Elnyomó parasztok, városi művésznők: posztmodern tudálékosság a 444-től

2020. február 26. 18:43

Szilvay Gergely
Mandiner
A parasztság körében elnyomták a nőket és nem adtak teret az egyéni kibontakozásnak, bezzeg a férfiak milyen vidámak voltak, míg a nőknek kuss volt a jussa – értesülhetünk a 444 Trafó-tudósításából. Kár, hogy az egésznek a fele sem igaz, s hogy a női sorsok szószólói megfeledkeznek a férfi sorsokról.

A paraszti kultúra elnyomta a nőket, de erről a régi falusi világra romantikusan visszagondolók nem szeretnek emlékezni – holott a patriarchiális közösségekben a nőknek másodlagos szerep jutott. Aki pedig nem követte a falu szabályait, azt nőként kiközösítették, a traumákat ki sem lehetett beszélni, és az egyéni kiteljesedésre sem volt lehetőség, a túlélés felülírta az individualizmust – nagyjából ebben összegezhető a Trapp Dominika művésznő Trafó Galériában megnyílt kiállításáról szóló 444-es tudósítás

A művész Nagy Olga néprajzkutató, népmesegyűjtő köteteiből indult ki, aki úgy látta, hogy a férfiak rendre pozitívabb kicsengésű történeteket mesélnek, Asszonyok könyve címmel pedig traumás sorstörténeteket is kiadott. Ezek alapján állítja Trapp, hogy „akik már nem születtek bele a paraszti kultúrába (azok számára - AG-SzG), ennek a világnak eleve csak egy konstruált képe hozzáférhető. És e konstruált kép sokszor ideológiák által vezérelt, politikai célokat szolgál.” Hogy itt konkrétan mire gondol, az a cikk végén ki is derül: „a paraszti kultúra interpretációját sokszor egy provinciális, bezárkózó, xenofób politika használja fel propagandacélokra”.

A probléma csak az, hogy

ha e világnak „eleve csak konstruált képe hozzáférhető”, akkor a Trapp által alkotott képről sem mondható, hogy igaz,

mivel az övé is csak konstruált. A művésznő kiválóan megállapítja másokról, hogy ideológiák befolyásolják gondolkodásukat; de a saját maga gondolkodására nem reflektál ily módon, pedig megtehetné, habár kívülről is elég könnyű belőni, milyen szemmel nézi a világot. 

Na de vegyük sorra!

Mindenekelőtt: a régi falusi élet valóban nem volt fenékig tejfel, ugyanúgy jellemezték emberi súrlódások, problémák, konfliktusok, mentális zavarok, mint minden életet. Sok szegénység, nélkülözés, sok nehéz munka reggeltől estig, legalábbis tavasztól-őszig. Ugyanakkor a nyomorgó falu képe sem igaz, sok mai városi megirigyelhetné a régi falusiakat, akiknek az étel-ital el volt raktározva, és ha vendég jött a házhoz, leugrottak a pincébe a saját borukért. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a Trapp által kiemelt, illetve a Nagy Olga által vizsgált időszak jelentős része már régen a hanyatló parasztság időszaka volt, amikorra a két világháború és a kommunizmus alaposan megtépázta a parasztságot.

Ugyan a nőket valóban sok igazságtalanság érte eme régi világban, de tévedés mai karrierszemléletünket alkalmazni: ha egy faluközösségben mindenki egész életében a földeken dolgozik, esetleg mesterember vagy boltos, nem nagyon merül fel az a kérdés, hogy ki nem hagyott kit kiteljesedni a karrierjében. Dolog van, munka, nem karrier.

Hogy a munka a ház körül van vagy a földeken, az ebből a szempontból másodlagos,

de azért azt is fontos megjegyezni, hogy a férfiak is dolgoztak a ház körül és a nők is a földeken. 

A művésznő azért leszögezi, hogy „azok az ellentmondásos történetek, azok az emancipatorikus lépések, melyek az általam felhasznált forrásokban megelevenednek, nem támasztanák alá azt a képet, melyet ma a paraszti kultúráról sokan mutatni szeretnének”.

Nem tudjuk, kik akarnak ilyen képet mutatni, de a művésznő prekoncepciókat konstruált magának. Egyben megjegyeznénk, hogy egész előadás-megnyitója folyamán annyira nem reflektált a férfi sorsra, amennyire megtette ezt a női sorssal. Szíve joga, csak egyoldalú. Mondhatnánk: amilyen szépen konstruált egy „női sorsot” (saját kiindulópontja szerint, miszerint a múlt megismerhetetlen, e konstrukció valóságát eldönteni nem tudjuk), olyannyira megfeledkezett a férfi sorsról.

Jelen sorok írója érti a múlt megismerhetetlenségéről szóló posztmodern elképzelést, csak épp nem osztja annak radikalizmusát, ráadásul úgy látja, hogy annak vallói ezen elképzelésüket ellenfeleik múltképének dekonstrukciójára szokták felhasználni, de a saját múltképüket azért még ugyanolyan érvényesnek tartják. A régi falusi világ nagyjából megismerhető, ahogy megismerhetőek benne női és férfi sorsok is. 

Trapp kiindulópontja, mint említettük, az, hogy Nagy Olgának a falvakban készített életútinterjúi során feltűnt, „hogy a férfiak rendre sokkal pozitívabb végkicsengésű történeteket mondanak el, mint a nők, akiknek a történetei inkább traumákról, keserűségről szóltak”.

Már ugye, tegyük hozzá, azok a férfiak sztoriztak pozitívan,

akik életben maradtak, akiket nem vittek el a frontra, málenkij robotra,

akik nem vesztek oda a hadifogságban, akik nem lettek öngyilkosok a földjeik, termelő eszközeik államosítása után, vagy akiket nem vitt el idejekorán a kilátástalanság okozta infarktus, alkoholizmus vagy más mentális nyavalya. Akik megmaradtak, azok persze, hogy pozitívabb kicsengésű történeteket mondtak el, pro primo. 

Pro secundo: nem lehet, hogy a vizsgált paraszti kultúrában egy nőnek illendő panaszkodni, míg egy férfinak a panasz, a negatív világmagyarázat nem egyeztethető össze a férfiúi méltóság kulturálisan determinált ideájával? 

Valóban nagyon izgalmas egyébként a női mesemondók történeteinek vizsgálata, de azért azok között is akad jócskán vidám, pajzán s ilyesmi (melyek éppenséggel előfordulnak Nagy Olga gyűjtéseiben is, elég csak fellapozni a Paraszt dekameron két kötetét.)  

Trapp tehát megjegyezte, hogy Nagy Olga „számára egyre inkább az a kép kezdett el kirajzolódni, hogy ugyanazt a valóságot máshogy élték meg a nők, mint a férfiak, ezért egy idő után elkezdett kimondottan csak nőket interjúvolni”.

Csak ha már ilyen konstruálós kedvében volt, akkor Trappnak miért nem fordult meg  a fejében, hogy esetleg nem a valóság megélése tér el, hanem a kulturálisan determinált valóságinterpretációs modellek különböznek? Miért lepődünk meg, hogy a nők máshogy élik meg a dolgokat, mint a férfiak? Mióta világ a világ, ez így van. S ennek nem kizárólag kulturális-társadalmi okai vannak, hanem biológiaiak is (tudom, e megjegyzéssel a fasizmust építem).

Trapp Dominika elmondása szerint a Nagy Olga-kötetben szereplő történetekből is „az derült ki, hogy a paraszti közösségek olyan patriarchális berendezkedésű közösségek voltak, ahol a nőknek ugyan fontos, de alapvetően másodlagos szerep jutott”. Trapp ezek szerint nem hallott még az etnológia „résztvevő megfigyelés”-módszeréről. Minek alapján határozzuk meg azt, hogy melyik szerep elsődleges, és melyik a másodlagos? Csak mert ez is kulturálisan determinált, pontosabban szólva:

a mi korunk állít fel ilyen sorrendet régi korok szerepeivel kapcsolatban.

Erre írtam korábban, hogy egy régi paraszti környezetben ez értelmezhetetlen.

Ha a véleményformáló, külső megfigyelő szerint a döntéshozatal teszi elsődlegessé az egyik felet, akkor rögtön fel kell tenni a kérdést, hogy a döntéshozatal felelőssége hogyan hat ki erre a félre. Nem kényelmesebb-e csendben, a háttérből befolyásolni a döntéshozatalt úgy, hogy a felelősség nem a befolyásolót terheli?

A 444-es beszámoló azt is megjegyzi: „a kötetnyi történet között persze akad olyan esetre is példa, amikor egy házasságban a nő volt a dominánsabb fél, de Trapp szerint ez ritka kivételnek számított”.  

Na de mi a dominancia? Mi az erőszak? A fizikai erőszak közösségi legitimációja milyen adatokkal szolgál a fizikai erőszak alkalmazásának tényleges mértékéről? Semmilyenekkel. A pszichológiai hadviselés, a lelki terror egészen kifinomult eszközökkel gyakorolta és gyakorolja máig az erőszakot, akár családon belüli keretek között is.

Egészen fantasztikus, hogy miközben Trapp szerint a régi falusi világ nem hozzáférhető, csak konstruálni tudunk róla magunknak képet, aközben milyen magabiztosan nyilatkozik a családok belső élete és az emberek lelkivilágáról. Ez amúgy igaz az egész posztmodernre: a múlt és a világ megismerhetetlen, de valamilyen furcsa okból azt teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy az emberek fő motiváló ereje a hatalom. Amit látunk, az lehet, hogy csak öncsalás, de a lelkekbe és vesékbe belelátunk? Hm.

A művésznő azt is megjegyezte: a régi közösségekben „nemcsak a konkrét határátlépéseket vizsgálták, hanem azt is, amikor valakinek a fejében egy normaszegő szándék fogalmazódott meg”.  

Nem tudom, hol élhet Trapp, ha még

sohasem hallott normaszegő férfiakról, akik büntetésből ki lettek közösítve?

Normák mindenhol vannak, és a megszegésüket mindenhol büntetik, még egy városi liberális demokráciában, meg a Trafó Galériában is.

Aztán megtudjuk a Trafó Galéirát kihangosító háromnégyesből, hogy „a falvakban nem volt meg sem a felület, sem a forma az igazán rossz élmények kibeszélésére. Arra, hogy kizárólag nők beszéljenek egymással, maximum a fonóban akadt lehetőség, de ott sem került sor a közösségi normáktól eltérő gondolatok kimondására.”

Na most, az eddigiekben még volt valami, de ez egyszerűen ostoba, sematizáló, dilettáns kijelentés. Egészen pontosan kirajzolja Trapp társadalmi közegének a hagyományos kultúráról, parasztságról alkotott, súlyosan torz képét. Elég csak a már említett Paraszt dekameronokat elolvasni (úgyszintén Nagy Olga), s rögtön kiderül, ez egyszerűen nem igaz. Vagy meg kell hallgatni pár gyimesi csujogatást. 

A művésznő arról is elmélkedett, hogy „amint kritikai távolságra kerülsz attól a közösségtől, melyben élsz, onnantól fogva egyrészt saját magadat is elkezded kiközösíteni, másrészt pedig a közösség is reagálhat úgy, hogy már nem tart teljes értékű tagnak, mert veszélyt jelentesz a közösség egységére”.

Na most, a saját magára nem reflektáló faluközösség egyszerűen hamis kép, minimum ami a huszadik századot illeti. Kovács Ágnes, aki Nagy Olga kortársa volt, és khm, voltak fenntartásai Nagy Olga tudományos módszereit illetően (Nagy nem volt a szigorú jegyzetelés és pontosság bajnoka), hosszan értekezik a kalotaszegi falvak tudásszomjáról és világra való nyitottságáról.

Mellesleg:

a hiperönreflektív liberális városi művészvilág ugye sosem szokott kiközösíteni senkit.

Trapp kifejti, hogy „ezekben a közösségekben az individualizmus nem volt jellemző, egyszerűen azért, mert a közösségi normák nem adtak ennek teret: »Volt egy közös szellem, ami fölötte állt mindenki egyéni törekvéseinek, és ami a történelem során különböző gazdasági, társadalmi és környezeti kihívások közepette alakult ki, a közösség önvédelmét szolgálva«”.

Való igaz, hogy a mai, posztindusztriális világ lehetőségei nem álltak rendelkezésre, de voltak más lehetőségek, s a falusi közösségek nem voltak atomizáltak, elidegenedettek, amit épp a hiányolt individualizmus okoz. Persze kérdés, hogy mire gondol Trap  arra, hogy a faluból nem kerültek ki irodai-multis rabszolgák, karrierjükért mindent, saját emberi kapcsolataikat feláldozó individuumok, ami ugye ma az önmegvalósítás magas foka, vagy hogy nem volt ildomos mást vallani világnézetileg (ez sem igaz)? 

A fő probléma Trapp álláspontjában az, hogy a régi falusi közösségekben valójában nagyon is volt tere az egyéni kibontakozásnak, épp ezt bizonyították, immáron nyolcvan éve a konzervatív jobboldalisággal és nacionalizmussal semmiképp nem vádolható, ám kommunista

Ortutay Gyula által alapított budapesti egyéniségkutató iskola eredményei.

A nemzetközi folklorisztikában is mérföldkőnek számító egyéniségkutató iskola 1940-ben vette kezdetét, mégpedig Ortutaynak a Fedics Mihályról, egy idős, bátorligeti mesemondó parasztemberről szóló kötetével. Az egyéniségkutatás ezt követően az Ortutay könyvével elindított, s mára már több tucatnyi kötetet számláló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény módszertani alapelvévé vált, de a szemlélet alkalmazása meggyőző eredményekhez vezetett a magyar néptánc, népzene és tárgyalkotó népművészet kutatásának területén is. Mindezek legfőbb tanulsága, hogy az egyéniségek a faluban is igencsak érvényesültek, talán még jobban, mint a személytelen városban, legyen szó táncról, énekekről, népmesékről vagy bármi másról.

Ha nem baj, ezek után nem tűnnek túl izgalmasnak a Trafó Galériában kiállított, többszörosen szimbolikus prolapse hegedűinstallációk, sem a „a legényessel egyenértékű női néptánc koreográfiája”, amin Trapp barátnője dolgozik. Ez a női tánc ugyanis autentikus talán lehet szerzői értelemben, néptánc viszont biztos nem, egy ember ugyanis nem tud néptáncot csinálni, főleg nem a hagyományos közegen kívül, még akkor sem, ha a produkció a néptáncból táplálkozik. A „legényessel egyenértékű” táncot lehet csinálni, de „a legényessel egyenértékű női néptáncot” nem, ez önellentmondás. 

Kedves 444, kedves Trapp művésznő, ilyen az, amikor a posztmodern indirekte dekonstruálja saját magát. Néha nem csak a külvilágra és a múltra kellene reflektálni úgy kritikailag, hanem magunkra is. Csak hát ha a kritikai elméleteket saját magukra alkalmazzuk, akkor abból horror vacui, meg kifordult fekete lyuk lesz. 

Köszönöm a cikk megírásában nyújtott segítséget Agócs Gergelynek.

Összesen 141 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"jelenleg egy, a legényessel egyenértékű női néptánc koreográfiáján dolgozik, ami hangsúlyosan nem kortárstánc, hanem egy lehetséges autentikus tánc kíván lenni."

Na, itt van a probléma! Ezek nem egyszerűen el akarnak pusztítani minket, még a múltunkat is végképp eltörölni. És ezt az NKA támogatja. Hogy nem sül ki a szemük!

Válaszok:
Megtalálta | 2020. február 26. 19:57

Kedves balliberális elmeroggyantak! Irányadó népmesék: Kinek nehezebb a dolga és az Ilók és Mihók!
Ahol ti vagytok az Ilókok.

Válaszok:
pollip | 2020. február 27. 6:20

"jelenleg egy, a legényessel egyenértékű női néptánc koreográfiáján dolgozik, ami hangsúlyosan nem kortárstánc, hanem egy lehetséges autentikus tánc kíván lenni."

De hát ennek semmi értelme. Ha ő dolgozza aki a táncot, az nem lehet autentikus, csakis kortárs. Ez szimpla történelemhamisítás.

"Megszakértik" az túlzás. Próbálják a múltat újraírni.

Érteni vélem: ezeknek a leszólt embereknek az utódai a mai vidéki szavazók.

Tisztában vagy azzal, hogy mit beszélsz? Mert szerintem nem.

Nem, nem tudod mit beszélsz. Lehet, hogy ismersz szakkifejezéseket a néptáncból, de hogy nem tudod mire való, abban egészen biztos vagyok, miután leírtad az első mondatot. Látsz belőle részeket, de hogy egészében nem látod, az biztos!

Egyébként tudod, hogy ki vagyok? Mármint ami a folk világot illeti?

:) Menyecske áll az Ipolyban...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés