Afrikai szellemek, norvég álmok

Egy könyvajánlónak nem kell feltétlenül a legújabb kiadványokra koncentrálnia, egy jó könyv nem romlik meg, akárcsak a szalámi. Ilyen korábban megjelent csemege például Kun Árpád – az addig leginkább költőként ismert szerző – 2013-ban kiadott, Boldog Észak című regénye is, amelyért elnyerte a 2014-es Aegon művészeti díjat. Teljesen megérdemelten, tehetjük hozzá azonnal. Otthoni pakolászás közben akadtam rá a minap a könyvre egy polc mögött, s bár olvastam annak idején, a megtalálás örömére most elolvastam újra.

Kun Árpád, hogy is mondjam, mágikus realista. Ha nem lenne annyira elkoptatva ez a jelző, talán még helytálló is lenne. De jobb híján maradjunk most ennél. Művei azon a mezsgyén mozognak, ahol a valóság összeér az ismeretlennel, a napok konok egymásutánja a mitikussal. Olyan világokat teremt műveiben, ahol ez a kettő – a valóság és a valóság fölötti – nincs elválasztva egymástól, szabadon folynak át egymásba.

A regény olyan vidékekre kalauzolja az olvasót, amelyek valószínűleg kevesek számára ismertek. Vidékek alatt nem kizárólag a regénybeli helyszíneket értem – bár azok is elég rendhagyók –, hanem a belső, lelki tájak különös térképlapjait is. A Boldog Észak nagyrészt egy nyugat-afrikai országban, Beninben játszódik, olyan helyen tehát, amelyről legtöbbünknek igencsak gyér ismeretei lehetnek. Itt él a regény elbeszélője, Aimé Billion. Ez a Benin olyan, mintha a mítoszok világából került volna elő. Mindent átitat az ártó vagy éppen jóságos szellemek jelenléte, a halottak együtt élnek az élőkkel, a túlvilág a mi világunkkal.

Ebben a számunkra különös atmoszférában nő fel Aimé, aki származása miatt idegen is meg nem is szülőföldjén; ereiben francia és vietnámi vér is csörgedezik. Aimé apa nélkül nő fel, illetve a családtól távol, Franciaországban élő apa hiánya az, ami főként meghatározza gyerekéveit. Ebben a megközelítésben egyfajta aparegényként is olvasható a mű, vagyis apahiányregényként. Aimé – jellemző módon – már csak szellemként látja viszont apját felnőttkorában.

Az otthontalanság áthatja Beninben töltött éveit, kórházi ápolóként dolgozik, de folyamatosan elvágyódik, Francia­országba készül, de az utazás csak nem akar összejönni. Apja a távolból sokáig hitegeti azzal, hogy segít neki bejutni a bordeaux-i orvosi egyetemre, de ez csak ábránd marad. Élete valójában nagyapja és nagyanyja árnyékában telik, főként a nagyapa különös árnyéka az, ami nagyban meghatározza Aimé világlátását. A hajdani, szépreményű diplomatáé, aki önszántából lemond a karrier hívságairól, és gyógyító, javasember lesz belőle egy kunyhó mélyén. És a nagyanyáé, aki szintén különös képességekkel bírt, és aki egy túlvilági harcban hal meg, de a szelleme azért persze sűrűn visszajár a nagyapához.

Aimé tudása a világról nem hétköznapi, a tapasztalatai sem azok. Olyan világból jön, amelyet az európai ember sztereotípiái általában a betegség, éhség, háború címszavak mentén írnak le. A regény Afrika-képe ezzel szemben rendkívül szerteágazó és finoman árnyalt. Nem is tudom, van-e még olyan magyar szépirodalmi mű, amely ilyen behatóan foglalkozna Afrikával.