A kihalás­­hullám tanúja

II. évfolyam 22. szám | Meta - Tudomány
2020. május 28.
Sokan csodálattal adóznak az őslénykutatóknak, amiért apró csontmaradványokból meg tudják állapítani egy addig ismeretlen faj, netán egy nagyobb élőlénycsoport hajdanvolt létezését és jellemzőit – így jártak magyar kutatók is.

Albert Valéria írása a Mandiner hetilapban.

Nem is gondolnánk, hogy a nagy felfedezésekért sokszor nem kell hetekig tartó ásatásokat végezni. Előfordul, hogy szinte épségben fennmaradt múzeumi kövületek szolgálhatnak meglepő újdonságokkal, mert akadnak köztük olyanok, amelyeket érdemes újból, a korábbiaknál alaposabban körbejárni. Az újabb vizsgálatok alapján a csontmaradványok évmilliókkal ezelőtti drámai változások krónikásai lehetnek.

A hazai őslénytani leletek között ritkaságnak számít az, amikor egy ősi hal teteme nem esett szét darabjaira, hanem egységében maradt ránk. Ez különösen igaz a földtörténeti középidő, a mezozoikum üledékeire, amelyek Magyarország számtalan lelőhelyén kutathatók. „Így amikor merő szerencséből újra felfedeztünk egy különleges halkövületet a Magyar Földtani és Bányászati Szolgálat egyik vitrinjében, nem mentünk el mellette szó nélkül” – emlékezik vissza Szabó Márton, az ősi halak világában járatos kutató. Ezt a tárlóban lévő példányt a Bakonyban, Úrkúton találták, az azóta bezárt mangánbányában, a mangánkincs keletkezése a 183–175 millió évvel ezelőtti időszakra tehető. Sajnos a hal felfedezésének időpontja nem ismeretes, sőt még azt sem lehet tudni, milyen mélyről került elő a bányából, annyi biztos csupán, hogy a 3-as számú aknában bukkantak rá.

„Egyértelműen megfigyelhetők rajta a Dapediiformes rend bélyegei” – avat be a részletekbe az őslénytankutató. Ez a csoport a sugarasúszójú halak egyik kihalt ága, tagjai egykor világszerte benépesítették a tengereket. Méretük az öt centimétertől a mintegy két méterig terjedt. Kerekded körvonalú testük oldalról lapított, fejük rövid, háti és fark alatti úszójuk alapja hosszú lefutású volt. Többféle pikkelytípus boríthatta a testüket, némelyiken nem is volt mindenhol pikkely. Fogazatuk eltérő lehetett, ami arra utal, hogy e halak táplálkozása igencsak változatos volt. Az úrkúti példány egyszerű, kúpos fogai sokféle táplálék fogyasztására alkalmasak lehettek, kemény héjú kagylókat, csigákat is szétroppanthatott velük. Az állat teljes testét jellegzetes, vastag, csillogó, a felületükön zománcszerű pikkelyek borították. „Testi jegyei azt egyértelműsítették, hogy az úrkúti lelet az említett rokonságon belül a Dapedium génuszhoz tartozik” – szögezi le Szabó Márton.

„Az óceánok elsavasodtak és oxigénhiányossá váltak, ami világszerte végzetes hatást gyakorolt az élővilágukra”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés