Kanadának szüksége van a hitre, hogy ez a világ legjobb országa – Mathieu Bock-Côté a Mandinernek

2019. október 1. 7:35
„Kanada nem annyira egy hagyományos értelemben vett ország, hanem egy új típusú politikai közösség laboratóriuma. Ideológiailag teljesen újjáépítették” – mondja Mathieu Bock-Côté a Mandinernek. A frankofón jobboldal új sztárját, a québeci hazafit a kanadai progresszivizmus vadhajtásairól, Justin Trudeau kormányzásának mérlegéről és a lokális konzervativizmus lehetőségeiről kérdeztük.

Október 21-én parlamenti választásokat tartanak Kanadában: könnyen lehet, hogy négy év után véget ér a megtépázott imidzsű Justin Trudeau liberális miniszterelnök hiperprogresszív kormányzása. Rendszeresen érkeznek hozzánk elképesztőbbnél elképesztőbb hírek a Trudeau-éra szivárványos extremizmusáról – de valóban a Monty Pythonba oltott South Parkra hasonlít az élet Kanadában?

Mathieu Bock-Côté a frankofón jobboldal új sztárja. 1980-ban született a québeci Lorraine-ben, fiatalkorában megfordult a függetlenségpárti Parti québecois ifjúsági szervezetében. A montreali egyetemen filozófiát és szociológiát tanult. A sajátos québeci identitás védelmében és a multikulturális ideológia ellen felszólaló Bock-Côté a mai napig ír publicisztikákat a Le Journal de Montréalba, az elmúlt években azonban egyre többször szerepel a franciaországi médiában is: cikkeket ír a Figaróba és más konzervatív lapokba, közéleti rádió- és tévéműsorok rendszeres vendége. Idén megjelent könyve, a L'empire du politiquement correct (A politikai korrektség birodalma) jelenleg az egyik legtárgyaltabb politikai esszé Franciaországban. 

Bock-Côtéval Justin Trudeau kormányzásáról, a Kanadában hivatalos dogmává emelt multikulturális ideológiáról, a kanadai jobboldal és a kanadai populizmus esélyeiről, a közelgő választásokról beszélgetünk; de kitérünk az elmúlt években újjáéledő québeci nacionalizmusra, a karakteres politikát folytató, a bevándorlás visszaszorításáért fellépő François Legault-ra is. Megtudjuk, hogy

„történelmi léptékben Kanada nem más, mint az amerikai birodalom másodlagos külvárosa”,

ma pedig „nem annyira egy hagyományos értelemben vett ország, hanem egy új típusú politikai közösség laboratóriuma”. Bock-Côté arról is beszél, hogy a konzervatívoknak „ideológiai offenzívát kell indítaniuk”.

Mathieu Bock-Côté

***

A Kanadából érkező híreket olvasva az a benyomásunk, hogy a haladáselvűség teljesen új fázisba lépett önöknél. A magyar konzervatív sajtó nem győz elég szörnyülködve beszámolni a kanadai progresszívok őrületének új példáiról. Újságcikkek azonban nem feltétlenül adnak teljes képet a valóságról. Hogyan nyilvánul meg ez a progresszizmus a kanadai mindennapokban? Valóban eljött a gendersemleges vécék szép új világa?

Minden attól függ, mit ért ez alatt. Első látásra Kanada nem különbözik más nyugati társadalmaktól: az itteni közemberek, akárcsak másutt, próbálnak megélni, ahogy tudnak, a józan észre támaszkodnak. A kanadai középosztály valóban jól él, és ha az Egyesült Államokkal hasonlítjuk össze, a szociális védőrendszer sokkal hatékonyabb.

A kanadai társadalom igazságosabb, mint az amerikai, efelől nem lehet kétség.

Fontos azonban, hogy a felszín mögé hatoljunk. Igen, létezik Kanadában olyasvalami, amit domináns – sőt talán hivatalos – ideológiának nevezhetünk, ez az ideológia pedig arra épül, amit én a sokszínűség bálványozásának hívok. A nyugati országok közül Kanada igyekszik a legmesszebbre menni a sokszínűség kísérletében. Igazából egészen őrült szintre emelik azt. A sokszínűség nevében egy radikális társadalmi átalakítást visznek végbe, ennek pedig szerves része azoknak az antropológiai mintáknak a dekonstrukciója, amelyek a nyugati civilizáció alapjául szolgálnak, legalábbis szolgáltak korábban. Az ország legfontosabb intézményei – a bíróságok, a média, az egyetemek, a közadminisztráció – mind ezt propagálják.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

2018 májusában a Service Canada nevű szövetségi kormányzati szerv bejelentette, hogy többé nem a „hölgyem” vagy „uram” kifejezésekkel szólítja meg az állampolgárokat. Immáron „a nemi tekintetben semleges nyelv” használatát várták el, nehogy véletlenül félregenderizáljanak egy polgárt. Az udvariasság alapvető kódjait adták fel, hogy megfeleljenek egy rendkívül kicsiny, ám jelentős médiabefolyással bíró ideológiai lobbi elvárásának. A Service Canada végül – az általános derültséget és a közemberek megdöbbenését érzékelve – meghátrált, ám aligha hagyták ennyiben a dolgot. Számos más példát említhetnék még önnek, de ez az eset szerintem borzasztóan sokatmondó.

Kanadaiak – a South Park szemével

 

És mi magyarázza ezt az ideológiai hevületet?

A kanadai ideológia legfontosabb jegye a multikulturalizmus. Kanada angol területein a multikulturalizmus egy kötelező érvényű doktrína módjára érvényesül – az alkotmányban a föderáció meghatározó elveként van lefektetve.

A multikulturalizmus Kanada meghaladhatatlan erkölcsi horizontja,

és nyitottnak mutatkozik a legradikálisabb etnikai-vallási követelések iránt is, ha azok „a másság felé való nyitottságra” hivatkoznak. 2015 ősze óta engedélyezett Kanadában, hogy egy nő nikábban tegye le az állampolgársági esküjét, aki pedig ellenzi ezt, azt iszlamofóbiával és identitárius bezárkózással vádolják. A politikai osztály túlnyomó része tapsolt annak a pakisztáni származású bevándorlónak, Zunera Ishaqnak, aki sikerre vitte ezt a követelést. Küzdelmét kétszeresen is érdemdúsként állítják be: a kisebbségek küzdelme ez a többség zsarnoksága ellen, egyben pedig feminista küzdelem is, ami megteremti a lehetőségét annak, hogy a nők úgy öltözzenek, ahogy akarnak. A politikai osztály  ünnepelte Ishaq elszántságát, nagy kanadai asszonyként mutatták be. Az elmúlt években többször megesett, hogy kanadai politikusnők – bár nem muzulmánok – elfátyolozták magukat, így jelezve nyitottságukat az iszlám hívei felé. Nem nehéz észrevenni, hogy az iszlamistáknak a jogok retorikáját felhasználva sikerül terjeszteniük politikai-ideológiai agendájukat. Québec némiképp elkülönülő helyzetben van: ellenáll a sokszínűség ideológiájának, még ha az különböző módokon át is hatja a közéletet.

Justin Trudeau szerint „Kanadának nincs központi identitása”. Emmanuel Macron hasonló nyilatkozatot tett, amikor azt fejtegette, hogy „olyan, hogy francia kultúra, nem létezik”. A progresszizmus úttörői már nem is rejtegetik ezeket a meggyőződéseiket, amelyek harminc éve még diszkvalifikálták volna őket politikailag. Mit mutat ez?

Vizsgáljuk meg a dolgot az egész nyugati világ szempontjából, amely a modernitás fundamentalizmusában merül alá: a progresszizmus radikalizációjának időszakába értünk, még pontosabban a sokszínűség rezsimjének korába, amely egyre kevésbé tolerálja ellenfeleit, és egyre inkább az emberiség ellenségének kiáltja ki őket.

A sokszínűség rezsimje ellenállást vált ki,

amit a média gyakran a populizmussal, sőt a „szélsőjobbal” azonosít. Utóbbi kategória végtelenül kiterjeszthetőnek tetszik: azok megbélyegzésére szolgál, akik nem értenek egyet a korszellemmel. Ennél is súlyosabb azonban az, hogy ez a rezsim az antifasizmus emlékezetét bitorolja el, hogy felhasználja a nemzetek programszerű szétverését elutasítókkal szemben. A múltat végképp el kell törölni, ki kell irtani még az írmagját is, hogy megszülethessen a sokszínűség mintái szerint élő emberiség.

Miből állnak az elit tervei?

Globalizált elitjeink egy új világ előörseként tekintenek magukra, amelyben nem lesznek többé határok, és amely megszabadult a hagyományosan a nyugati civilizációhoz társított antropológiai struktúráktól. A nemzetre mint valami visszamaradott jelenségre tekintenek, amely egy meghaladott korhoz tartozik, arra pedig, aki kiállna mellette, rögtön ráütik a reakciós címkét. Csupán az ancien régime-hez tartozó társadalmi csoportok ragaszkodnak hozzá. Progresszívjaink szempontjából azonban ez az ellenállás hiábavaló és némiképp szánalmas. Ugyanez áll a szexuális beállítottságra is: a hagyományos kategóriák által megragadhatatlan, fluid identitások új antropológiai valósága van születőben. Az olyan elkorhadt fogalmakat, mint férfiasság vagy nőiesség, el kell törölni, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon úgy azonosítania magát, ahogyan kívánja, és ne kelljen ehhez feltétlenül egy-egy sajátos szexuális identitást választania magának. Ránk vár, hogy megkérdőjelezzük ezt az olvasatot, és rámutassunk, hogy

az identitásoknak ez a szétbomlása nem magától történik, hanem erőltetik.

Úgy véli, a multikulturalizmus „ugyanúgy hivatalos ideológiája a pénzvilághoz kötődő jobboldalnak, mint a nagyvilági baloldalnak”. Hogyan fejlődött ki ez a multikulturális ideológia Kanadában az elmúlt évtizedek során?

A hatvanas évek végével kezdve a multikulti a québeci nacionalizmus elleni ideológiai harc fegyvereként szolgált: ezzel próbálták kétségbe vonni a legitimitását. Míg a québeciek hagyományosan úgy tekintenek magukra, mint Kanada két alapító népének egyike (ez az alapja az általuk vallott bikulturális elméletnek is), a multikulturalizmus szemszögéből csak egyet jelentenek a sok etnikai csoport közül, elvégre ebben az országban mindannyian bevándorlók lennénk. A québeci nacionalizmussal szemben végletesen ellenséges Pierre Eliott Trudeau-nak köszönhetjük ezt a doktrínát. A kilencvenes évek óta azonban a multikulturalizmusnak ez a stratégiai funkciója egyre csak halványult, és mindinkább a kanadai identitás fő támpillérjévé vált – míg aztán ez lett az egyetlen, kizárólagos támpillér.

Justin Trudeau megválasztásakor a multikulturalizmus még radikálisabb fordulatot vett.

Egy, az emberi jogok védelmével megbízott szövetségi kormányszerv odáig ment, hogy egy nemrég megjelent jelentésének címlapjára egy elfátyolozott lányt tett. A kanadai kormány így normalizál egy rettentően regresszív kulturális figurát. Kanada manapság a multikultit a Legfőbb Jóval azonosítja. Hogy ezt bírálni lehetne, az fel sem merül.

Trudeau, ezúttal szikhnek öltözve

És hogyan vélekedik Trudeau-ról mint emberről? Egy koherens gondolkodásmód és világkép vezérli politikáját – mint valószínűleg Macron esetében –, vagy csak szimplán igyekszik megfelelni egy domináns ideológia újabb és újabb elvárásainak?

Nem bír olyan intellektuális fedezettel, mint Macron, ez bizonyos. A családnevén kívül igazából semmi nem predesztinálta arra, hogy ilyen magas hivatalt lásson el. Sem a végzettsége, sem a szakmai múltja nem indokolta azt, hogy miniszterelnök legyen belőle.

Kormányfőként úgy viselkedett, mint egy színházi ember,

mint aki betévedt a politika világába: egy bulvármagazinban inkább a helyén érzi magát, mint egy közügyeknek szentelt hetilapban. Teljesen hozzáidomul a korszellemhez, a legkisebb távolságot sem tartja tőle; természetesen, ellenérzések nélkül igazodik a politikai korrektség kódjaihoz. Trudeau megtestesíti a domináns ideológiát, még ha olykor karikaturisztikus módon is, vagy egyenesen nevetségesen, mint ahogy azt 2018 elején láttuk indiai látogatása során, ahol teljesen hülyét csinált magából. Ez az epizód amúgy nagy politikai kárt okozott neki.

Justin Trudeau ma törékeny helyzetben van. Az SNC-Lavalin építőipari vállalatot övező botrányt borzalmasan kezelte, ebből is látszik, hogy jobban ért a közösségi hálókra adaptált szimbolikus politikához, mint az igazi politikához, ami más erényeket követel meg, mint a médiakomédiázás. Ne felejtsük el, hogy Trudeau 2015-ben mindenkit meglepve nyerte meg a választásokat, egészen addig folyamatos gúnyolódások célpontja volt. A jelentős médiumok csupán a választás után kezdtek lelkesedni iránta, és a nemzetközi sajtó is ekkor avatta a globális progresszizmus ikonjává. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legtöbb kanadai igazából mindig is kétkedve fogadta ezt a legendát. Kezdünk ismét magunkhoz térni. Októberben parlamenti választásokat tartanak, és bár nem tudhatjuk előre, ki fog győzni, annyi biztos, hogy Trudeau nincs verhetetlen helyzetben.

A kanadai demokrácia szilárd, a gazdaság jól teljesít, az életszínvonal jócskán meghaladja a magyart. Trudeau nyilatkozatai megdöbbentik a konzervatívokat, igaz; de nem lehet, hogy egy erős, magabiztos, nagylelkű, fejlődése úgymond poszt-történelmi szakaszába ért nép legbensőbb gondolatait fejezik ki?

Hadd árnyaljam ezt a felvetését. Felmérésről felmérése azt látjuk, hogy

a kanadai lakosság jelentős része nem tud azonosulni a sokszínűség rezsimjének kódjaival,

de nem jut hozzá ahhoz, hogy részt vegyen a közbeszédben, amit sokkal erőteljesebben formatálnak, mint azt be mernénk vallani. Nem vonom kétségbe a kanadai liberalizmust, de különbség van egy toleráns, a haladó modernitás életmódjainak sokszínűségét elfogadó társadalom, illetve a sokszínűség rezsimje között. Meglehet, Kanada valóban egy poszt-nemzeti és poszt-történelmi ország, de ehhez meg kellett szabadulnia történelmi tapasztalataitól, és le kellett rombolnia a kétnemzeti mintát, amire épült. Más szavakkal: Kanada nem annyira egy hagyományos értelemben vett ország, hanem egy új típusú politikai közösség laboratóriuma. Ideológiailag teljesen újjáépítették.

Mindehhez hozzá kell venni azt is, hogy Kanada az erkölcsi nagyhatalom szerepét igyekszik betölteni. Nem annyira országként, hanem az emberiség történetének következő fejezeteként tekint magára. Meg van győződve arról, hogy a sokszínűség kezelésének optimális modelljét testesíti meg, ebből kifolyólag pedig felhatalmazva érzi magát arra, hogy az egész világnak nyitottságról és kozmopolitizmusról prédikáljon. Kanadának szüksége van a hitre, hogy ő az egész bolygó legjobb országa. Ez a nagyravágyás paradox módon hozzátartozik a kanadai hazafiassághoz – joggal látjuk benne a magát leplező sovinizmus egy extrém formáját.

A nyugati világban a konzervatívok egyre több ideológiai-politikai teret engednek át ellenfeleiknek. Miként vélekedik a kanadai jobboldal helyzetéről? Megvan bennük az az intellektuális erő, az a kitartás, amivel szembeszegülhetnek az uralkodó progresszizmussal?

Stephen Harper személyében, aki 2006 és 2015 között volt kormányfő, a kanadai jobboldalnak erős és komoly intellektuális alapokon álló vezetője volt. Nem volt éppen a legkarizmatikusabb politikus, de valódi politikai kultúrával rendelkezett. Ugyanezt nem mondhatjuk el a Konzervatív Párt jelenlegi vezetőjéről, Andrew Scheerről, még ha a felmérések szerint van is esélye arra, hogy győzzön az októberi választásokon. Tiszteletreméltó ember, de nemigen tud karakteres politikai pozíciót kialakítani magának. Angol Kanada konzervatívjai nehezen jutnak egyről a kettőre a progresszista rezsimben, amely egy olyan utópián nyugszik, amit magáévá tett a parlamenti demokrácián gond nélkül túlterjeszkedő bírói hatalom.

Még ha nyernek is a választáson, a konzervatívok stukturális hátrányhelyzetben vannak.

A kanadai konzervatívok nagyrészt szakítottak a brit örökséggel, ami ma már csupán afféle folklór-dekorációként szolgál. Kizárják az együttműködést a québeci nacionalistákkal, még ha kevesebb megvetéssel viseltetnek is irántuk, mint Trudeau-ék. Amerikai típusú programjuk van: szabadpiac, a kormányzat lecsökkentése, határozott külpolitika. De hát miért is lepődnénk meg ezen? Történelmi léptékben Kanada nem más, mint az amerikai birodalom másodlagos külvárosa.

Egyes vélemények szerint Kanada nincs többé védett helyzetben a populizmussal szemben. Doug Ford ontariói vezetőt – a néhai botrányhős torontói polgármester Rob Ford testvérét – és a québeci François Legault-t emlegetik mint egy establishment-ellenes lázadás képviselőit. Milyen jövőt jósol a kanadai populizmusnak?

Szövetségi szinten nem jósolok neki nagy jövőt, legalábbis árnyalnám a helyzetet. Létezik egy kanadai populista hagyomány, ami Nyugat-Kanada és az ország közelmúltjában gyökerezik: ez szülte meg a nyolcvanas évek végén Reform Pártot, ami aztán a régi Konzervatív Párttal egyesült. Ez a 2005 és 2015 között kormányzó kanadai jobboldal egyfajta amerikanizációjával járt együtt. Lehet, hogy egy napon a nyugati tartományokból ismét elindul egy populista hullám, de még nem tartunk itt. A politikai stílusként értelmezett populizmus talán tartományi szinten bontakozhat ki jobban. Ma viszont 

ez a populizmus lényegében a lázadó adófizetők retorikáján alapul,

nem mutatkozik meg benne nyíltan az identitárius dimenzió, még ha implicit módon, meg nem vallottan talán jelen is van. Ebből a szempontból jogosan említi Doug Ford nevét.

Ami a Legault-féle Coalition avenir Québec (CAQ) tavaly októberi győzelmét illeti, nem ez a logika nyilvánul meg benne. Jobban megérthetjük, ha globális helyett nemzeti perspektívába helyezzük. A québeci politikai kultúra jellemzően centrista, mérsékelt, idegenek tőle a kortárs populizmust vezérlő reflexek. A legutóbbi választáson a québeciek egy antinacionalista, liberális kormányt küldtek el, amely a frankofón szavazatok megosztottsága miatt már 15 éve volt hatalmon. Egy mérsékelt nacionalista kormányzatot választottak meg (ennek persze más a jelentése Québecben, mint Európában), amely a szövetségi rendszeren belüli nagyobb autonómiát szeretné elérni, de nem törekszik az elszakadásra.

Québeci falu

De Gaulle tábornok 52 éve tette Montrealban azt a nagy vihart keltő kijelentését, hogy „Éljen a szabad Québec!” Pontosan hogyan áll a québeci nacionalizmus helyzete manapság?

Vive le Québec libre, valóban! Nagy pillanat volt ez a történelmünkben. Azok közé tartozom, akik szerint Québecnek a Csendes forradalom folyományaként ki kellett volna vívnia a függetlenségét. Hogy őszinte legyek önnel,

ma is hezitálás nélkül igennel szavaznék Québec függetlenségére.

Ahogy mondani szokás, meggyőződéses függetlenségpárti vagyok. Nehéz idők járnak ránk azonban a két elbukott – 1980-ban és 1995-ben tartott – népszavazás után. Huszonöt éve a maradáspárti tábor csupán 50,6%-kal győzött, miközben az akkor a lakosság 82%-át kitevő frankófon québeciek 61%-a voksolt igennel, az anglofónok 99%-a és a bevándorló hátterű polgárok 95%-a nemmel. A nyelvi megosztottság tehát sokat vetett a latba. A szövetségi kormányzat semlegesítette a frankofón történelmi többséget, már csak azáltal is, hogy a tömeges bevándorlást mindig érdekei szerint tudta felhasználni Québecben. A népszavazás fájdalmas következményekkel járt, Québec visszafejlődött politikailag, annál is inkább, mert a szövetségi kormányzás minden eddiginél erőteljesebben csinált ördögöt a québeci nacionalizmusból: a rasszizmussal azonosította azt, ami a nemzeti öntudat kifejezése volt. Ez a szívszorító vereség megtört bennünket, és egymás ellen fordította a québecieket. Súlyos politikai tehetetlenségbe vetett bennünket, amiből csak mostanság kezdünk kilábalni.

Konkrétan milyen változásokat hozott a tartomány életében a Legault vezette CAQ-kormány?

A québeciek napjainkban elfordultak egy elhasznált, túlzottan balos karakterű, a québeci identitással zavaros viszonyt fenntartó szuverenista projekttől, és sokak nagy meglepetésére újra felfedezik az igenlő nacionalizmust.

A québeciek ismét erőt gyűjtenek,

újra megtanulják, hogyan kell közösen cselekedni: a québeci kormány megint a „Québec az első” elvét helyezi előtérbe, és megerősíti a frankofón többség identitását. Ennek része az, hogy ellenáll a kanadai multikulturalizmusnak, és a bevándorlók integrálásának saját modelljét határozza meg, ahogy azt az idén júniusban megszavazott 21-es törvény esetében is látjuk, ami megerősíti az állam szekuláris jellegét. A frankofónok 75%-a, az összes québeci 65%-a támogatja a törvényt.

A québeciek ezzel egy lényeges, ám elfeledett elvet elevenítettek fel: Rómában tégy úgy, ahogyan a rómaiak. Kinyilvánították, hogy nem kizárólag a Kanadában és tágabb értelemben az angolszász világban elfogadott ideológiai kategóriákkal kívánják meghatározni önmagukat. Québec évente nagyjából 50 ezer bevándorlót fogad be, ezzel arányosan a legmagasabb bevándorlási küszöbbel rendelkező nyugati állam. A québeciek viszont kifejezték, hogy nemzetet alkotnak, és a bevándorlók integrálását saját nemzeti érdekeik szerint, nem általános kanadai távlatban kívánják meghatározni. A szövetségi kormányzat persze előbb vagy utóbb meg fogja kísérelni, hogy érvénytelenítse a fentebb említett törvényt, ahogy apránként hatástalanná tette a francia nyelv védelmére szolgáló törvényeket is. Ha ez bekövetkezik, élénk reakcióra számítok: azt jósolom, olyan alkotmányos válság fog kialakulni, ami majdhogynem elkerülhetetlenül visszahozza a politikai küzdelem középpontjába a függetlenedés gondolatát. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk majd el!

Ez a québeci nacionalista fordulat tehát konzervatív fordulat is?

Québecben a konzervativizmus nemigen van jelen e név alatt, amit a Nagy Sötétség örökségéhez kötnek – a hatvanas évekbeli Csendes forradalmat megelőző időszak ez, amiről a québeciek nagyon rossz emlékeket őriznek. Inkább a nacionalizmus kategóriáiban nyilvánul meg: a multikulturalizmus, a tömeges bevándorlás bírálata, a történelmi kontinuitás felvállalása. A nacionalizmus azonban nem kizárólag konzervatív, progresszív dimenziója is van. Ez a két tendencia sok ideig megfért egymás mellett, napjainkban viszont már nehezen kibékíthetők. Létezik egyfajta konzervatív érzékenység a québeciek körében, de a politikában nem jelenik meg, hacsak nem pragmatizmusként, amely kételkedik a baloldal vívmányaiban – ám csak ritkán megy neki ezeknek frontálisan.

Szellemi szempontból még újra kell formálnunk a québeci jobboldalt.

A social justice warrior-ok faji alapú politikájának átvétele kapcsán a québeci társadalom mentális amerikanizációjáról ír. A nyelv mellett miben áll a francia örökség, ami megkülönbözteti a québeci identitást a kanadai angoltól?

A québeciek egész egyszerűen nem kanadaiak – vagy ha úgy tetszik, nem angol kanadaiak. Két nemzet áll előttünk, amelynek kulturális és mentális értelemben kevés közös pontja van. Együtt laknak, de nem élnek igazán együtt. Mély különbség választja el a québecieket Kanada többi polgárától. Bensőségesen átérzik észak-amerikai létük sajátosságát. A francia nyelv nem csupán a kommunikáció eszköze, hanem a maga módján egy különálló civilizációt is jelent. Mentális univerzumunk más, mint a kanadaiaké. Minket kevésbé jellemez a szellemi és a morális konformizmus.

A québecieket általában jobban zavarja a politikai korrektség,

és értetlenül állnak az észak-amerikai újpuritanizmus előtt, még ha elitjeik szomorú módon át is térnek az újkonformizmusra. Szeretem azt mondani, hogy Québec egy nagy család, az itteniekben megvan a közösség és a társadalmi szolidaritás érzéke, aminek talán van némi köze a katolikus örökségükhöz is.

Hogyan látja, milyenek a konzervativizmus esélyei Nyugaton?

A konzervativizmusnak, ha valóban hatást akar kifejteni korunkra, figyelmen kívül kell hagynia a tiszteletreméltóság azon kritériumait, amit az egyetemi és médiakörökben hegemóniát gyakorló progresszizmus határoz meg. Nem csupán egyebet kell kínálnia, de másképpen kell gondolkodnia is. A progresszizmus gyakran olyan elméletként jelenik meg, ami minden országra általánosan érvényes, mintha ezeknek azonos társadalmi modell felé kellene konvergálniuk. A társadalmi rend konstruktivista vízióján nyugszik tehát. A konzervativizmusnak másképpen kell megközelítenie a valóságot:

tudatosítania kell magában a világ sokféleségét,

a tényt, hogy minden népnek megvan az egyedi természete, amit nem lehet népszokások összességére redukálni. 

A jobboldal nem hagyhatja, hogy nem-baloldal legyen. Ideológiai offenzívát kell indítania. Nem elégedhet meg azzal a szűk térrel, amit a baloldal meghagy neki. Ismét rá kell találnia ideológiai lényegére, szakítania kell a modernista liberalizmussal, felvállalnia a politikai közösség tartalmas koncepcióját. A konzervativizmus nem a létezés általános politikai elmélete, hanem egy attitűd az élettel szemben – olyan sokféle lehet, amennyire is a különböző nemzetek valóságai is változatosak. Pozitív előítélettel viseltetik a történelmi kontinuitás iránt, tudja, hogy a világ tragikus, ismeri a begyökerezettség értékét és egyfajta függőlegesség szükségességét a politikában, elutasítja a politikai utópiákat, amely ideológiai fantomok nevében rendre önpusztításba hajtja a társadalmakat. Védelmezi azokat a tényleges szabadságokat, amelyek szükségesek az ember kiteljesedéséhez. Én legalábbis így látom a dolgot.

Összesen 61 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés