A nacionalista gyűlölködés megbénítja a pezsgő gazdasági életet, és ebből csak egy út vezet kifelé: a páneurópai

Szeretem Nápolyt, Európa 18-19. századi kulturális fővárosát, ahol a Grand Tour útján Wagnertől Mark Twainig sok művész megfordult pihenni, alkotni, beszélgetni. Sőt büszke vagyok rá, hogy Abbati híres festménye, mely az öblöt és a Vezúvot mutatja, a Veduta del Palazzo Esterhazy címet viseli.

Viszont áll még ott egy apró pizzéria, melynek tulaja nagy hanggal, kedélyesen fogadja az utcán a vendégeit. Bevallom, erősen hatott rám ez a bondzsornózás és gesztikulálás, éreztem ott magamat valakinek. Visszajártam hát esténként, és idővel nagy vagánnyá lettem belül. Egy este merengve néztem a kemence mellett serénykedő fiút, amikor is hirtelen kellemetlen zavar támadt. Ránéztem a családra, hogy történt-e valami a bambulásom közben, majd meghallottam az ismerős füttyszót. A tévé felé kaptam a fejem, melyen kirajzolódott az inda a levelecskével, előugrott a dalos pacsirta, s kiírták, hogy Magyar népmesék.

s valószínű, hogy egy norvég ócska főztjét eszem egy hete, aki azelőtt heringet füstölt a messzi északon. Ekkor utáltam meg a multikultit magyarostól, Nápolyostól, és jöttem rá, hogy ki vagyok, és hol a helyem. Nápolyt látni és meghalni, ahogy a széplelkek mondják.

Úgy látom, kevés lesz ez így egy cikknek, úgyhogy a mesét is elmondom gyorsan. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Taktamajka, abban egy élénk fiúcsapat, abban pedig egy nagy, fekete kerekerdő. Egy nap a jóságos dán király üzent nekik, hogy küld kétmilliárd gyémántos hógolyót, de kezdjenek ám felzárkózni izibe. A fiúk neki is kezdtek, felhúzták a melegítőt. A  jóságos dán király pedig szekérre rakatta a csillogó, vakító golyócskákat, s útnak indította őket. Csak úgy porzott az út egész Európában, de amikor a gonosz alkirály várához értek, az kilesett a torony ablakán, merthogy igen jó füle volt neki, és tüzes szelet fújt a golyócskákra, mivel kitalálta, hogy hová, mi célból tartanak.

Az élénk fiúk persze szörnyű haragra gerjedtek a pusztítás hírére. Elhatározták, hogy elégtételt vesznek. Elindultak hát, mentek-mendegéltek, közben hallgatták az autórádiót. Már majdnem a gonosz alkirály váránál jártak, amikor váratlanul eléjük toppant a sötétségből egy középkorú fiatal királylány, aki keservesen sírt. 

Még jobban megmérgesedtek erre az élénk fiúk, még sietősebbre fogták, de ezt megint csak meghallotta a gonosz alkirály. Lassan felállt a trónjáról, somolyogva kihúzta a kettőhúszat a konnektorból, mire eltűntek lenn az élénk fiúk a semmibe, a nap lebukott az ég alján, a kakas pedig ráfeküdt a soros tyúkra az ólban, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Úgy látom, alakul ez, de még folytatni kell picit a karakterszám miatt. Száz évvel ezelőtt, 1926-ban tartották az első Páneurópai Kongresszus ülését. Az alapító, Kalgeri úr szépen felvázolta ott, hogy az USA csúnyán magára hagyta Európát, a kontinens az USA és a Szovjetunió között két tűzbe került és vergődik,

El kell tehát törölni a vámokat és a fölös kereskedelmi korlátokat. Szabad utat és járást kell biztosítani az áruknak és a személyeknek egyaránt. Közös pénz- és külpolitikát kell csinálni, meg persze közös hadsereg is kell, mivel a kicsiknek jobb, ha nincs ilyenje, a nagyoké pedig más szép célokra kell. Kalgeri úr azt is hozzátette ehhez, hogy logikusan gondolkozva a kontinens minden gondja meg fog szűnni egy csapásra, a nemzetek ellenségeskedése értelmét veszti, és beköszön a béke soha véget nem érő korszaka. A résztvevők természetesen mind meghatódtak a beszéden. Különösen a nagyobb, a világháborúban győztes hatalmak képviselői. A határok minden időre fixálva lettek ezen a fórumon is. Óriási iparuknak, kereskedelmüknek olcsó piacokat szereztek, anélkül, hogy a kisebb, gyenge államok vállalataival komolyan kellene számolniuk.

Az állami ügyek amúgy is szűkre lesznek szabva, lévén, hogy a legfontosabb igazgatási és bírósági kérdések a központi szervek kezébe kerülnek, akik objektívek és igazságosak lesznek logikusan és törvényszerűen mindenképp. Óriási ováció fogadta a tervet, még a kisebb államok küldöttei is boldogok voltak, csordultig telt a zsebkendőjük az örömkönnyektől.

Mondom, nagy volt a boldogság és az egyetértés, mígnem előállt a pódiumra egy kellemetlen, kötekedő alak, akin a vak is láthatta, hogy gáncsot akar vetni az örök békének és fejlődésnek. Lukács Györgynek hívták az illetőt, de nem a becses utca- és iskolanévadó kommunista volt ő, hanem volt képviselő és kultuszminiszter, az akkori civiltársadalom egyik feje, többek közt az Országos Képzőművészeti Társulat, a Magyar Revíziós Liga, nem utolsó sorban a Magyar-Lengyel Egyesület és a Magyar Mickiewicz Társaság előkelő feje. Beszédében rövid tárgyszerűséggel elmondta, hogy a béke és az egyenlő felek együttműködése kívánatos dolog.

Kalgeri és a többi küldött már a pódiumon leszedte a fejét, és ez a függöny mögött folytatódott, talán még rugdosták is a joviális öregurat. Ő azonban nem hátrált, sőt visszavágott, s elérte, hogy a plénumon nem szólalhatott fel két Bukarestben született magyar, hogy támadja Magyarországot. E két lényről elég annyit tudni, hogy egyikük vezetékneve fura mód Végh volt, s talán Péter is volt köztük, vagy Romulusz.

No, itt is vagyunk a cikk végén. Talán még néhány szó, hátha beleszámít az évvégi szerkesztőségi értékelésbe (sokat vesződtem a rímfaragással): Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; / Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. / Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott / Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. (Stb., stb., ezt még ki kell találni.)

***

(Nyitókép: Mandiner/Varga Mátyás Zsolt)