Borsodi Erzsébet 18 éves korában szinte teljesen elvesztette látását. Aliglátóként végezte el a szociális munkás szakot a Széchenyi István Egyetemen, és arra tette fel az életét, hogy a vakok életét, belső világát minél jobban megismertesse a látó társadalommal. A győri hölgy rendszeresen tart előadásokat, majd pedig a Láthatatlan vacsorák szervezője, főszereplője lett – ahol is egy közös vacsora keretében látók próbálhatják ki két órára, milyen vaknak lenni. Interjúnk!
***
Ha jól tudom, ön tizenéves koráig látó volt, csak később vakult meg az egyik, majd mindkét szemére.
Jobb szememre nyolcéves koromban vakultam meg, és 18 éves koromban vált le a bal szemem retinája. Arra nem vakultam meg, aliglátóként vagyok most definiálva. Orvosilag vak státuszban vagyok, viszont a Vakok Szövetségének három besorolása van: gyengénlátók, aliglátók és vakok.
A vakok azok, akik tényleg semmit nem látnak. Én a bal szememmel homályosan látok árnyékokat.
A született vakokhoz képest nehezebb lehet ezt feldolgozni annak, aki látóból lett aliglátóvá vagy vakká. A vakon születtek nem tudják talán, mit veszítettek – ön igen.
Ez igaz, de én azt a helyzetet, hogy egyáltalán nem látok, nem ismerem. Azt sem merem mondani, hogy tudom, milyen vaknak lenni, hiszen egy vakhoz képest én még rengeteget látok. Persze, egy látóhoz képest alig valamit. Nem tudom, milyen vaknak lenni, és nem is gondolkodom ezen – úgy élem az életemet, mint egy egészséges ember; nem fogadom el, hogy meg fogok vakulni, küzdök ellene.
Nehéz volt a veszteség feldolgozása?
Nyolcéves koromban, amikor levált a retinám, nem tudtak segíteni a látásomon. Tizennyolc éves koromban a másik szememmel minden műtét után egy számmal kevesebbet láttam. Akkor elkezdtem Isten keresni, mert úgy véltem, itt csak a csoda segíthet. Voltak mellettem emberek is, akikre támaszkodhattam, például a professzorom, az osztályos orvosom, a bátyám, illetve a kórházban lett egy életre szóló barátnőm is, akivel együtt küzdöttünk. Akkor egy döntési helyzetbe kerültem: vagy leélem úgy az életemet, hogy befordulok a négy fal között, és a szüleimmel, a bátyámmal együtt élve tengetem az életemet, míg meg nem halok; vagy a lehető legtöbbet kihozom az életemből. Az utóbbi döntést hoztam.
Arra tettem fel az életemet, hogy nem adom fel.