'88 körül lehetett, a legsötétebb Ceaușescu-diktatúrában, hogy székely kedvesemnek meg akartam mutatni Gyimest, ami neki eladdig kimaradt az életéből. Büszke voltam előre, hogy ez az „ezeréves határ” környéki tájegység – ahol a magyarság egyetlen olyan darabja él, amely igazi havasi gazdálkodást folytat – az én kalauzolásommal tárul majd föl neki.
Csíkszentdomokos és Balánbánya között valahol van (volt) egy erdészút. Onnan indulva, hatalmas gyalogtúrával, mely már-már nem is természet-, hanem kozmikus élmény, az Egyeskő mellett is elhaladva, egyszer csak megérkeztünk Gyimesközéplokra Tankó Imréék házához. A kiskölyökből már szinte legény lett, örült nekünk, de visszafogottabb volt a korábbinál. Furcsa, de feszengett az édesapja is. Saját kertjükben állandóan körbetekintgettek. Csak kibökték halkan, hogy
nemrég őket is besúgták, amiért pestieket láttak vendégül,
és nagy büntetési összeget fizettek emiatt.
Imre bátyám mégis behívott engem és menyasszonyomat a házba. Asztalhoz ültetett minket, elénk tett két tányért. Nem gondoltam volna arra, ami következett… Saját maguk pergette mézet csurgatott a tányérokba, nagykanalat adott hozzá, és azt suttogta: „Használják!” Nehéz volt nekem azt az édes mézet magában enni, de azt mutattam, sőt mondtam is rekedtesen, hogy nagyon ízlik. Tudtam, mekkora érték ez a méz, mind önmagában, mind a keserves politikai helyzet, a csángók megfélemlítése miatt. Rásandítottam székely kedvesemre, és elszorult a szívem: úgy kanalazta a mézet, hogy közben folytak a tányérba a könnyei. Értettem őt. Azt siratta, hogy nincs hazája...