„Mindig úgy énekelek, mintha az lenne az utolsó” – Keresztes Ildikó a Mandinernek

2020. június 16. 9:22
Írta: Sal Endre
„Számtalanszor megkaptam, hogy ahhoz képest, hogy Romániában éltem, milyen jól tudok magyarul. Akkor letaglózott ez a tudatlanság, később már nem foglalkoztam vele. Persze kaptam durvább minősítéseket is, de engem úgy neveltek, hogy ne ítélkezz mások felett, így én sem tettem. Manapság olyan gyorsan ítél mindenki.” Keresztes Ildikó énekesnővel beszélgettünk életéről, pályafutásáról, Trianonról, a kisebbségi létről és arról, miért áldás és átok is egyben az érzékenység.

Keresztes Ildikó (Marosvásárhely, 1964) Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett Artisjus-, és többszörös eMeRTon-díjas magyar énekesnő, színésznő, előadóművész.

***

Erdélyben, Marosvásárhelyen született és ott is élt sokáig a Ceaușescu-rezsim idején. Gondolom, Trianon százéves évfordulója éppen ezért különösen megérintette.

Kiskoromban nagyapám mesélt a békeszerződésről, meg arról, hogy miért van az, hogy a városban vannak románul beszélő emberek is. Én meghallgattam, de bevallom, nagyon nem tudtam beleélni magamat, hiszen kisgyerek voltam. Később, már felnőtt fejjel természetesen más volt. Megértettem és megéltem a kisebbségi létet.

Milyen személyes emlékei vannak?

Nagyon jól emlékszem, hogy

mindent tiltottak a városban, ami magyar volt.

A magyar zenét, a magyar könyveket, én viszont a gimnáziumi éveim alatt bekerültem egy nagyon jó magyar közösségbe, ahol nálam idősebb helyi színészek, képzőművészek, zenészek jártak össze. Egy külön világot teremtettünk. Olvastunk, zenéltünk, beszélgettünk. Rengeteget tanultam azoktól az emberektől, inspiráló közeg volt! Azt, amilyen ma vagyok, főleg annak a társaságnak köszönhetem. Persze zaklattak minket, volt, hogy engem is bevittek a rendőrségre, mert a magyar Himnuszt énekeltük nyilvánosan.

A diktátor Ceaușescut látta élőben?

Kisiskolás voltam, amikor kivezényeltek minket az utcára. Reggel hattól kellett állnunk étlen-szomjan, órákon át csak álltunk, hogy aztán egy perc alatt elhúzzon mellettünk egy autókaraván. Na, annak kellett integetni. Már idősebben tudtam meg, hogy az egyik autóban Ceaușescu ült. Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer véget érhet az a rendszer. Amikor 1989-ben kitört a romániai forradalom, én is hitetlenkedve néztem, hogy egy ennyire szilárdnak tűnő rendszer pillanatok alatt kártyavárként dől össze.

Tizenhét éves koráig élt Marosvásárhelyen, aztán áttelepült az édesanyjával. Ki akarta jobban?

Az anyukám. Tudom, hogy miattam csinálta, persze ő sem szeretett abban a közegben élni. Máig emlegeti, hogy mennyire megalázó volt, hogy amikor bement valahová és automatikusan magyarul köszönt,

mindig megkapta: „amíg a románok kenyerét eszed, románul beszélj!”

Azt is emlegette, hogy ha ott maradunk, ő meg fog halni. S tényleg súlyos beteg lett, negyven kilóra fogyott, csoda, hogy egyáltalán felépült. Sokáig egyedül nevelt engem, pontosabban a nagyszüleimmel együtt, aztán megismerkedett a későbbi nevelőapámmal, megházasodtak és így tudtunk átjönni Magyarországra.

Mit hozhattak magukkal?

Semmit, csak a reményt. Nem voltunk tehetősek, ráadásul mindent ott kellett hagynunk. A lakást, a telket, a személyes tárgyakat, bútorokat. A legfájdalmasabb viszont az volt, hogy ott maradtak a nagyszüleim meg a barátok.

Egy percig sem bánta meg, hogy eljött?

Négy éven át minden nap ott motoszkált benne, hogy visszaköltözöm. Ma már tudom, leginkább a nagymamám miatt éreztem ezt. Nagyon fontos volt számomra, s amikor meghalt, egyszeriben elmúlt ez az érzésem.

Mikor áttelepült Magyarországra, érte kellemetlenség is?

Sokáig bántott, hogy ott én voltam a magyar, itt meg sokan lerománoztak. Számtalanszor

megkaptam azt is, hogy ahhoz képest, hogy Romániában éltem, milyen jól tudok magyarul.

Akkor letaglózott ez a tudatlanság, később már nem foglalkoztam vele. Persze kaptam durvább minősítéseket is, de engem úgy neveltek, hogy ne ítélkezz mások felett, így én sem tettem. Manapság olyan gyorsan ítél mindenki. Én még otthon azt tanultam, hogy egy intelligens ember nem kérdezi meg a másiktól, hogy miért nincs gyereke, milyen a politikai szimpátiája vagy éppen a vallása.

Sok mindent csinált gyerekként. Zongorázott, festett, tornázott, balettra járt. Ehhez képest énekes és színésznő lett.

Irtózatos energiák dolgoztak bennem kiskoromtól kezdve, az édesanyám pedig tudta, hogy ezt irányítani kell. Egyke gyerek voltam, céltudatos, makacs. Én már hatéves koromban tudtam, hogy a művészetek felé megyek majd, csak azt nem tudtam melyik ágában teljesedek majd ki.

Azt olvastam valahol, az első törés az volt az életében, amikor kirúgták a kolozsvári balettintézetből.

Így volt. Persze az ideális balerina magas, karcsú, én pedig nem az voltam, de nagyon fájt. Mérhetetlenül.

Aztán itthon szépen lassan mindenki megismerte az énekes Keresztes Ildikó nevét. Feltűnt, hogy a most megjelent trianoni emlékdalban Varga Miklós és Mikó István, a két mentora is énekel. Ennyire hálás nekik?

Nagyon. Varga Miki még egy Zenebutikban hallott énekelni, utána keresett meg azzal, hogy ilyen női hangot még nem nagyon hallott. Támogatott, biztatott és lehetőséget adott. Mikó Pistával Sitkén találkoztunk, ott hallott először. Megismerkedtünk és felajánlotta, hogy ha van kedvem, lépjek fel a soproni színházban is zenés darabban. Persze, hogy volt. Neki köszönhetem, hogy prózai szerepekben is kipróbálhattam magamat. Örökké hálás leszek neki azért is, hogy mindig segített, ha lelkileg gödörbe kerültem. Ő mondta mindig, hogy „ne nyöszögj, ha nem jön össze valami, egy igazi tehetség egy bekötött zsákból is ki tud jönni. Te pedig az vagy!” Nagy küzdő ő is. Gondolja csak el, ötödszörre vették fel a színművészeti főiskolára. És megcsinálta! Elképesztő lelki erő és kitartás kellett hozzá, hogy ne adja fel mondjuk a negyedik felvételi után. Egyszóval mindig biztatott, de kellett is, mert

bár erős vagyok, mellette túlságosan is érzékeny.

Ez az érzékenység pedig átok is áldás is egyben, hiszen a művészethez elengedhetetlen, ám nagyon könnyű engem megbántani.    

Amikor három éven át az X-Faktor egyik mentora volt, naponta szerepelt az újságok címlapjain. Nem hiányzik az a fajta felhajtás?

A harmadik szezon végére elfáradtam, kicsit kiégtem, mert addig mindent beleadtam. Nem akartam folytatni, mert az már nem én lettem volna. Amúgy imádtam, pedig nagyon nagy munka volt. Magával ragadott a közeg, a hangulata, az egész jól felépített showbiznisz. Senki ne vegye nagyképűségnek, de ott szerintem tévés történelmet írtunk Geszti Péterrel, Nagy Feróval és Malek Mikóssal, meg a rengeteg tehetséges énekessel. Sokan nézték a műsort, az ország az X-Faktorról beszélt.

