Építene-e falat Afrika a koronavírus-menekültek ellen?

2020. február 26. 20:30
Mi fűti korunk migrációját, a klímaváltozás, a nőtlen japán farmerek, a kameruni vízumkereskedők, vagy mindezek és még sok minden más egyszerre? A napokban tartja téli egyetemét a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK), amely a globális migráció szakértőit kürtölte egybe „A globális migráció és intézményi következményei” című konferenciabeszélgetésre. Tudósításunk!

Bármiről is beszéltek az elmúlt napokban a kőszegi tudósok, „a migráció szelleme körülöttük kísértett” – kezdte a beszélgetést Dimitar Nikolovski moderátor, majd menten át is adta a szót Augustin Nguhnak, az iASK kameruni származású állandó munkatársának, az afrikai migráció kutatójának. Nguh szerint amióta Franciaország 1994-ben leértékelte a CFA-frankot, ezzel gyakorlatilag 70 százalékkal csökkentve a közép-afrikai fizetések értékét, a kameruniak számára a kivándorlás „megszállottsággá” vált, a kivándorlók a messzi földet bejárt ember presztízsét élvezik. Becenevük és kultúrájuk is van a gazdag országokba vándorlóknak: ők a bushfallerek, a „bozótvágók”, akik átvergődik magukat az európai és amerikai bevándorláspolitika csalitosán, hogy kenyeret tegyenek családjuk asztalára. Az angolajkú kameruniakat az is hajtja a világ szerencsésebb felére, hogy a francia ajkú kisebbség gyakorlatilag frankofón diktatúrát üzemeltet az ötödrészt angolul beszélő országban.

A kivándorlók „tökéletes Tinder-párjaiként” írta le Nguh a doki maneket, azaz a „doksiembereket”,

akik a nagykövetségek megkerülésével szállítanak kivándorláshoz szükséges dokumentumokat és szereznek be vízumokat a világ különböző pontjaira – ezek ára az célország „értékétől” függ. A legkeresettebb Kanadába és Egyesült Államokba körülbelül 1,8 millió, az Európai Unióba 1,4 millió, Kínába vagy Dubajba egymillió forintnyi CFA-frankért kínálnak „közvetlen vonalakat”, de a pórnépet a Dél-Afrikai Köztársaságba már akár félmillióért is elviszik. A doki manek státusza különleges: mivel a nagykövetségeken a vízumokhoz való hozzáférés a konzuli ügyintézők szeszélyeitől függ, és a kameruniak óriási hányada számára egyáltalán nem hozzáférhető (például azért, mert a kis helyi pénzintézetekből, ahol a legtöbb kameruni a pénzét tartja, a követségek nem engednek vízumdíjat utalni, a helyiek azonban a nagy bankokban nem bíznak), a „migrációbrókereket” nem bűnözőknek, hanem a nagykövetségekhez hasonlóan sikergarancia nélküli szolgáltatóknak tartják.

„Külföldre utazni nem csak anyagi mozgástér, hanem társadalmi mobilitás kérdése is”, szögezte le a kutató, rávilágítva arra, hogy a kameruniak a doki maneket – akiknek zöme egyébként maga is sikertelenül próbálkozott a kivándorlással – jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, világlátott embereknek tartják.

Vannak persze kevésbé megbízható partnerek is a kameruni migrációpiacon: ilyenek a feymanek, a magukat doki mannek kiadó pozőrök,

akik csak a pénzt nyúlják le, de semmilyen szolgáltatást nem nyújtanak.

Nguh azonban úgy látja, a kameruniak szerint még ők is jobbak, mint a nagykövetségek – egy feymant később le lehet kapni a tíz körméről a füstbe ment emigráció miatt, míg egy jól őrzött külképviselet tíz körme jelentősen nehezebben hozzáférhető. Még kevésbé megbízhatóak Nguh tapasztalata alapján a család és a barátok: Kamerunban nem szólnak egymásnak az emberek arról, hogy sikerült hazájukból kiutat találniuk, ez jellemzően utólag derül ki. „Ha valakit nem látsz egy hétig, az bozótvágó lett” – fogalmazott Nguh. Előadásának zárásául elmondta, „ha bozótvágó akarsz lenni, csak kövesd a táblákat” – Kamerun nagyvárosaiban ugyanis minden sarkon vannak házilag barkácsolt táblák, amik a kivándorláshoz kapcsolódó szolgáltatásokat hirdetnek.

A következő előadó Bogárdi János hidrológus professzor, a Bonni Egyetem Fejlődéskutatási Központjának kutatója volt. A professzor előadásának kezdetén rámutatott: bár ő a környezeti hatások és a migráció összefüggéseit kutatja, azt meg kell állapítani, hogy „a migráció elsősorban megélhetési alapú”, a környezeti faktorok csak ennek kontextusában játszanak szerepet. Azt is megjegyezte:

a migránsok nem a világ legszegényebbjei közül kerülnek ki,

hiszen aki négyezer eurót tud fizetni dokumentumokért, annak valahonnan volt előre négyezer eurója. A migráció intézményi feltételeiről beszélve megemlítette, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) 1950-es megalapítása óta az idő múlásával egyre gyorsabb ütemben születtek nemzetközi egyezmények, melyeknek hatástalanságát mi sem bizonyítja jobban, hogy folyton újabbakat és újabbakat kellett kötni, az UNHCR nemzetközi jogi alapjairól pedig senki nem merne ma vitát kezdeményezni, mert mindenki tudja: ebben a helyzetben teljesen lehetetlen lenne új szabályozásban megállapodni. Bogárdi ezt komoly problémának látja, hiszen az UNHCR menekültdefiníciója nagyon merev: „ha Szíriából menekülsz, mert golyók röpködnek a fejed felett vagy a fejeden át, de a definícióban felsorolt eseteknek nem felelsz meg, hivatalosan nem vagy menekült”, tette világossá.

A nemzetközi szervezetek közül a Nemzetközi Migrációs Szervezetet (IOM) emelte ki, melyet így jellemzett: „Olyannyira elősegítik a migrációt, hogy vietnami nőket tanítanak meg mosógépet használni, aztán elküldik őket, hogy dél-koreai farmerek feleségei legyenek, mert a japán és dél-koreai nők nem szeretnek gazdákkal házasodni, így a migráció jó módszer a feleségszerzésre.”

A migráció európai politikában vetett hullámairól úgy fogalmazott, „Európa demográfiai folyamatait figyelembe véve a migrációt inkább érzik kulturális fenyegetésnek”, főleg annak tükrében, hogy a világ öt legtöbb menekültet ellátó országa közül csak egy európai (az 1,1 millió menekültet befogadó Németország),

a többiek maguk is főleg a szegény országok közül kerülnek ki.

Bogárdi professzor adatai szerint ide tartozik még Törökország (3,7 millió fő), Pakisztán (1,4 millió fő), Uganda (1,2 millió fő) és Szudán (1,1 millió fő).

Zárásul figyelmeztetett: az egyre gyorsabb városiasodás nagyobb migrációs kitettséget szül, Afrika urbánus népességének 60 százaléka például nyomornegyedekben él, és az afrikai „migrációs jéghegynek” csak a csúcsát látjuk, hiszen a vándorlás 90 százalékban a kontinensen belül zajlik le.

A klímaváltozás hosszútávú hatásairól azt a sommás megjegyzést tette, hogy „az ígéret földje, ha egyáltalán létezik, a távoli északon található”. Miközben hallgatóságát üdvözölte az Arktisz évszázadában, arra hívta fel a figyelmet, hogy „az orosz hadsereg nem feltétlenül lenne olyan befogadó, mint a tudósok, ha az emberek elkezdenének a messzi északra vándorolni”.

Az előadások után Augustin Nguh még egy kérdést kapott a közönség egyik tagjától: mi történne, ha a világ minden kontinensén eluralkodna a koronavírus, és az egyetlenként tisztán maradó Afrikába özönlenének az emberek? Nguh nem kertelt: „Afrika nem bízna Európában. Az afrikaiak nem felejtették el a rabszolgaságot, és a gyarmattartást sem. Szerintem az afrikaiak falat építenének” – summázott a konferencia zárásaként a kutató.
 

Összesen 37 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha a Nyugat-Európába igyekvő migránsok között felüti fejét a korona vírus okozta nyavalya, nagyon is jó lesz az a kerítés.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés