Ökohippikből nyárspolgárok: negyvenévesek a német Zöldek!

2020. január 15. 9:54
Negyvenéves lett Európa legsikeresebb zöldpártja, amely radikális tömörülésből mostanra bal- és jobbfelé is nyitott polgári párttá vált, miközben lényegi álláspontjaikkal gyakorlatilag mindenki azonosult Németországban. Pályaképünk!

„Mindenki Németországról beszél. Mi a klímáról beszélünk.” Zöld kampányszlogen 1990-ből

 

Huszonhárom százalékos támogatottságot mutat a német Zöldeknek a januári Deutschlandtrend. Ez három százalék híján duplája a nagy szociáldemokrata SPD népszerűségének, és csak négy százalékkal marad el a kormányzó CDU számaitól. A 16 német szövetségi állam közül 11-ben vannak kormányon a Zöldek, tehát fej-fej mellett állnak a szocdemekkel, és előzik a CDU-t, amely „csak” 10 helyen része a kormánykoalíciónak.

A napokban lettek negyvenévesek a Zöldek, amely Joschka Fischer, Jürgen Trittin, Jutta Ditfurth, Petra Kelly, Claudia Roth, Otto Schily és Renate Künast pártja – de Ska Kelleré, Robert Habecké, Boris Palmeré meg Cem Özdemiré is. A Zöldek egykor tömegtüntetések sorozatával erőszakolták ki a német atomerőművek fokozatos leállítását, de Gerhard Schröderrel kormányon német katonákat küldtek Koszovóba, és nevüket adta a fogalommá vált német munkaügyi és segélyreformhoz, az Agenda 2010-hez is.

A Zöldek születéstörténete egy fájdalmas belső kultúrharcra vezethető vissza,

1980 és az első kormányra kerülés között vérre menő küzdelmet folytattak egymással a reálpolitikus „reálók” és a rendszerkritikus baloldali „fundik”. Az a kormányképes, hatékony és törtető zöld párt, amit ma ismerünk, a „reálók” végső győzelméből és a szélsőséges rendszerkritikus elemek leválásából nőtte ki magát.

Egon Bahr, a szociáldemokraták akkori erős embere, Willy Brandt kancellár jobbkeze a hetvenes évek végén úgy látta, hogy az egyesülő zöldmozgalmak „veszélyt jelentenek a demokráciára”. Pedig az akkori Zöldek aligha látszottak többnek fiatal marxisták, környezetvédők és emberjogi hippiaktivisták parlamentáris napközijénél: az 1979-ben még egyesületként megalakult, 1980. január 13-án párttá váló nyugatnémet zöldpárt 4 mandátummal rendelkezett a brémai városi tanácsban, és egy Petra Kelly nevű, Amerikából frissen hazarepült Martin Luther King-rajongó vezette őket két társával együtt. Komoly politikai erővé 1982-ben kezdett válni a párt, amikor 8 százalékos eredménnyel bevonultak a hesseni tartományi parlamentbe. A Hessenben akkor 42 százalékot elérő SPD vezére, Willy Brandt ekkor kezdett „az Uniótól balra található új többséget” vizionálni.

A Zöldek a Bundestagban 1983-ban

 

1983-tól felgyorsultak az események: a Bundestag-választásokon 28 zöld képviselő vonult be a bonni parlamentbe, akik rögtön el is indították rendszerkritikus akcióikat. Eldöntötték, hogy a szakmunkásbérekhez igazítják saját fizetésüket, és 1950 márkát (mai értéken durván 630 ezer forintot), plusz eltartandó személyenként még 500 márkát (körülbelül 160 ezret) tettek csak zsebre ennél sokkal magasabb parlamenti tiszteletdíjukból, valamint megígérték, hogy kétévente leadják mandátumaikat. Az ekkor még virtigli „fundi” Zöldek arca Joschka Fischer mellett a Petra Kelly és hadseregből leszerelt, 24 évvel idősebb szeretője, Gert Bastian alkotta „Kelly-Bastian frakció” volt, valamint a csak nőkből álló pártelnökség, a „feminátus”.

Joschka Fischer 1984-ben egy neki nem tetsző parlamenti vita után Richard Stücklen Bundestag-alelnök arcába vágta, hogy

„engedelmével, elnök úr, ön egy seggfej”,

majd egy évre rá felesküdött hesseni környezetvédelmi miniszternek – kötött zakóban, farmerben, fehér kondicipőben, általános iskolai végzettséggel. Hessenben voltak a Zöldek először kormányon, „zöld-piros” koalícióban a szociáldemokratákkal. Itt indult meg „fundik” és „reálók” harca az elvekért, középpontban a nagy kérdéssel: szabad-e egy rendszerkritikus pártnak rendszeren belül kormányozni? Hogy Fischer addigra melyik oldalán állt a vitának, azt mutatta a megbízólevele.

A Zöldek szélsebesen sodródtak a politikai establishment felé, 1986-ban – azaz rögtön az első váltás után – leszámoltak a kétévenkénti mandátumcserével, és míg a parlamenti frakcióban egyre több lett a reálpolitikus, a kizárólag parlamenten kívüli politikusokból álló pártvezetés Jutta Ditfurth társelnökkel az élen a végletekig „elfundisodott”.

Joschka Fischer esküt tesz

 

A belső viszályoktól hangos párt a német újraegyesülésre és az 1990-es választásokra szétforgácsolódva, ötlettelenül és az évszázados nemzeti ügy iránt tökéletesen érzéketlen módon fordult rá. Joschka Fischer 1989-ben még arról értekezett, hogy „az újraegyesülési klauzulát ki kellene venni az Alaptörvényből”, Verena Krieger „fundi” társelnök saját azt találta mondani az általa vezetett pártra, hogy „unalmas, mint egy nyúltenyésztő egyesület”, kilépett a párt rendszerkritikus szárnyának zöme, a zöld választási mottó pedig így hangzott: „Mindenki Németországról beszél. Mi a klímáról beszélünk.” A választókat viszont mégis csak jobban érdekelte Németország, így a nyugatnémet zöldeket 1990-ben páros lábbal rúgták ki a Bundestagból. A zöld képviseletet ebben a ciklusban a volt NDK területén megválasztott 8 honatya látta el. Május 18-án a zöld vezetés bojkottálta az NSZK-NDK államszerződés aláírását, deklarálva: „az alávetés eme beteljesülését nem fogjuk álmélkodva végignézni.”

A Zöldek egy jobb NDK-t akartak – de a németek látványosan nem.

A német újraegyesülés utáni három év volt a Zöldek legsötétebb időszaka: egyetlenegy hármas koalícióban vehettek csak részt a legkisebb pártként Brémában („lámpakoalíció”, azaz piros szociáldemokraták, sárga FDP és zöldek), kiszorultak a parlamentből, és 1992-ben holtan találták bonni házában a 44 éves pártalapító Petra Kellyt, akit zöld képviselőtársa és szeretője, Gert Bastian lőtt agyon alvás közben. Később Bastian is öngyilkos lett.

Petra Kelly és Gert Bastian

 

Kelly vitte magával a sírba a párt „fundijainak” lendületét. A balos szárny 1993-ban rúgott egy utolsót Németország boszniai beavatkozásának kapcsán: „Az emberi jogok nemzetközi érvényre juttatásához nem használhatunk katonai eszközöket” – hangzott a zöld álláspont. Aztán 1994-ben Krista Sager és Jürgen Trittin személyében reálpolitikus társelnököket választott a Bundestagba időközben visszajutott, Szász-Anhalt tartományban is kormányra kerülő párt, és a „reálók” onnantól kezdve nem eresztették ki kezükből a gyeplőt. Apránként kezdtek meghódítani olyan tartományi parlamenteket, ahova eddig nem jutottak be: A Saar-vidéken 1994-ben, Schleswig-Holsteinben 1995-ben következett be az áttörés, de a volt NDK-s tagállamok törvényhozásainak zömét hiába ostromolták, a szász, brandenburgi, türingiai és mecklenburgi választók nem kértek belőlük – egyelőre.

1998-ban ért fel a párt hatalma zenitjére: Gerhard Schröder SPD-je maga mellé vette őket koalíciós partnernek, a tizennégy éve még tornacipőben seggfejező Joschka Fischerből Németország külügyminisztere lett, a hetyke bajszú Jürgen Trittiné lett a környezetvédelmi tárca.

A vörös-zöld koalíció első négy éve sikertörténet volt a Zöldek számára,

nagyot bővült a német szociális háló, beindult a Százezer Tető Programja névre hallgató napkollektor-telepítési terv, megszavazzák az atomerőművek 30+3 éves futamidő utáni leállítását és a megújulóenergia-törvényt, és 2001-től élettársak lehettek a melegek. A sikerre csak az vetett némi árnyékot, hogy Joschka Fischer külügyminiszter – a pacifista, újmarxista, hippi gyökerekből táplálkozó zöldpárt arcaként – végül mégis Koszovóba küldte a német katonákat. Fischer programbeszéde előtt háborgott a zöld bázis, egy aktivista fülön vágta Fischert egy robbanózacskóval, a külügyminiszter pedig felszakadt dobhártyával, fülét fogva mondta el a beszédet. Pár minisztert elsodort a kergemarha-botrány, de a zöldek jól átvészelték a kormányzást, megerősödve választották őket újra.

Öröm és boldogság: Schröder kancellár Joschka Fischerrel

 

A második Schröder-kormány már kevésbé fényes véget ért: a gyengélkedő német gazdaság beindítására kitalált Agenda 2010-törvénycsomag, azon belül is a híres-hírhedt Hartz IV munkanélküli-segély bevezetése népnyúzóként állította be a piros-zöld koalíciót, melyet 2005-ben egyébként is idő előtt elsodort az akkori Ukrajna-gate, a vízumbotrány.

Az Angela Merkel vezette kormányok alatt lassan talált csak magára a zöldpárt. A botrányos 2006-os rajna-pfalzi és szász-anhalti választási kudarcok után távozott a párt húzóneve, Joschka Fischer; az energikus, meggyőző sváb-török EP-képviselő, Cem Özdemir 2008-as társelnökké választásáig tetszhalottként politizáltak a Zöldek.

Özdemir érkezésével vette kezdetét a lassan tizenkét éve tartó emelkedés: 2009-ben végre Brandenburgban is bejutott a parlamentbe a párt, a Saar-vidéken és Észak-Rajna-Vesztfáliában kormányra kerültek. A későbbi szövetségi elnököt, az ikonikus keletnémet polgárjogi harcost és evangélikus lelkészt, Joachim Gauckot a Zöldek már 2010-ben jelölték a posztra, és nem sokon múlott, hogy a később botrányba keveredett Christian Wulff helyett nem ő lett az elnök. 2011-ben pedig a Japánnal kegyetlenül elbánó természet is megtolta a Zöldek atomellenes kampányát: a fukusimai erőműbaleset és a százezres zöld tömegtüntetések együtt

megtörték Merkel ellenállását, elindult a német atomerőművek leszerelése.

A zöldhullám viszont nem állt meg itt: Mecklenburg-Elő-Pomerániával az utolsó, eddig zöldmentes tartományi parlamentet is bevette az ökopárt, Baden-Württembergben pedig Winfried Kretschmann személyében először adhattak miniszterelnököt egy 24,2 százalékos választási győzelem után. 2016-ban a rajna-pfalzi „lámpakoalícióval” és a szász-anhalti „Kenya-koalícióval” (fekete CDU, piros SPD, Zöldek, mint Kenya zászlajának színei) már 10 tartományban kormányoztak, Baden-Württembergben pedig 30,3 százalékot kaptak. A 2017-es Bundestag-választásokon karnyújtásnyira volt Németország a Zöldek ismételt kormányra kerülésétől, de a „Jamaica-koalíciót” (fekete CDU, sárga FDP, Zöldek, mint Jamaica zászlaján) az utolsó pillanatban megfúrták Christian Lindner liberálisai. 

Ehelyett egy újabb CDU-SPD koalíció jött létre, ennél jobbat pedig a Zöldek nem is kívánhattak volna maguknak: míg ügyeik egyre prominensebb helyet foglaltak el a német választók szemében,

népszerűségüket nem őrölte fel a kormányzással járó napi kudarcok és botrányok sora.

A 2018-as tisztújításon pozícióba kerülő társelnökök, Annalena Baerbock Brandenburg tartományi pártelnök és Robert Habeck schleswig-holsteini miniszterelnök-helyettes a politikai széljárás által kegyelt, sikeres pártot vettek át, amely azóta is sikert sikerre halmoz: rég lehagyták a korábbi „nagytestvér” SPD-t, 2018 novemberében voltak olyan időszakok, amikor a CDU-éval szinte pariban volt a támogatottságuk, a tavalyi EP-választásokon 20,5 százalékos eredményükkel megduplázták az öt évvel korábbit, az idén januári Deutschlandtrendben pedig 23 százalékon állnak.

Bár egész Európában feltörekvőben vannak a zöldek, csak Németországban merül fel az reális opcióként, hogy egy zöld pártvezérből kancellár legyen. Habeckék átvették a baloldali néppárt szerepét Németországban:

higgadtan, botránymentesen, mondhatni polgári tempóban politizálnak,

legfőbb ügyük, a szélbalos rétegtémának indult környezetvédelem pedig komótosan becsúszott a német politika centrumába. A Zöldek Annegret Kramp-Karrenbauer pártja számára a következő Bundestag-választáson a legkézenfekvőbb koalíciós partnerjelölt. A Bundestag marcona, ős-CDU-s elnöke, Wolfgang Schäuble szerint a Zöldek már egy stinknormale Partei, azaz egy rém normális párt.

Ennél semmi nem mutatja jobban, hogy győztek a „reálók”. Joschka Fischer mosolyog. Hogy minden zöld „fundi” ősanyja, Petra Kelly is örül-e a túlvilágról, arról nincsenek ismereteink.

 

Nyitókép: Robert Habeck és Annalena Baerbock, a Zöldek mai vezetői

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés