Mise után

Vasárnapi szentmise a templomunkban. Nem a plébánosunk tartja, hanem egy idősebb pap, aki olykor misézik itt. Ez az idősebb pap közel sem olyan népszerű a hívek körében, mint a nála jóval fiatalabb plébános. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy amit általában a prédikációiban elmond, az közel sem olyan jól fésült, humoros vagy szívet melengető, mint a fiatal plébános prédikációi. Magyarul

Az ember a fordítottját gondolná. Azt, hogy a fiatal pap tart radikálisabb prédikációkat, míg az idősebb már csak rutinból beszél, kedvetlenül, érdektelenül. Hát nem ez a helyzet. Ez az idősebb pap a vasárnapi prédikációjában a családról beszélt, arról, hogy miféle veszélyek fenyegetik a modern világban a klasszikus családmodellt.

De mégsem ez volt mondandójának lényege, hanem az, amikor Európa elvallástalanodására, a kiüresedett, csak a külsőségeiben megőrzött kereszténységre tért rá. A hívek csendben hallgatták, a kisebb gyerekek olykor üvöltöztek, hisztiztek, unták az egészet, ahogy az kisgyerekes miséken szokásos. Az idős pap többek között azt mondta, hogy van a férfi és van a nő, a férfi és a nő házassága  a valódi házasság és a házasságból származó gyerekekkel együtt mindezt családnak nevezzük. Ilyen egyszerű ez, ideje lenne tudomásul venni. A Nyugat – folytatta az idős pap – mindezt egyáltalán nem tartja már magától értetődőnek, hanem erőnek erejével fel akarja lazítani a klasszikus családmodell kereteit. Ezzel együtt pedig

Nagyjából ez volt az idős pap mondandójának lényege. Mindezt elég látványos átéléssel, megemelt hangon mondta el. Számomra nyilván nem voltak újszerűek ezek a gondolatok, és valószínűleg a hívek egy része sem most hallotta először mindezt.

A levegőben mégis érezni lehetett valamiféle feszültséget, talán nem is feszültséget, inkább feszengést,  tanácstalanságot. Valami olyasmit, hogy nem ezért jöttünk ide, nem ezt vártuk, nem ezt akartuk hallani. Nem arról akartunk hallani, hogy esetleg valamit nem jól csinálunk. Hogy esetleg a kereszténységből csak a számunkra kényelmeset tartjuk meg, azt, amit különösebb erőfeszítések nélkül meg lehet valósítani. Hogy a szentmise számunkra jórészt arról szól, hogy számon tartjuk, ki az, aki rendszeresen jár és ki az, aki csak alkalomszerűen jelenik meg. Hogy az egész már jó ideje nem más, mint megszokások és rutinok jól bejáratott rendszere, amelyek nagyszerűen illeszkednek a megszokott életvitelünkbe, nem zavarják meg, nem borítják fel.

nem elég, hogy mindez fals és és önámításon alapszik. Ne szembesítsen itt minket olyan kérdésekkel, amelyekkel nem áll szándékunkban foglalkozni, tudni sem szeretnénk ezekről a kérdésekről igazán, hagyjanak minket békén ezzel az egésszel. Az olyan szentmisét nem szeretjük, ami zavarba hoz, szembesít minket valamivel, ami megkérdőjelezi mindazt, amit megszokottnak és kellemesnek tartunk. A szentmise és a prédikáció maradjon csak a komfortzónánkon belül, mint a kerti parti, a wellness-hétvége vagy a mozizás a haverokkal. Az olyan misét szeretjük, ami nem sokban különbözik ezektől.

Mindez persze tűnhet otromba általánosításnak, rosszhiszeműségnek, tudom. Részben az is, de csak részben. Aki valamelyest nyitott szemmel és nyitott lélekkel jár templomba, minden bizonnyal szembesült már ezzel. És persze saját magát is biztosan rajtakapta már nem egyszer efféle gondolatokon.

Ez az idős pap nem tett mást, mint hogy megpróbált minket emlékeztetni valamire, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hogy a kereszténységünk nem valami babazsúr, ahol negédesen elvagyunk egymással, jól érezzük magunkat, kedélyesen eltrécselünk, aztán mindenki megy a dolgára. Ahogy a szentmise sem csupán családi program, mint az állatkert vagy az élménypark. Ez az idős pap nem tett mást, mint hogy emlékeztetett bennünket arra, hogy

Hogy nem tehetünk úgy, mintha az, ahogy általában élünk, már bőven elég lenne az üdvösséghez. Mert nem elég.

A kereszténységet mindenféle súrlódás és fennakadás nélkül a modern, trendi és aktuális életvitelbe beilleszteni nem lehet. A kereszténységnek – lényege szerint – semmi köze ahhoz, amit ma modernnek, trendinek és aktuálisnak tart a világ úgynevezett progresszív része. De nemhogy köze nincs hozzá, hanem mindennek az ellenkezőjét képviseli. Ha ezt nem tartjuk észben, ha nem próbáljuk meg magunk mögött hagyni ezt a jól fésült, ártalmatlan, semmitmondó és legyengült szokásrendszert, amit nem kevesen összetévesztünk a kereszténységgel, akkor nekünk befellegzett. Akkor hiába minden, akkor bénultan és értetlen arckifejezéssel kell majd végignéznünk, ahogy az általunk öröknek és stabilnak gondolt világunk atomjaira hullik körülöttünk.

A mise után beszélgettem egy keveset egy ismerőssel, aki azt mondta, hogy neki már sok volt, ami ebben a prédikációban elhangzott, mert milyen dolog így kikelni a Nyugat ellen, amikor szinte mindenki – így ő és a férje is – onnan kapja a pénzét, onnan fizetik. Szépen fel volt öltözve, csinosan érkezett a misére, ahogy illik. Odáig azért nem ment, hogy felháborodása a finom sminkjén nyomot hagyjon.

Az idős pap nejlonszatyorral a kezében, viseltes télikabátban ment el mellettünk. A hívek lassan szétszéledtek, elvégre lassan itt az ebéd ideje. Senki sem köszönt el tőle.