Hogy viselte a koronavírus miatti leállást?

Őszinte legyek?

Ha lehet…

Minden pillanatát élveztem!

Hogyhogy?

Ha nincs a karantén, biztosan nem lassítok, márpedig erre nagyon nagy szükségem volt, mert részben én sem leszek már fiatalabb, másrészt

nagyon régen fordult velem elő, hogy pihenek.

Mit csinált?

Rengeteg önéletrajzi könyvet olvastam és számtalan régi hollywoodi filmet néztem meg. Ki tudja, miért, a román tévében a magyarnál sokkal többször vetítették az amerikai kultikus filmeket. Én gyerekként a régi hollywoodi sztárok bűvöletében éltem. Mindig azon gondolkoztam, vajon a magánéletben milyenek lehetnek ezek a nagy sztárok? Milyen házban laknak? Kik a barátaik? Aztán felnőttem, bekerültem a showbizniszbe és rájöttem, ég és föld a távolság a sztár és a magánélete között. Magyarországon is nem egy olyan híresség van, akiről mindenki azt mondja, jaj, de kedves, imádni való, közben pedig a szakma tudja, hogy a magánéletében kibírhatatlan, zsarnok és gonoszkodó.

1989-ben már együtt énekelhetett a legendás Cserháti Zsuzsával, több mint harminc éve van jelen a magyar zenében. Ha visszatekint, akad hiányérzete?

Akad. Sajnálom, hogy nem 25 éves vagyok, azt is, hogy úgy érzem, voltak üresjáratok az életemben, amikor csak úgy repültek az évek, de ezen már nem lehet segíteni, el kell fogadnom.

Sokan azt mondják, sosem voltam azon a helyen, amit a hangom alapján talán megérdemeltem volna.

Egyetért velük?

Azt kell tennem. Nekem is kevés a hat lemez, amit fel tudok mutatni. A kilencvenes évek elején még nem volt olyan, hogy menedzser. Mindenki maga próbálkozott. Ha akkor van egy profi, aki mellém áll, talán többet is kihozhattam volna a karrieremből. Ráadásul van egy rossz tulajdonságom: mindig úgy énekelek, mintha az lenne az utolsó. Ezért sokkal gyorsabban el is fáradok. Tavaly augusztusban például Marosvásárhelyen a mentő vitt el a koncertről, mindet kiadtam magamból, a szervezetem bedobta a törölközőt. De ha már Cserháti Zsuzsát említette. Nagyon szerettem, zseniális volt és emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Három énekesnőt tartok nagyra. Zsuzsát, akivel megadatott, hogy együtt énekeljünk. Aztán ott van Janis Joplin, akivel sajnos már nem énekelhetek, a harmadik pedig Tina Turner. Vele még összejöhet...

Valóban egyedi hangja van. Sosem fordult meg a fejében, hogy Amerikában vagy Nyugat-Európában próbálkozik?

Kétszer is lett volna lehetőségem komolynak tűnő külföldi karrierre, de bevallom, nem mertem belevágni, féltem a kudarctól. Hiba volt, mai fejjel már simán megpróbálnám.

Még nem is kérdeztem, hogy van az édesanyja?

Köszönöm szépen, jól. Nyolcvanegy éves, de mozgékony, bár többször volt már olyan állapotban, hogy az orvosok nem sok jót jósoltak. De él és ez a legfontosabb! Sokáig ő terelgetett engem. Az utóbbi években cseréltünk. Immár én vigyázok rá.

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 74 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szeretném kérdezni, hogy a most induló Nemzeti Konzultáció A Mittudéménmiről hivatalos végeredménye hozzáférhető-e már a prolik számára is?

Haverom csak öreg csajokat dug mert azok úgy sexelnek mintha az utolsó lenne.

A piát, kokszot, harapnivalót a nőci fizeti igen. Ha már akar vmit..
Én ehhez képest sajna szinte pedo vagyok..

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés