Lánczi & Lánczi: rendszerváltás a generációk szemével

2019. október 29. 20:06
„A Kádár-rendszer nélkül nem léteznék” – hangzott el egy ponton Lánczi András és Lánczi Tamás beszélgetésében, ahol apa és fia az oly sokak számára ismerős és átélt, rendszerváltás előtti és utáni élethelyzeteket, családi sorsokat elevenített fel a KINCS Estek rendezvényén, a Kopp Mária Intézetben.

Ahogy a rendezvénynek helyt adó Kopp Mária Intézet felé sétáltam az esős, immár valóban őszbe forduló estében, óhatatlanul is eszembe jutottak a rendszerváltáshoz kötődő saját emlékeim.

Tizenhárom éves voltam 1989-ben. Egy ekkora gyerek számára nem sokat jelent a politika, észre sem veszi, legfeljebb akkor, ha valami drasztikus, az életét is közvetlenül befolyásoló eseményhez kötődik. Ebben az értelemben számomra szinte észrevétlenül történt minden, éltem a gyerek-életemet, legfeljebb azt láttam, hogy a máskülönben szinte mindig rezignált, egykedvű apám néha lelkesen magyaráz otthon anyámnak arról, hogy valódi, rendes választásokat írtak ki, amire több mint fél évszázada nem volt példa. Szüleim életének nagy része, egész felnőttkoruk a diktatúrában telt el. Apám többször mondta: számára jó ideje nyilvánvaló volt, hogy az ő életében ez már nem is fog megváltozni. Őt is, mint a magyar társadalom elsöprő többségét, készületlenül érte a rendszerváltás. Először az eufória, a lázas tervezgetések, a reménykedés abban, hogy mostantól minden másként lesz. Aztán az évek múlásával – hogy egy klasszikust idézzek – az egész kapott egy vajszínű árnyalatot…

De ez más történet és nem is saját emlékeimről van most szó – bár az emlékeim sok szálon kapcsolódnak a később hallottakhoz –, hanem a KINCS Estek soron következő beszélgetéséről, ahol Lánczi András és Lánczi Tamás – apa és fia – voltak a vendégek, akiket Süveges Gergő kérdezett a rendszerváltáshoz kapcsolódó emlékeikről, utólagos benyomásaikról. A beszélgetést Süveges három nagy témakör mentén képzelte el. A családi és a saját emlékeik kapcsán, illetve társadalmi szemszögből. Azért írom, hogy Süveges Gergő csak elképzelte ezt a tematikát, mert

a diskurzus  egyfelől sok esetben óhatatlanul elmosta ezeket a határokat, másfelől új irányokig és témakörökig jutott el,

de ezzel nem is volt semmi baj.

(fotó: Facebook)

 

Süveges családi hátteret firtató kérdésére Lánczi András a gyerekkoráról mesélt, ami Körösladányban telt olyan családi atmoszférában, ahol egyértelmű volt a diktatúra megítélése. 1956-ban édesapja „a barikád jó oldalán” állt, ezért a forradalom leverése után felmerült az emigráció lehetősége is, de végül – a gyerekek miatt – maradtak. Az ötvenes évek végétől a család aztán Budapesten élt, anyagi boldogulásukban jelentős szerepet kapott, hogy édesapja a „másodgazdaságban” tevékenykedett napi 10-12 órában. Farmernadrágokat készített. Közgazdasági szakközépiskolába járt, ahol – Magyarországon szinte egyedülálló módon – nem kellett orosz nyelvet tanulniuk, de már ekkoriban eldőlt, hogy nem annyira a közgazdaságtan, hanem a filozófia érdekli.

„A Kádár-rendszer nélkül nem léteznék”

 – vette át a szót némiképp meglepőnek tűnő felütéssel fia, Lánczi Tamás, aki mindjárt magyarázatot is adott a váratlannak tűnő belépőre. Szüleik családjai ugyanis karakteresen különböző társadalmi környezetből érkeztek, az egyik zsellércsalád volt, a másik iparos-polgárosodott család, akik a második világháború előtt nemigen kerülhettek volna közeli kapcsolatba egymással.

E sorok írójának is ismerős gyerekkori anekdotákkal érzékeltette, hogy mennyire nem játszott szerepet korai éveiben a Kádár-rendszer mindennapi valósága. Az óvodai pityergés Brezsnyev halála miatt egy egész generáció emblematikus pillanata lehet. Magam csak Andropov (vagy Csernyenkó, nem is tudom) élőben közvetített temetésére emlékszem, ami olyan volt, mintha lassított felvételen néztem volna egy nyugdíjasklub farsangi műsorát.

A Kádár-rendszer Lánczi Tamás szerint gyerekfejjel „biztonságos környezetnek” tűnt, ahol mégis csak volt „egyfajta rend”, ami persze hamis rend volt, de egy gyereknek ez nem tűnik fel egyértelműen. A rendszer „hihetetlen szürkesége” viszont mégis ennek az időszaknak a védjegyévé vált számára, főleg miután először látogattak ki Ausztriába. A lefeszegetett autóemblémákkal való üzletelés (amiben elmondása szerint nem vett részt), az orosztanár hirtelen átváltozása angoltanárrá, aki csak egy leckével jár a diákok előtt, nos, ezek mind olyan emlékek, amelyek nagyrészt az enyémek is, a „rendszerváltozás gyerekfejjel” című kollektív emlékbugyor jól ismert kincsei.

A rendszerváltást követő időket aztán már koránt sem ez a derű jellemezte Lánczi Tamás szerint, aki – leginkább az életkora miatt – utólag gondolta végig akkori élményeit. A „rend felborulása”,

a drasztikus hirtelenséggel beköszönő értékválság határozta meg ezeket az éveket.

Gyerekfejjel is érzékelte, hogy a „felnőttek bajban vannak”, a tanári tekintély egyik napról a másikra semmivé lesz, és családok eshetnek szét a társadalmi kataklizmában. Lánczi András – miközben időnként jókat derült fia történetein – a rendszerváltást alapvetően alkotmányos változásként „jogi forradalomként” írta le, ami a leginkább az intézményrendszer átalakulásán volt látható. Többször is elmondta, hogy nem szereti használni a rendszerváltás-rendszerváltozás kifejezéseket, mert ezek szerinte nem írják le kellő pontossággal a jelenséget.

A tapasztalat a legfontosabb, amit fel tud halmozni egy közösség – mondta és úgy látta, hogy a magyar társadalom ezeket a tapasztalatokat csak lassan dolgozta fel. Lánczi Tamás ezen a ponton idézte fel egyik egyetemi tanára, Bolberitz Pál szavait, aki szerint

a magyar társadalom többsége továbbra is Kádár-rendszert akart a rendszerváltozás után is, de olyat, amely azért Ausztriára hasonlít.

A társadalmi naivitás évtizedekig kitartott, Magyarország 2010 táján értette meg, hogy mi történt az azt megelőző húsz évben. Emlékeztetett, hogy közel másfél millió ember vesztette el a munkahelyét, az állami vagyon kétharmada elveszett, ezek mind olyan problémák, amelyek iszonyatos terhet róttak a társadalomra. Főleg egy olyan társadalomra, amelyre sikeresen nyomta rá a bélyegét Kádár „megalkuvó, sunyi, kisszerű” életfelfogása, ami a puha diktatúra „hungarikumában” teljesedett ki.

Lánczi András nem éppen „daliás időként” emlékezett a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzékre. Meghatározó figurái nem voltak szimpatikusak neki, amúgy is alkatilag távol állt a direkt politizálástól, filozófiai érdeklődése és szemlélete távolságtartóvá tette. Felelevenített egy groteszk történetet arról, hogy Demszky Gábor, az akkori demokratikus ellenzék egyik meghatározó figurája többek között úgy akarta gyengíteni a rendszert, hogy soha nem lyukasztott jegyet a villamoson. Sorozatos büntetéseit viszont akkori munkahelyének kellett kifizetnie. A Kádár-rendszerből átöröklött kisebbrendűségi érzés nem múlt el nyomtalanul – mondta Lánczi András, az öngyűlöletre nevelés beidegződései a mai napig érezhetők.

A hazafias érzés, a vallásosság felvállalása még mindig számtalan ellentmondással és sztereotípiával terhelt,

ami egyértelműen az előző rendszer öröksége. Lánczi Tamás egyetemi oktatóként szerzett tapasztalataiból kiindulva nem festett túl rózsás képet a fiatalabb generációk rendszerváltás-értelmezéséről, illetve a mai politikához való viszonyukról. Szerinte a mai nemzedékek nem ismerik a kor meghatározó alakjait, ők azok, „akiknek minden vicc új”, ennél fogva egy részük fogékony a kommunisztikus eszmék „átcímkézett” verzióira, a régi ideológiák új köntösben való megjelenésére.

Ez a két nemzedékes beszélgetés is rámutatott: a téma rettenetesen összetett és kimeríthetetlen, számtalan értelmezés és magyarázat kering róla a társadalmi tudatban, és félő, hogy soha nem fog kialakulni valamiféle konszenzus róla. Talán hasznos lenne ezzel kapcsolatban elmélázni azon a mondaton, amit Lánczi András idézett a beszélgetés egy pontján: „A tapasztalatokra hagyatkozzatok, ne az észre”.

Összesen 70 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kádár János, miután tapasztalatot szerzett, mint börtönbe zárt kommunista, a harmincas években a jobboldali rendszer alatt is, 1954-es kiszabadulása után levelet írt Rákosi elvtársnak:
„Ha a sorsomat meg tudnám választani, akkor, mint kommunista, minden esetben inkább töltenék tizenkét évet egy kapitalista ország börtönében, mint tizenkét hónapot a saját népi demokráciám börtönében. Ugyanis van rá alapom, hogy összehasonlítást tegyek – a kettő nem ugyanaz, a kettő összehasonlíthatatlan.”
Forrás: Archie Brown: The Rise and Fall of Communism (A kommunizmus felemelkedése és bukása), HarperCollins, 2009, 211.old.

Látható, hogy megint futni engedtük a kommunista pribékeket és ebből megint baj lesz.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés