A Kraftwerk és tíz deka párizsi – Florian Schneider halálára

2020. május 7. 12:38

Győrffy Ákos
Mandiner
Elhunyt Florian Schneider, a legendás, nagy hatású német Kraftwerk alapítója, a mai elektronikus zene egyik ősatyja. Rá emlékezünk.

Sokszor hallani – és nem csak idősebbektől –, hogy az elektronikus zene lélektelen, nem igazi zene, csak gépek állítják elő, és az embernek nincs köze hozzá. Ez persze csak részben igaz, és általában a lakossági diszkóval kapcsolatban hangzik el, amely műfaj egyébként tényleg megérdemli, hogy napestig szapuljuk, bár ettől még köszöni szépen, jól van. Sőt.

Florian Schneider egykor

Az elektronikus zene az utóbbi fél évszázad találmánya, 

és közel sem csak arról ösmerszik meg, hogy lélektelen és embertelen lenne.

Az más kérdés, hogy mindazok az innovatív megoldások, amelyek az elektronikus zene evolúciójához kapcsolódnak, miképpen épültek be a modern slágerzenékbe. Magyarán: hogyan váltották aprópénzre a kincseket, hogyan szórtak gyöngyöket a disznók elé.

A gyöngyök disznók elé szórásáról természetesen nem az elektronikus zene úttörői, nagy alakjai tehettek és tehetnek. Nem Karlheinz Stockhausen, Steve Reich vagy Brian Eno a ludas ebben. És nem is Florian Schneider, a német Kraftwerk zenekar alapítója, aki most hunyt el hetvenhárom éves korában. Az 1968-ban alakult (bár Kraftwerk néven csak 1970-től létező) zenekar hatása felmérhetetlen a modern zenében. Olyan lemezek fűződnek hozzájuk, mint az Autobahn (1974), a Trans-Europa Express (1977) vagy az Electric Café (1986).

Ha eszünkbe jut a Kraftwerk, általában robotokra gondolunk.

Négy robotra a színpadon, ahogy kifejezéstelen arccal, alig-alig mozdulva nyomogatják a géparzenáljuk gombjait. A Kraftwerk azonban nem egészen így indult.

Korai darabjaik – bár már azokban is hangsúlyosan jelen volt az elektronika – még jóval organikusabbak voltak. A jellegzetes német progresszív zenei műfaj, a krautrock úttörőiként indultak, olyan legendás zenekarok társaságában, mint a Can vagy a Neu!.

A krautrock már önmagában is a modern elektronikus zenék egyik fő ihlető forrása, számtalan kortárs zenekarra hatott, a Radioheadtől és a Blurtől kezdve Aphex Twinig és a Stereolabig. Szóval a Kraftwerk eredetileg, a kezdetekkor még nem robotnak tűnő figurákból állt, hanem nagyon is élő zenészekből, akik már akkor elsöprő erejű és időtlen művekkel álltak elő. Az „elgépiesedés” esetükben nem pusztán a kibontakozó technológiai forradalom iránti kritikátlan lelkesedésüket jelentette,

hanem sokkal inkább egy olyan attitűdöt, amely mintegy feltárja ennek a forradalomnak a természetét.

Ha már így alakult, hogy lehet gépeken zenélni, nézzünk a mélyére, vizsgáljuk meg alaposan. A Kraftwerk aztán alaposan a mélyére is nézett. Talán legfontosabb lemezük, az 1974-es Autobahn a modern életvitel egyik emblematikus helyszínét, az autópályát „énekli meg”. A folyamatos mozgásnak, a haladásnak, az utazásnak ez az időtlen szimfóniája a modern emberi lét egyik zenei alaplenyomata.

A Kraftwerk tagjaként

Emlékszem, annak idején egyetlen Kraftwerk-lemezem volt, az 1986-ban megjelent Electric Café. A lemezt a nagymarosi élelmiszerboltban (!) vettem. A pénztár mellett volt egy nagy doboz, tele bakelitekkel. Volt ott Cure és Depeche Mode is. Ma már  elképzelhetetlenek azok az idők (a '90-es évek elejéről beszélek), amikor egy élelmiszerboltban leértékelt nagylemezeket lehetett venni. A magam részéről egyébként visszasírom azokat az időket olykor, többek között az efféle, abszurdnak tűnő helyzetek miatt is.

Egy Kraftwerk-lemezzel és tíz deka párizsival állni a nagymarosi abc-ben, felejthetetlen.

Szóval az Electric Café. Volt akkoriban egy ma már szinte érthetetlennek tűnő szokásom: amikor nem voltak otthon a szüleim, előszeretettel raktam ki a lemezjátszó hangfalait az ablakba, és a kertben hallgattam a természetesen a legnagyobb hangerővel üvöltő zenét. Sok emlékezetes pillanat fűződik ezekhez a rendhagyó zenehallgatásokhoz (a komphoz igyekvő kirándulócsoportok döbbent tekintetét sosem feledem), az egyik legemlékezetesebb épp ehhez a Kraftwerk-lemezhez.

Egy fiatal német pár állt meg egyszer a kapu előtt, akik vonattal jöttek és komppal akartak átkelni Visegrádra. Észrevettem, hogy ott állnak a kertkapunál és mosolyogva integetnek nekem. A fiú mondta, hogy

mindenre számított, csak arra nem, hogy egy magyar faluban azt látja majd, hogy egy tizenéves gyerek Kraftwerket üvöltet egy kertben,

és hogy neki már ezért megérte ennyit utazni.

Egy kései fellépésen

Mindez nyilván furcsának tűnhet egy Florian Schneiderről szóló megemlékezés kapcsán, elvégre most az lenne a dolgom, hogy méltassam ezt a magának való, nagyszerű művészt, aki olyan hatást gyakorolt a modern könnyűzenére, mint mondjuk Marcel Proust a huszadik századi regényírásra.

Mentségemül csupán azt hozhatom fel, hogy számomra a zene mindig is egy tágabban értelmezhető keretet jelentett, ami sok szálon összefügg minden mással, akár a saját életem – és mindannyiunk életeinek – emlékezetes epizódjaival is.

A Kraftwerk soha nem volt a kedvenc zenekarom, távoli és érintőleges kapcsolat fűzött hozzájuk, de azt mindig tudtam, hogy nélkülük ma nem létezne számos olyan meghatározó zenekar, amelyek viszont nagyon is közel állnak hozzám. Florian Schneider a huszadik századi zeneművészet megkerülhetetlen alakja volt, akinek a hatása egy nagymarosi kert mélyére is eljutott. Az ilyesfajta hatásokra pedig tényleg csak a legnagyobbak képesek. 

Összesen 67 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A szintetizátoros elektronikus zene elsőségét meg már 1957-ben a Philipsnél Tom Dissevelt és Kid Baltan learatta: Song of the Second Moon című örökzöldjével.
https://www.youtube.com/watch?..

Megelőztél pár másodperccel...

A Radioactivity című számuk 1975-ből való- nagyon izgalmas meghallgatni a 2012-es tokiói koncertjüket, ahol a szöveg aktualizált változatában már Csernobil mellett Fukushima is szerepel...

https://www.youtube.com/watch?..

Az egyik első Kraftwerkként jegyzett koncertjük fekete fehérben a Rockpalastból, 1970-ből. Hogy lássuk miből lett a cserebogár... A nézők arca élmény!
Az akkori három zenész: Florian Schneider - fuvola, Ralf Hütter - hammond orgona, Klaus Dinger - dob
https://www.youtube.com/watch?..

Ők lehettek volna a Led Zeppelin, ha a nácik nyernek a második világháborúban...

Das Model

https://youtu.be/OQIYEPe6DWY

Nem tudom, de szerintem a hause, trance, meg a többi sokféle szinti zenének semmi köze a Kraftwerkhez.
A Krafwerk egy dallamos, inkább jazz-rockos zenét nyomott, kitűnő ritmussal, emberi, emészthető formában. Schubert dalok, impro betétekkel, feszes alapokon. Különleges sláger zene.
Finom zene.
Páratlan.

A 70-es években (a TD mellett) kedvenceim közé tartoztak, különösen a Trans Europe Express. 1981-ben mind a két koncertjükön kint voltam a Kisstadionban, és pár éve szintén megnéztem 3D koncertjüket a Papp Lászlóban. Ez utóbbit nagyon élveztem, bár a performansz személytelensége miatt egy-egy tagcsere nem tűn olyan látványosan fel, mint mondjuk a RHCP esetében Frusciante hiánya. RIP, Florian.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés