Libri könyvajánló

Tilmann Lahme: A Mannok

Az irodalomtudomány egyik visszatérő, izgalmas kérdése, hogy egy mű értelmezéséhez mennyire szükséges a szerző életrajzi hátterének ismerete. Hírnév, luxus, irigység, színlelt szeretet és keserves vágyak – ezt ígéri Tilmann Lahme A Mannok című könyvének borítója. Adódik a kérdés: vajon mit kínál ez a kötet Thomas Mann olvasóinak?

Roland Barthes 1968-as esszéje, A szerző halála radikális álláspontot képvisel: az írói szándék háttérbe szorul, és az értelmezés joga az olvasóhoz kerül. Ám számos irodalmi elemzés rámutat arra is, hogy az életrajz ismerete nemcsak háttéranyag, hanem az értelmezést gazdagító tényező is lehet, gondoljunk például Ady Endre szerelmi költészetére.

A Mannok című családregény valódi erőssége, hogy hiteles dokumentumokra – levelekre, naplókra – építve bontja ki Thomas Mann családjának történetét az 1920-as évektől a 21. század elejéig, kronologikus rendben. A szerző kerüli a pszichologizálást, és hagyja, hogy a tények magukért beszéljenek.

Valóban regénybe illik a Mannok dinamikája: a híres szerző árnyékában élő gyerekei – Erika, Klaus, Golo és a többiek – mind írók, és tragikus sorsok jutnak nekik osztályrészül. Lahme eloszlatja a családi harmónia illúzióját, a német történelem viharait pedig összefonja a személyes történetekkel.

Kiemelt téma a kitaszítottság és az emigráció: 1936-ban a Mann családot megfosztják német állampolgárságától, ami nem pusztán adminisztratív aktus, hanem politikai üzenet is. A családtagok különböző módon élik ezt meg, s próbálnak helyet találni maguknak az emigrációban Amszterdamtól Párizson át az Egyesült Államokig. Lahme bemutatja azt is, hogyan válik Thomas Mann az emigráns német szellemi élet egyik központi alakjává. A személyes történetek és a politika így szorosan összefonódik. Hiteles portré rajzolódik ki egy tehetséges, mégis esendő dinasztiáról egy vészterhes korszakban.

Nelio Biedermann: Lázár

Nemzedékeken átívelő családtörténet egy Z generációs alkotótól. Lázár Lajos, a vízkék szemű, áttetsző gyermek vízkeresztkor látta meg a napvilágot Pécs közelében, egy erdei kastély nyugati szárnyában. Így indul ez a gótikus hangulatú saga.

Lajos arra van hivatva, hogy továbbvigye családja hírnevét egy különc alakokban bővelkedő nemesi família örököseként. A történet azonban nem ilyen egyszerű: egy tiltott románc nyomán fogant örökösről van szó. A regény végigkíséri a család sorsát a Monarchia felbomlásától – miközben fokozatosan ködbe vesznek a hagyományok – a kommunista időszakig, amikor az egykori elit különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerül.

Gazdag, érzékletes leírások, finoman szürreális fordulatok szövik át a szöveget. A történet jelentős része a fényűző Lázár-birtokon játszódik, amely a múlthoz köti a családot. Biedermann kiváló érzékkel idézi meg egy kísértetjárta kúria atmoszféráját.Felmerül a kérdés: együtt tudunk-e érezni a minden rangjuktól megfosztott nemesekkel? A hűség fogalma náluk inkább zavaros, döntéseiket szinte következetesen az önérdek vezérli. Lajos alakja különösen árnyalt: kezdetben csodálattal tekint Hitlerre, ám ez az érzés idővel „megvetéssé és sötét félelemmé” változik.

A család sorsa lassan megpecsételődik: földjét, otthonát és javait az állam kisajátítja. Budapestre menekülnek, ahol a túlélés már nem a rangtól, hanem az alkalmazkodási készségtől függ. Egy állami gazdaságban találnak munkát – ez azonban sokkal inkább kényszer, mint választás.

A kötet egy olyan irodalmi hagyományba illeszkedik, amelynek fontos alakjai között említhetjük E. T. A. Hoffmannt, Virginia Woolfot, Marcel Proustot, James Joyce-ot vagy Thomas Mannt. Egy-egy epizódban szóba kerül egy konkrét könyv is, például Hoffmann Éjféli mesék című kötete, Prousttól Az eltűnt idő nyomában, egy alkalommal pedig Lajos fia Thomas Mannt olvas a medence szélén. Kérdés, hogy Nelio Biedermann ezzel a művel felkerül-e arra bizonyos polcra. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Daniel Kehlmann Kleist-díjas német szerző, a nagy sikerű Mozgókép szerzője a következő szavakkal illette: „megdöbbentő könyv, egyszerre realista és nyugtalanítóan álomszerű”. Ez önmagában is erős ajánlólevél – a kérdés már csak az, hogy a fiatal svájci szerző beváltja-e a hozzá fűzött reményeket a magyar történelmet jól ismerő hazai olvasók körében is.

Szajbély Mikány: Magaspart – Önélettörténetek

A magyar irodalomtudomány meghatározó alakjának számító Szajbély Mihály elsősorban a 19–20. századi magyar irodalom, a sajtótörténet és a médiumok szerepének vizsgálatával szerzett elismertséget. Kutatásainak tétje túlmutat a szűken vett szövegértelmezésen: az irodalmat következetesen az egykorú nyilvánosság, a sajtó működése és a kulturális közeg felől közelíti meg. Különösen fontosak a Jókai Mórról és Csáth Gézáról szóló kutatásai, amelyek közérthetően mutatják meg az író helyét és szerepét a korabeli nyilvánosságban. Szajbély az emlékezést nem egyszerű visszaidézésnek, hanem bizonytalan, folyamatosan alakuló folyamatnak mutatja, ahol a múlt mindig a jelen nézőpontjából értelmeződik, és a jelentéskeresés nem zárul le, nincsenek biztos válaszok, hajszálpontos emlékek.

A szerző egy izgalmas filológiai detektívtörténetről is beszámol, így az irodalmi kulisszatitkokba is bepillantást nyerünk, például abba, hogyan kellett egy jól ismert kéziratot sajtó alá rendeznie. Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című műve körül bontakozik ki a történet, amely valójában egy elmeorvos analízise. Szajbély arra világít rá, miként válhat egy látszólag hiteles szöveg a fordítási nehézségek és pontatlan hivatkozások láncolatában problémássá: kutatása során könyvtárakban és archívumokban vizsgálta, mire gondolhatott Csáth, és hibázhatott-e. Fontos, hogy mindez még az internet kora előtt történt. A Csáth-történet így túlmutat önmagán: nemcsak egy irodalomtörténeti rejtély kibogozása, hanem annak bemuta­tása is, hogyan torzulhat egy szöveg, és miként válhat egy ellenőrizetlen hivatkozásrendszer a bizonytalanság forrásává.

A szerző felidézi gyerekkora és fiatalsága helyszíneit Újpesttől Gyopároson és Zebegényen át Szegedig, közben családi történetek, lakások és tájak elevenednek meg. Szó esik a szegedi Egyetemi Színpad meghatározó korszakáról, az erdélyi irodalmi kapcsolatokról, valamint a jugoszláviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratról, az Új Symposionról, amelynek lapjain többnyire avantgárd írók, költők és képzőművé­szek kaptak helyet. A személyes emlékek mellett szakmai találkozások és utazások is megjelennek Párizstól Brüsszelen, Berlinen, Bécsen, Szabadkán és Újvidéken át Kolozsvárig.

A kötet elsősorban azoknak ajánlható, akiket érdekel az irodalomtudomány, és szeretnének közelebb kerülni egy jelentős irodalomtörténész folyton alakuló múltjához.

Nyitókép: Shutterstock