Apokaliptikus karnevál van a világban – Cserna-Szabó András a Mandinernek

2020. július 18. 7:50
„Ezerrel megy a haláltánc, a létfelejtés, a fekáliafalás. A Római Birodalom végnapjait idéző plázadélutánok, az elbutulás végső fokát elérő bulvárszínjáték, celebtévé és trashmédia. Írói alapanyagnak viszont pazar, lássuk be.” Alföldről, Krúdyról, pacalról, metálról, barbár múltról és a kultúra végnapjairól is beszélgettünk Cserna-Szabó Andrással, az irodalmi középgeneráció egyik legkarakteresebb alkotójával.

Cserna-Szabó András 1974-ben született Szentesen. József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett 1997-ben, azóta több több lapnál és folyóiratnál dolgozott szerkesztőként, jelenleg a Hévíz című folyóirat főszerkesztője. Eddig tizenkét önálló kötete jelent meg, legutóbbi regényét Extra Dry címmel idén adta ki a Helikon Kiadó.

***

Egy antológiában találkoztam először egy novelláddal, 1997-ben. Nemrég elolvastam ezt a novelládat és arra gondoltam, hogy az utóbbi 25 évben nem sokat változtál íróilag, mert már abban a novelládban is szinte ugyanabban a hangfekvésben szólaltál meg, mint manapság.

Örülök, ha így érzed. Ez a novella A legnagyobb szentesi barokk metafizikus költő volt, ha jól emlékszem, először a Jelenkor közölte, később az első kötetembe is bekerült. Jelentős karriert futott be az írás, a könyvheti Magvető-esten Esterházy olvasott fel belőle. Nyilván nagyon meg voltam elégedve vele. Amikor az ember pályakezdőként megír valamit, akkor azt gondolja, hogy az már nagyon jó. Én is ezt gondoltam. Fiatal voltam és magabízó. Ez tulajdonképpen egy hosszú monológ, egy „csárdai beszély”, ami Szentesen játszódik, egy számomra elég fontos helyen, a Szamárdelelőben, ami egy régi alföldi csárda. Ez a helyszín egyébként úgy húsz évvel később a Sömmi. című regényemben is felbukkan.

Az első nagy témám – ami még mindig az egyik témám persze – Szentes volt.

Életem első tizennyolc évét ott töltöttem.

Klasszikus indulásod volt? Már abban az értelemben persze, hogy az ember általában 15-16 évesen kezd el írni. Bár egy interjúdban azt mondod, hogy olvasni nagyon későn tanultál meg.

Valószínűleg diszlexiás voltam. Nem tudtam olvasni, de el tudtam hitetni a világgal, hogy tudok. Nagyon lassan olvastam. Rossz tanuló voltam világ életemben. Ötödikes koromban kiderült, hogy nem tudok „r” betűt írni. Nyilvános megaláztatáson vettem részt a táblánál, így derült ki. Ez azért volt felettébb ciki, mert amúgy legendásan nagy olvasó családban nőttem fel. Az apám, az anyám, a nagyszüleim mind-mind nagyon sokat olvastak. Én ebből kimaradtam, ami rohadtul idegesített. Aztán 12 éves koromban egyszer csak elolvastam a Rákóczi hadnagyát, utána pedig a Piszkos Fredet, és onnantól csatlakoztam az olvasó falkához. Az anyám baromi gyorsan olvasott és mindent elfelejtett, az apám lassan olvas és mindent megjegyez, én meg a kettő keveréke vagyok. Lassan olvasok és mindent elfelejtek. Nekem találták ki a 100 híres regényt, mert egy hét múlva fogalmam sincs, hogy hívták egy regény főszereplőjét és hogy mi volt a cselekmény.

Szinte az egész családom orvos, az anyám, az apám, az anyai nagyapám, a nagynéném, a nagybátyám, az unokaöcsém. Az apai nagyapám viszont hírlapíró volt. Kultúrújságíró előbb Kolozsváron, aztán Szegeden. Főként képzőművészetről, zenéről, irodalomról írt. Már tizenkét éves korom környékén nyilvánvaló volt, hogy hülye vagyok mindenhez, nem leszek orvos, sőt örülhetek, ha bármilyen iskolát el tudok végezni. Már akkor tudtam – nem tudom, honnan, miért –, hogy írni fogok, bár, hogy mit, azt nem.

Valahogy úgy hittem, hogy aki mindenhez hülye, az majd ír.

Ez mindig egy menekülő útvonalnak látszott, hogy nem baj, ha megbukok, nem számít, mert én úgyis írni fogok. És elkezdtem mindenfélét írni. Esszéket, képverseket, akármit. Egyetemista koromban kezdtem történeteket írni. Nagyon szerettem egyetemista lenni, de egy pillanatig nem gondoltam, hogy tanár vagy irodalomtörténész leszek. Ám fantasztikus érzés volt, hogy öt évig semmi mást nem kell csinálni, csak olvasni. Az nekem megy, gondoltam. Ez az egész írás gén a nagyapámtól jön, a szülész-nőgyógyász apámban is benne van, aki könyvet írt a császármetszés kultúrtörténetéről, és végül kikötött bennem. Az anyai ági családom, a Csernák dúsgazdag nagybirtokosok voltak Szentes környékén. Az apai ág kolozsvári, 1944-ben jöttek el onnan. Később ez is nagy témám lett, Kolozsvár. Anyai nagyanyám még birtokoslányként nőtt fel, Bécsbe járt iskolába, aztán államosították a birtokot, orvosfeleség lett. De haláláig szakrális áhítattal gondolt a földre, a rendszerváltás után szinte mániákusan vásárolta vissza árveréseken kárpótlási jegyeivel az egykori Cserna-birtok töredékeit. De se a birtokos-gént, se az orvos-gént nem örököltem. Tulajdonképpen soha bele nem gondoltam például, hogy milyen fantasztikus szakma az orvosi. Ezek itt körülöttem orvosok, nincs velük dolgom, gondoltam mindig. Egy-két hónapja azonban elkapott a szentesi temetőben egy asszony, és hálálkodni kezdett –nekem! –, hogy az apám megmentette az életét. Azóta ezen sokszor eltűnődöm. Ja, és vagy tíz éve gyakran műtök álmomban, már egész jól megy.

Visszajársz Szentesre most is rendszeresen?

Igen. Ez egy tipikus kisváros, mindenki ismer mindenkit, sok barátom van ott. Szentes igazi visszahúzó város. Rengetegen visszajárnak. Két olyan dolog van, ami sajátossá teszi, aminek hihetetlen sugárzása van. Az egyik a gimnázium, ahol Bácskai Miska bácsi az országban először alapította meg a drámatagozatot. Rengeteg színész, rendező, operatőr végzett ott. Az egész gimnáziumra rányomta a bélyegét ez a liberális, művészi hangulat. A másik a vízilabda. Szentesen mindenki vízilabdázik, ott nem a foci a főszál. Én is a strandon tanultam meg, ha nem is vízilabdázni, de az alföldi fekete humort. Ez egy speciális akasztófahumor, barbár humor. Ami nem csoda, hiszen az Alföld – Dunától Dunáig, Pesttől le Újvidékig – egy zárt egység, mindig is barbárok lakták, már a rómaiaknak se kellett, Pannonia és Dacia közé ékelődve éltek ott a „vadak”. Teljesen más kultúra, teljesen más gasztronómia, teljesen más humor. Minket elfelejtettek romanizálni, minket elkerült a civilizáció, aztán így maradtunk.

Rózsa Sándor és a balástyai rém és a móriczi barbárok világa.

Olyan fickók, aki folyton „túlménnek az elégen”. Ennek megfelelő a térség humora is, ez legtisztábban Tömörkényből olvasható ki. Egy budai nem érti, nem értheti meg sose a szentesi humort: ha elsütsz egy vaskosabb tréfát, csak néz rád, ahogy mondjuk egy római nézhetett a szarmatára. Szentesen lakni világnézet! Ezért aztán az alföldi – mivel egyedül van idegenek között – összetartó népség lett. Nekünk, szentesieknek is megvan Budapesten a magunk kis „kultúrmaffiája”, és nagyon szorosan tartjuk a viszonyt a szülővárossal. Rögtön, száz méterről is felismerjük a földit: a kecskemétit, a szegedit, a szabadkait, az újvidékit.

Régóta publikálsz gasztronómiai tárgyú munkákat. Ez honnan jött?

Teljesen véletlenül alakult így. Amikor végeztem az egyetemen és megjelent az első novelláskötetem, az egyik rokonom a Magyar Konyha című lap főszerkesztője lett. Odavett engem is mint friss novellistát, újságírónak. Volt egy rovatom, ahol sztárokkal interjúztam gasztronómiai témában. Akkoriban – '90-es évek vége – ez a celeb-dolog még másképp volt, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula vagy Máté Gábor számított sztárnak, nem Kiszel Tünde vagy Pumped Gabo. Volt egy Étel és irodalom című rovatom is, ahová a szépirodalomban felbukkanó gasztronómiai tárgyú részleteket válogattam, Hrabaltól Kosztolányiig. Később ebbe a rovatba fiatal, pályakezdő írókat, költőket kértem fel szerzőnek, Peer Krisztiánt, Térey Jánost, Ficsku Pált, Hazai Attilát, és így tovább, ebből lett a Friss irodalmi húsok című kötet, ami jó kis tárcagyűjtemény, de a világ egyik legcsúnyább könyve. Két-három év után eljöttem a Magyar Konyhától, de a gasztronómia megmaradt, amolyan „rajtam maradt télikabát” lett.

Valójában nem is a gasztronómia érdekel, inkább a magyar konyha kultúrtörténete

– a food studies –, és ennek a konyhatörténetnek a kapcsolata az irodalommal. A pacalról szóló könyvem is három részből áll: egy történeti, egy receptes és egy irodalmi fejezetből, ez utóbbiban Rabelais-tól Pessoán át Esterházyig sok mindenki felbukkan.

A pacal annyira rád ragadt, hogy például egy ismerősöm, akinek említettem, hogy veled fogok interjúzni, visszakérdezett: ja, az a pacalos gyerek? Tényleg, miért épp a pacal?

Egyfelől imponáló, hogy 46 évesen még „gyereknek” neveznek. Másrészről, igen, én is belekerültem egy skatulyába. Az ember próbál egy ideig kibújni ebből, aztán rájön, hogy nálánál jóval nagyobb alakoknak sem sikerült a saját dobozukból kitörniük. Ott van Jókai, a Nagy Mesélő; Rejtő, a Ponyvakirály; Krúdy, a Levesíró vagy József Attila, a Proletárköltő. Nyilván nem kell elmondanom, mennyivel több Rejtő egy ponyvakirálynál vagy Krúdy egy levesírónál.

Azért írtam a pacalról, mert nagyon is alkalmas regényhősnek: megosztó alak,

pályája pedig óriási kanyarok mentén alakult. Másrészt barbár-identitásomhoz is hozzátartozik. Míg a nagy mediterrán gasztrokultúrákban a pacal pályafutása folyamatos, nálunk igencsak kalandos. Míg a XVI. és XVII. században még a fejedelmi, nemesi, főpapi és polgár asztalok megbecsült szereplője – majdnem hőst mondtam –, addig a XIX. századra lezüllik, béres- és proliétel, sőt állateledel lesz belőle. Majd az első világháborús húsínségben újra színpadra lép, és elkezdődik hihetetlenül érdekes magyar reneszánsza. A pacalpörkölt ezekben a pillanatokban jelenik meg, rögvest legyőzi fehér, savanyú, leveses kollégáját – mely Nagyváradtól keletre ma is oly népszerű. Ennek a pörköltnek az első nyoma egyébként egy Tanácsköztársaság alatti Népszavában található. Egy panaszlevél, melynek szerzője a pesti Gambrinus vendéglőt ekézi. Szóval a pacal csak apropó volt, hogy bepillanthassunk a magyar konyha történetének kábé fél évezredébe, hogy lássuk egy alapanyag, egy étel átváltozásait, hogy régi receptkönyveket lapozgassunk, hogy rádöbbenjünk, milyen szoros szálakkal kötődik egymáshoz irodalom és gasztronómia. Vagy éppen történelem és gasztronómia. Miért pacalhatár a trianoni határ? Hogyan használta, használja a pacalt a politika? Kádártól Torgyánig és tovább… Miért volt hiánycikk, hová lett a Kádár-korszakban a pacal? Engem nagyon felvillanyoznak ezek a történetek. Nem szakács vagyok, nem receptkönyveket írok, nem akarok az irodalom Stahl Juditja lenni. A gasztronómia kultúrája érdekel.

Többször emlegeted Tömörkényt. Nagy elődként hivatkozol rá és méltánytalanul alulértékelt írónak tartod. Van egy esszéköteted, a Mérgezett hajtűk, ami számomra többek között azért is fontos, mert részben az ebben található Tömörkény-esszéd miatt is kezdtem Tömörkényt olvasni. Valahol azt írod, hogy „az én irodalmi példaképeim nem félnek attól, hogy bemocskolják a kezüket élettel”. Az egész eddigi pályádon érezhető, hogy nem azon az úton jársz, amin az írók általában. Nem akarsz a mindenkori kánonhoz igazodni, sőt, mintha még provokálnál is azzal, hogy olyan szerzőkre hivatkozol, akik szintén nem részei semmiféle kánonnak. Mintha a túl intellektuálissá vált irodalmat is piszkálni akarnád ezzel.

Soha nem akartam sehová sem becsatlakozni. Főleg nem folyton változó kánonoknak megfelelni. Az tény, hogy az irodalomtörténet, az irodalomelmélet és gyakran a kritika is végtelenül belterjes lett – tisztelet a kivételnek –, nemcsak az olvasó képtelen elolvasni, de gyakran az író is.

Öt évet jártam magyar szakra, de néha nem értem, mit írnak rólam.

De hát nem is nekem írják, hanem egymásnak. Nem hiszek a tökéletesen izolált íróban, akinek semmi kapcsolódása nincs az élettel, hanem azt írja, hogyan ír teljes izolációban. De ez csak az én ízlésem, elfogadom, ha más meg ezt szereti. Természetesen semmi bajom nincs azzal, ha az irodalom „intellektuális”. Milyen legyen a művészet, ha nem szellemi természetű? De abban Kunderával – A regény művészete, nekem alapkönyv – értek egyet, hogy a regény bölcsessége nem azonos a filozófia bölcsességével, és nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született. Én ehhez tartom magam. A Mérgezett hajtűk az én személyes kánonom, vagy annak töredéke. Az én ízlésem rendkívül eklektikus, nagyon sokféle író elfér benne Ciorantól Swiftig, a kis Cholnokytól Philip Rothig. Posztmodernek és régiek, romantikusok és realisták és Flaubert. Hazaiért éppen úgy tudok lobogni, mint Móriczért. A minimalista Carver vagy Jon Fosse éppen úgy idolom, mint a barokkosan túldíszített Szomory. A zenével éppen így vagyok: Mozart és a Vágtázó Halottkémek mind jöhet.

És akkor még nem beszéltünk a metál-imádatodról.

Az is valahogy ehhez a barbársághoz kapcsolódik. A lecsupaszított agresszivitás, a sötét oldalról való beszéd, ami szinte hihetetlen módon nagyon is nyugtatóan hat a lélekre.

Hátradőlök, beteszem a Slayert, és végtelen nyugalom önt el

attól, hogy ömlik a hangfalakból a vér. De nemcsak a metált szeretem, jöhet a punk vagy Zappa is.

Azt is mondod egy interjúban, hogy íróként hálás feladat egy kultúra végnapjaiban élni. Miből gondolod, hogy végnapokat élünk?

Azt látom magam körül, hogy minden tekintetben hatalmas válság és bizonytalanság van. A régi értékek, szerepek megszűnőben vannak, és mintha az új értékek késnének vagy nagyon sokfélék lennének, egyáltalán nem könnyű kiigazodni. Ettől óriási a kavarodás. Hogyan kell férfinak lennem? Hogyan legyek nő? Hogyan legyek apa? Hogyan legyek anya? Az pedig teljesen egyértelmű, hogy a világunk fizikai megsemmisülése karnyújtásnyi távolságra került. Már látjuk az alagút végén a sötétet. Szívós munkánk, a Föld nevű bolygó elpusztítása lassan a végéhez közeledik, akár használunk szívószálat és nejlonzacskót, akár nem. A rendszer, amiben élünk, a folyamatos növekedésen alapul. Se lassítani, se megállítani nem lehet. Növelni kell a fogyasztást, ehhez növelni kell a termelést.  Nagyapám egy mosógéppel szennyezte hosszú élete folyamán a Földet, apám a második mosógépénél tart –a nyolcvanas években vett készülék még ma is működik –, én már vagy a hetediknél tartok, nagyjából három évente tönkremegy egy mosógépem, és olcsóbb kidobni és újat venni, mint megjavíttatni. Ez csak egy példa, hogyan növekedik villámgyorsan a termelés, a fogyasztás, a szennyezés. Szerintem az mindenki számára teljesen világos, hogy a saját szennyünkbe fogunk belefulladni, mégpedig a közeljövőben. Ennek megfelelő a hangulat a világban:

apokaliptikus karnevál van, cha-cha-cha vagy limbóhintó helyett ezerrel megy a haláltánc, a létfelejtés, a fekáliafalás.

A Római Birodalom végnapjait idéző plázadélutánok, az elbutulás végső fokát elérő bulvárszínjáték, celebtévé és trashmédia. Írói alapanyagnak viszont pazar, lássuk be.

A már emlegetett Mérgezett hajtűk című könyved címe egy Krúdyról szóló esszédből való. Krúdynál a mérgezett hajtű a szerelemhez kötődik. Számodra az irodalom a mérgezett hajtű?

Igen. Mérgezett hajtű is számomra az irodalom, meg búvóhely, kenyér, szenvedély, munka, család, kommunikáció, és így tovább. Tulajdonképpen minden. Egy cím nyilván akkor jó, ha több rétege van. Ha több értelmezési lehetőséget enged meg. Az adott Krúdy-szövegben a mérgezett hajtű inkább a szerelemre vonatkozik, arra a metódusra, ahogy a nő megmérgezi a férfit, és a rabjává teszi örökre. Király Levente mondta egyszer, hogy ő úgy képzeli a magyar irodalmat, hogy van egy-egy magas hegye a költészetnek és a prózának is. Lenn is vannak szerzők, középtájon nagy a tolongás, följebb egyre kevesebben, a havas csúcsra is feljutnak néhányan. De mindkét hegy csúcsa fölött még felhőként lebeg egy-egy alak:

a költészet hegye fölött Weöres, a próza hegye fölött Krúdy.

Ami a próza hegyét illeti, pontosan így képzelem én is. Ahogy a Száz vers című válogatás életrajzai közé Szerb Antal csak annyit írt Goethéről: „Ő volt Goethe.”, addig egy magyar prózaválogatásba is pont elég lenne annyi: „Ő volt Krúdy.” Sokkal többet úgysem lehet mondani róla. Autodidakta kocsmabölcselő, halálszagú, szereleméhes prózaköltő, metafizikai nyelvzenész. Besorolhatatlan és megfoghatatlan, mint minden igazi művészet.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 78 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

III. világháború ez...
Előbb-utóbb mindenkinek világos lesz.

"A hotel honlapján most már megjelent egy látogatói tájékoztató is:
A csodálatos kastélykert mindenki számára látogatható, előzetes bejelentkezés alapján, meghatározott időben. A látogatói jegy 2500 forint, mely a helyszínen váltható ki és magába foglal egy csésze kávét vagy teát, melyet a séta után a Pálmaházban szolgálunk fel. Az aktuális időpontokról és a foglalással kapcsolatban telefonon érdeklődjön.
Ezek szerint az épület nem lesz teljesen zárt, kívülről egy drágább múzeumi jegy áráért megtekinthető marad, és a kávé révén a leghíresebb helyiségébe is be lehet lépni, bár az majd a gyakorlatban derül ki, hogy mennyire lesz könnyű a telefonos foglalással a vezetett sétákra bejutni.
Július 19-én vasárnap egyébként a turai lakosok ingyen is bejárhatják a kastélyt, sőt, ők még a szobákat is megnézhetik a település honlapján megjelent közlemény szerint. Ezen a túrán viszont kizárólag turai lakcímkártyával rendelkezők vehetnek részt."

Kis lelkem a semmi ágán fázva ül. József Attila etalon.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés