Vámbéry emléktábláitól a szamarkandi pontyemberig – Hungarikumokkal a világ körül 3.

2020. január 17. 12:41
Folytatódik a Hungarikumokkal a világ körül 3. évada: Iránból indulva Közép-Ázsia országait járják be a magyar utazók, akik a harmadik epizódban Khíva, Buhara és Szamarkand legendás történelmi városaiba látogattak el a Selyemút mentén.

Almási Miklós és Kurucz Dániel írása

 

Ha van ország, amiről tényleg igazán keveset hallottunk eddig, az Üzbegisztán. A türkmén-üzbég határon ránk esteledett, ugyanis hiába sikerült rekord gyorsan átjutnunk a határon, türkmén barátainknak köszönhetően az üzbég sofőrünk ekkor még valahol nagyon-nagyon messze járt. Mielőtt valakiben felmerülne a gondolat, hogy mennyire sznobok vagyunk, errefelé a legtöbb országban külföldi – legálisan – csak nagyon nehezen ülhet a volán mögé. Így egyszerűbb és olcsóbb is egy céget, esetünkben főleg ismerősöket, megbízni a feladattal – már csak azért is, mert nem árt, ha valaki beszéli a helyi nyelveket.

Selyemút és ételmérgezés mindenütt

Élményekben gazdagon hagytuk magunk mögött Türkmenisztán végtelen sivatagjait, hogy 80 napos utunk során

rákanyarodhassunk végre a több ezer éves Selyemút egyik legfőbb útvonalára

Kunya-Urgencs romvárosánál. Természetesen nem vezéráldozat nélkül! A 40 fokban pácolódó élményeinkbe belerondított az első nagyobb vírusunk, ami ekkortájt kezdte el szedni áldozatait a csapatból. Így a festői nádasok által szegélyezett határátkelő kifejezetten meghitté tette jó párunknak az ételmérgezését. A többieknek, akik ekkor még gyanútlanul röhögtek rajtunk – nem tudva mi vár még rájuk –, legfeljebb a nádasok szúrtak szemet a sivatagos napok után. Pedig az csak a környék egyetlen, bár híresen nagy folyójának közeledtét jelentette: az Amu-Darjáét, ami régebben az Aral-tót is táplálta. Igaz csak régebben, mert a Szovjetunió és azután utódállamai mindent megtettek, hogy lecsapolják a folyó Pamírból siető vízének nagy részét.

Visszatérve a határátkelésre, még főszponzoruknál, a Szerencsejáték Zrt.-nél sem tudtunk volna Tippmixen fogadni arra, hogy épp itt, Daşoguznál tudjuk az eddigi összes határátkelésünk közül a leggyorsabbat produkálni. Woody Allen után: „Istenem, ha minden ilyen flottul menne”. Néhány telefon és pár határőr határozott utasítására az átkelésre váró tömeg Vörös-tengerként vált ketté. Minden fönnakadás nélkül kelhettünk át Üzbegisztánba. Persze amit a sors könnyen ad, azt könnyen el is veszi. A túloldalon nem várt minket senki. Az autó, aminek el kellett volna vinnie minket Khívába, még mindig messze járt. Mindeközben ételmérgezésünk új dimenzióba lépett Üzbegisztán-külsőn.

A dögvész kíméletlenül szedte áldozatait azon a poros, kietlen úton,

hogy aztán kísértetként kövessen minket egészen Buharáig. Ezalatt legalább mindenki, akit a sorban korábban megelőztünk kinevetett minket a maga módján. De hát… na. Megérdemeltük. Nem kell protekciózni, örök tanulság.

Khíva

Khíva

A teljes évadunk egyik legfőbb mozgatórugója Vámbéry Ármin útja volt, amelynek Khívában és Buharában is emléket állítottak. Mivel a határhoz Khíva volt közelebb, így ott kezdtünk Üzbegisztánban. Sárközy Miklós felkészített minket a térség szépségére, de arra, amit ott láttunk, még mi sem számítottunk.

Xiva, vagy ahogy mondani kell, Khíva, egy igazi középkori ékszerdoboz.

A Selyemút egyik fontos állomása máig meg tudta őrizni sok évszázados hangulatát.

A nemrég felújított, városfallal körbevett óváros kövei gyönyörűen ragyogtak a kellemes 44 fokban – persze csak árnyékban. Mégis a hideg rázott ki minket, mikor Vámbéry nevét gyakorlatilag mindenki felismerte. Behunytuk a szemünket és elképzeltük, ahogy az egyik legnagyobb magyar felfedező e falak között sétálgatott. Khíva is büszke rá, ezért 2020-ra az egyik múzeumot róla fogják átnevezni – mi még a régi épületet láthattuk, ahol egy márványtábla állít emléket életének.

Vámbéry emléktáblája

Buhara

Kelet felé, Szamarkand és Khíva között félúton található Buhara, ahol annak idején Vámbéry is majdnem otthagyta a fogát, ugyanis itt bukott le 1863-ban. Na nem azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvet, hanem mert örömét kifejezve tapsolt egy vicc hallatán. Ilyet errefelé nem tesznek – bár igazat megvallva annyira már itthon sem –, de szerencsére ebből is ki tudta vágni magát.

Számunkra a lényeg azonban az, hogy Buhara is méltó helyen emlékezik meg Vámbéryről az Ark-erődítményben felállított különteremben. Hogy ez mekkora dolog? Mintha a budai várban lenne egy üzbég „nyugat-kutató” szobra a Magyar Nemzeti Galériában. Egyebek mellett pedig Buhara önmagában is megér egy misét. Építészete a keleti gyöngyszemek közt is kiemelkedik – hangulata Khívával vetekszik, hőmérséklete pedig egy pizzasütővel. A félsivatagosnak betudható vidék klímáján az sem segít sokat, hogy a város egy egybefüggő kőlemezre emlékeztet, amin kósza homokviharok játszanak a folyamatosan perzselő napsütésben.

Nagyon úgy tűnik, hogy erről a vidékről a felhők már rég elköltöztek.

Buharában találkoztunk azzal a férfival is, aki 1982-től mintegy másfél éven keresztül teljesített katonai szolgálatot Szombathelyen. Szép emlékeket őriz rólunk, a vendégszerető emberekről és arról az időszakról, melyből néhány történetet velünk is megosztott. Noha közel 40 év telt el, kis segítséggel még ma is emlékszik néhány magyar szóra. Ma boldog családapa és nagyapa, valamint egy tradicionális fürdő tulajdonosa, amit természetesen ki is próbáltunk. Nem volt fájdalommentes. Miután Danit papírcsákóvá hajtogatta a fürdő masszőrje, mi is megtapasztalhattuk, hogyan is viszonozza egy üzbég a réges-régen honfitársainktól kapott vendégszeretetet.

A több mint 2750 éves város

Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, ennek ellenére épp itt, Ázsia közepén mondtuk azt, hogy ez a város akár Európában is lehetne. A kultúrák kereszteződési pontjaként is emlegetett Szamarkandban nem voltak túlsúlyban a fejkendős hölgyek, sem a reggeli müezzinek – az afrikai Dar es-Salaam hangosabb volt. Egyszerre láttunk asszonyt, aki teljesen elfedte magát, de olyat is, akinek „fedetlen” volt a válla – először éreztük úgy, hogy a társadalom egyik oldala sem nézi rossz szemmel a 21. századot, meg a hamburgert és a blockbuster filmek plakátjait.

Szamarkandtól mégsem esett le az állunk. Talán Khíva és Buhara után már nehéz volt Szamarkandnak a kereszt, de a „Kelet legszebb főterétől” akkor is többet vártunk. Ha nem számítjuk bele az őrökkel való rövid intermezzót, amiben elmutogattuk, hogy vajon miért is vagyunk itt – kamerával és engedélyekkel –, úgy is legfeljebb egy óra alatt körbejártuk az „U” alakban elhelyezkedő belső udvaros épületeket.

Az UNESCO világörökségének részévé vált Registan téren Vámbéry és Stein Aurél is megfordult,

és bízunk benne, hogy további magyarok követnek majd minket. Talán csak rossz sorrendben közelítettük meg Szamarkandot. Mentségünkre legyen szólva, hogy az óváros zegzugos utcáin az a bizonyos 2750 év egyszerűen elhalványult az idők során.

Üzbegisztánon egyébként is érezhető a modernizáció és a globalizáció – különösen a szomszéd országokkal összehasonlítva –, ám Szamarkand Taskenttel együtt kimagaslik. Olyan érzésünk támadt, mintha a ’90-es évek Magyarországán járkáltunk volna, annyi különbséggel, hogy több luxusautó áll meg a zebráknál, mint otthon. Apropó, zebra. Az első ország a 3. évad során, ahol ismerik ezt a nemzetközi „graffitit”, és nem halálfélelemben kell átfutni az önkéntes GTA-versenyzők között.

Szamarkand

A selyemút egyik legfontosabb városa és a világ legjobb hamburgere

Szamarkand történelmét az Óperzsa Birodalom, Nagy Sándor, az iszlám uralom, majd Dzsingisz kán is színesítette, ám a szovjet hatás rengeteget vett el a fényéből. Nem úgy az amerikai. Épp mikorra a teljes stáb kiheverte élete gyomormérgezését, felfedeztük a világ legjobb hamburgereit. Alabamától New Yorkon át a Deák térig csak ugatják a Farsh (Фарш) burgereit. Nem vicc, aki Szamarkandba jár, az ki ne hagyja! Felszusszanhattunk végre a rettentő zsíros ételek után. Fontos megjegyezni, hogy amíg az iráni, türkmén, afgán ételek holtversenyben állnak a képzeletbeli dobogónk első fokán, az üzbég ételek még a részegen elkészített, odaégetett mirelit pizza szintjét sem nagyon ütik meg.

Jóllakottan és a betegségtől megszabadulva keltünk útra a „Szamarkandi Pontyemberhez”. Már ahogy mi neveztük el az egyik kedvenc interjúalanyunkat. Természetesen sok fiktív történet és nevetés vezetett minket odáig, hogy a térség legnagyobb pontytenyészetének kedves tulajdonosát ezzel a titulussal illessük – természetesen szimpátiánkat kifejezve. A halakat leszámítva itt is találtunk magyar vonatkozást, ugyanis halemberünk járt Magyarországon, hogy elhozza honfitársainak az általuk is legfinomabbnak tartott halfajtát, a magyar pontyot! Daninak még horgászni is volt ideje.

Termiz

Már jó előre jelezték nekünk, hogy a Szovjetunió egyik legelzártabb városába eljutni annak idején nagy kiváltság volt, ma meg csak simán felesleges. Ez pontosan így van. Termiz Ceaușescu Piteștijével vetekszik érdektelenségben. Bár Termiz mentségére legyen mondva, hogy alig pár kilométerre található tőle az afgán határ, pontosabban a híres Barátság-híd. Szívesen tettünk volna még egy kört a lüktető piacokon új táskák után, amik feladták eddigre a szolgálatot, de nem tehettük, várt minket Afganisztán és a magyar katonák.

*

A harmadik részt a TV2 mutatja be szombaton, aztán rögtön vasárnaptól a Youtube-csatornánkon láthatjátok, ha lemaradnátok szombaton az első adásról. Egészen február 22-ig nyomon követhetitek kalandjainkat – nyolc héten keresztül – Stein AurélVámbéry Ármin és Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain. Tartsatok velünk ezen a 14 ezer kilométeres úton, és fedezzük fel együtt a Belső-Ázsiát! További kalandokért pedig olvassátok el a korábbi útinaplókat

Összesen 28 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Tök jól tudod!
Én magam is jelen voltam, amikor Orbán basinál járt a szerző.
Orbánbasi kihozatta a ládikáját a speizból, a Lőrinc elővette a kulcsot, kinyitotta, majd a basi személyesen számolt le az Almási kezébe 100-at, a Kuruc zsebébe meg betömött 50-venet az Azeriaktól kapott pénzből.

Ezt követően a Lőrinc bezárta a ládát, azt visszavitték a speizbe. A Lőrincz meg a kulcsot feltólta a titkára seggébe, hogy meglegyen, ha legközelebb valaki megy Üzbegisztánba, annak is tudjanak adni (csak fidesz szavazó legyen az illető).
Te barom, te...

Amúgy nagyon jó az írás.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés