hamar elmúlt anélkül, hogy méltó helyükre emelte volna a pedagógusokat a társadalomban.

A zuhanás egészen 2013-ig folytatódott. A második Orbán-kormány által kitalált életpályamodell bevezetése előtti pillanatban a Workania állásportál által végzett nagymintás felmérés szerint egy általános iskolai tanár átlagosan mintegy 149 ezer, középiskolában oktató kollégáik 161 ezer forintot kerestek, a főiskolai/egyetemi oktatók pedig 242 ezer forintot. Bruttó. Az ágazati átlag egyébként 217 ezer forint volt, amibe már az iskolaigazgatók és magántanárok bérét is beleszámolták.

Egy mezőgazdaságban, erdőgazdaságban vagy halászatban (a KSH egyben kezeli az ágazatot) dolgozó személy átlagbére ugyanekkor, a teljes 2013-as évi fizetések alapján mintegy bruttó 172 ezer forint volt –

szigorúan a bruttó számokat nézve tehát még többet is kerestek, mint egy általános iskolai vagy középiskolai tanár

(0,87 és 0,93-as szorzó), amire a Rákosi-korszak óta nem volt példa; s a főiskolai és egyetemi oktatók is alig 1,4-szer kerestek jobban egy mezőgazdasági munkásnál.

Életmentő lélegzetvétel

A második Orbán-kormány részéről ekkor azonban már zajlott az életpályamodell bevezetésének előkészítése, ami jelentősen javított a helyzeten: három évvel később az általános és középiskolai tanárok (akik között az új bértábla már nem tett különbséget) átlagosan már 265 ezer, a felsőoktatásban dolgozók pedig 345 ezer forintnyi bruttót kaptak. Az akkori mezőgazdasági munkások átlagbére pedig mintegy bruttó 204 ezer forint volt, tehát visszabillent a mérleg a tanárok javára (1,3-szoros, illetve 1,7-szeres szorzó).

A bértáblát időközben a kormány függetlenítette a minimálbértől, amely az elmúlt hét évben bő hatvan százalékot ugrott – szokták is sérelmezni a pedagógus-érdekképviseletek is ezt a gyakorlatot, tekintettel arra, mekkorát nőttek a jövedelmek, és ezzel együtt például a lakhatási költségek is az elmúlt négy évben.

Ugyanakkor számos ágazati béremelés is történt, tavaly például megduplázták a nemzetiségi oktatók bérpótlékát, idén júliusban a szakképzésben oktatók bérét igazították ki, emelték a vezetői pótlékokat, és a pályakezdők megtartása érdekében is történtek lépések, mint például a Klebelsberg-ösztöndíj bevezetése. Végül pedig idén augusztus 1-jétől egy általános tízszázalékos béremelés is történt, valamint belengettek egy bruttó félmillió forintos jutalomösszeget is, ám ennek részletei jelenleg még nem világosak.

A mezőgazdasági munkások átlagbére a KSH legújabb adatai szerint bruttó 255.220 forintot tesz ki 2020 első negyedévében, mivel az ő bérük is dinamikusan nőtt. A tanárok átlagbérét mindezek mellett nehéz kiszámolni; a fenti sokféle rendszeres kiegészítő lehetőség mellett ugyanis a pedagógusokra jellemző, magasabb átlagéletkort mutató korfa is inkább felfelé húzza, mint lefelé, de talán jó kiindulási alapot jelenthetnek az EMMI szakállamtitkárának augusztus elejei sajtótájékoztatóján elhangzott számok. Rétvári Bence ekkor egy főiskolai végzettségű és egy egyetemi végzettségű, 20 éve tanító tanár új bértábla szerinti jövedelmét hozta fel példának, ami 331 és 368 ezer forintos bruttónak felelt meg, a kettő átlagával számolva a szorzó 1,4-szeres. A felsőoktatásban dolgozó oktatók részleges bérrendezése szintén ezekben az években történt (nem kis részben a megemelt PhD ösztöndíjak nyomására), és tavaly ősz óta folynak erről tárgyalások a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete és az illetékes Innovációs és Technológiai Minisztérium között, valamint az állami részvényekből történő finanszírozási modell bevezetése is napirenden van, az ismert számok (friss uniós statisztikák, a jelenlegi bértábla) alapján körülbelül bruttó 380-400 ezer forint lehet (1,5-1,6-szoros szorzó).

Igény, az volna rá

A folyamatos bérfelzárkóztatásból is látszik, hogy abban a minisztériumok és a szakszervezetek között sincsen vita, hogy mind a köz- mind a felsőoktatási ágazat béremelésre szorul, annak mértéke és ütemezése inkább a viták tárgya – értelemszerűen a századfordulós hat-tizenötszörös napszámosbér nem életszerű, de

a dinamikusan növekvő átlagfizetéshez való felzárkózás fontos lenne

(erről beszélgettünk a Mandiner korábbi podcast adásában).

A probléma egy másik forrása, hogy mindkét bértábla alapvetően azoknak kedvez, akik régebb óta vannak a pályán, ami a nyugdíjba vonuló tanárok utánpótlását nehezíti meg elsősorban – de ennek taglalása már meghaladná jelen cikk kereteit.

 


Nyitókép: Szigetvár, Rákóczi utca 18., csoportkép a polgári iskola (ma Zrínyi Miklós Gimnázium) tanulóiról és tanárairól 1902-ben (Forrás: Fortepan / adományozó: Dömötör Adrienne)

Összesen 99 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés