Totális diktatúrák – totális mellébeszélés

2019. augusztus 30. 15:43

Máthé Áron
Mandiner
A vörös ügynök című film tanulságairól.

Augusztus 23-a a totalitárius diktatúrák európai áldozatainak emléknapja az egész Európai Unióban. Jól érzékelhető azonban egy ismert törés: míg a közép-európai és a balti államok megemlékeznek erről napról, addig Nyugat-Európában szinte nem is tudják, hogy mi ez.

Tegyünk egy zárójeles megjegyzést: Romániában egészen mást jelent augusztus 23. Szintén a második világháborúhoz kapcsolódó dátum ez, hiszen ekkor sikerült a románoknak egy sikeres puccsot végrehajtani és átállni a szovjetek oldalára a németek ellen – a kommunista diktatúra idején ez a nemzeti ünnepük volt. Mielőtt némileg jogosan a román árulásra asszociálnánk, gondoljunk arra, hogy ez a finneknek is sikerült 1944-ben, nekünk viszont sajnos nem. Zárójel bezárva.

Augusztus 23-án annak ellenére nem hallottunk arról, hogy Nyugaton megemlékeztek volna a totális diktatúrák áldozatairól, vagy részt vettek volna a szokásos történeti-igazságügyi találkozón, hogy idén ráadásul a kerek évforduló is adódott: 80 évvel ezelőtt kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot (valójában Sztálin-Hitler paktumot) Európa felosztására. Az egyezményt még egy pontosítás is követte: egy szovjet-náci barátsági szerződés szeptember 28-án, amelyben részletesen foglalkoztak a határok kérdésével, és a lengyel nemzet politikai felszámolásának feladataival.

Nos, mindezzel nem sokat foglalkozott az Európai Unió – pedig ha volt valami, ami egyáltalán lehetővé tette a második világháború kirobbanását, és abból következően először az európai zsidóság vészkorszakát, majd a közép-európai nemzetek tragédiáját az éppen az augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum volt. Ez az, amit a „Fekete Szalag Napjának” (Black Ribbon Day) neveztek el az európai és tengerentúli baltiak és lengyelek – és amely napon Magyarországon is megemlékezéseket rendeznek.

Az, hogy idehaza a vezető balliberális („haladó”) hírportál augusztus 23 után két nappal a kubai kommunista diktatúra „zöld fordulatát” igyekezett a mennyekbe meneszteni, tulajdonképpen megszokott dolog. Régi, bevett ’68-as hagyomány, hogy ami kommunista és egzotikus, az tulajdonképpen menő; itt ráadásul éppen a diktatúra miatt éhező, szerencsétlen kubai nép túlélési tevékenységét lehetett eladni „zöld” fordulatként. (Ennyi erővel a 900 napig ostromolt Leningrád mindennapi élete is pozitív példa lehet, hiszen ott is kertészkedtek a köztereken). Hogy Kubában a lényegében ostromállapotnak megfelelő elszigeteltség idején a kommunista diktatúra nem gátolta az embereket a túlélésért vívott harcban, sőt, inkább ösztönözte ezt a küzdelmet, az csak a viccben pozitív vonás, hiszen, mint tudjuk, akár közéjük is lövethettek volna.

*

Kuba helyett fordítsuk inkább szemünket az európai kontinens felé. A földrész nyugati országainak – és elitjeinek – teljes értetlenségét a kommunizmus jelensége felé nemcsak a Marx-szobor avatással lehet jelképezni. Egy hozzánk éppen idén megérkező 2018-as brit film éppen ezt a totális értetlenséget és szándékos szerecsenmosdatást mutatja be. A Red Joan (r.: Trevor Nunn, 101’, magyarul: A vörös ügynök) című alkotásban éppen az a Judi Dench játssza a szovjet ügynök időskori karakterét, akit eddig a magyar közönség főként M-ként, vagyis a brit érdekekért küzdő titkosszolga, James Bond főnökasszonyaként ismert meg.

Ez csak apró fricska ahhoz a történelemhamisításhoz képest, amit a filmben láthatunk. Egy öntudatra ébredő, csinos kis tudós-fruska, aki jobban ismeri hazája – és az emberiség érdekeit – mint az egész brit államapparátus. A film szerint ugyanis a főhős a hirosimai atomtámadás után kezdi el átadni az atomtitkokat a szovjeteknek. És hogy miért? Hát azért, amit a Guardian című mélybaloldali lap így ír: „egyes kémek nem is annyira kommunistabarátok voltak, mint inkább az egyensúly hívei, a MAD (kölcsönösen biztosított megsemmisítés) hívei – a béke hívei”. Hihetetlenül meggyőzően adják a főhős szájába ezeket a szavakat a film végén.

Pedig a valódi kémhölgy, Melita Norwood nem egy ártatlan, kissé stréber, a világra rácsodálkozó, elcsábítható leányka volt. Masszív kommunista háttérrel nevelkedett, és férje is meggyőződéses kommunista volt. Maga Melita Norwood is Nagy-Britannia Kommunista Pártjának tagja volt. Ez a párt lényegében az Angliában folytatott szovjet kémtevékenység elősegítését szolgálta. Melita Norwood tudatosan kémkedett a Szovjetuniónak, ráadásul a brit atomprogramnál munkaadója tisztában volt kommunista elkötelezettségével, ezért vajmi kevés értékes anyagot tudott külföldi, idegen megbízóinak átadni. 1937-től kezdve évtizedeken keresztül kémkedett szovjet gazdáinak, a brit elhárítás pedig 1965-től kezdve figyelte, mielőtt 1999-ben leleplezték volna. A „Mitrohin-archívum” című, magyarul is megjelent kézikönyv szerint a szovjetek legfontosabb brit női ügynöke, és leghosszabb ideig szolgálatot teljesítő szovjet kém volt az Egyesült Királyságban. Mindezzel szemben a filmben egy, a társadalmi igazságosságért akár a hazája érdekeit is feláldozó, a történelmi valóság tűpontosan megértő hősnőről van szó.

Hát nem. Ezt szimplán úgy hívják: hazaárulás. Számunkra, közép-európaiak számára Red Joan azokat hasznos hülyéket testesítik meg, akik Amerikában és Angliában átadták az atomtitok egy-egy részletét a szovjet totalitárius rendszernek, és ezzel biztosították a közép-európai és balti népek rabságát. A Szovjetunió népeinek meg azokat az embereket jelentik ezek az árulók, akik lehetővé tették Szemipalatyinszk atomkísérleteinek borzalmait, és a csernobili tragédia bekövetkeztét.

A Red Joan jelzi, hogy a mai Oroszországot kritizáló haladó sajtó hirtelen rendkívül megértővé válik, ha a Nyugat történelmi árulóiról van szó. Különösen is, ha az illetők szovjet zsoldban álló kommunisták voltak.

Összesen 51 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Mielőtt némileg jogosan a román árulásra asszociálnánk, gondoljunk arra, hogy ez a finneknek is sikerült 1944-ben, nekünk viszont sajnos nem. Zárójel bezárva."
Az miért sajnos, hogy nem voltunk szövetségesei annak a rendszernek, amely előbb gyilkolt, többet gyilkolt és tovább gyilkolt, mint a német?

Válaszok:
Csomorkany | 2019. augusztus 30. 20:17

Amerikának is volt saját kis CPUSA-ja.

Azért sajnos, mert a világháborút viszont megnyerte. És amúgy lokálisan azért a németek nyerték a véralgebrát. A komcsik fegyvertelen áldozatait olyan 200 000-re lehet becsülni, ha Délvidéktől Kárpátaljáig mindent összeadsz, Hitler áldozatai ugyanezen a területen 6-700 000 fő.

Mondjuk mindkettő rémisztő szám.

Válaszok:
Box Hill | 2019. augusztus 31. 13:39

A véralgebrát a kommunisták nyerték toronymagasan. És még számlál napjainkban is.
A Szovjetunióbeli kommunisták áldozatai: 61,911,000 lélek. Forrás: R. J. Rummel: Lethal Politics, Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Halálos politizálás, szovjet népírtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publishers, 1990. www.hawaii.edu/powerkills/NOTE5.HTM

Népi Kína: 73,237,000 áldozat. Forrás: R. J. Rummel: China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder since 1900 (Kína véres évszázada, népírtás és tömeggyilkosság 1900 óta), Transaction Publishers, 1991. Továbbá Rummel korrekciója, 2005-ben. Forrás: www.hawaii.edu/powerkills/NOTE5.HTM

A továbbiak forrása: Chris Banescu: The Communist Holocaust, www.orthodoxytoday.or./blog/

A koreai kommunisták áldozatai: 3,163,000 lélek.
A kambodzsai kommunisták áldozatai: 2,627,000 lélek.
Az afghanisztáni kommunisták áldozatai: 1,750,000 lélek.
A vietnámi kommunisták áldozatai: 1,670,000 lélek.
Az etióp kommunisták áldozatai: 1,343,610 lélek.
A jugoszláv kommunisták áldozatai: 1, 072,000 lélek.
A Mozambique-i kommunisták áldozatai: 700,000 lélek.
A román kommunisták áldozatai: 435,000 lélek.
A bolgár kommunisták áldozatai: 222,000 lélek.
Az angolai kommunisták áldozatai: 125,000 lélek.
További kilenc országban a kommunisták áldozatainak száma 100,000 vagy annál kevesebb.

Ez összesen 148,705,610 idő előtt, erőszakkal elpusztított élet.

Válaszok:
Csomorkany | 2019. augusztus 31. 14:44

Próbáld meg értelmezni a "lokálisan"-szót! Az 1944-es magyar államterületen Délvidéktől Kárpátaljáig a németek nyertek. Ez akkor is így van, ha a jugoszláv partizánokkal súlyosbított Vörös Hadsereg is versenyben volt.

Válaszok:
Box Hill | 2019. augusztus 31. 18:24

Így van. A komunisták áldozatai között például nem szerepel az a kuláknak nyilvánított gazda, akinek nyári konyhájába a nagyszüleimet Budapesről kitelepítették és akit egy nap a nagyapám talált meg a kútba fulladva.
stb. stb.

Az ötleted értelmetlen: Kolimán a kommunisták nyertek lokálisan nullára. Minden egyes Gulag táborban szintén. Minden kínai Laogai táborban szintén.

Válaszok:
Csomorkany | 2019. augusztus 31. 18:41

Jó, de itt a magyar politikusok döntéseit firtattuk. Ezért kicsit lényegesebb, hogy mi volt nálunk, mint Kolimán. Egyrészt a nácik igenis tömeggyilkos fenevadak voltak. "Elárulni őket" ugyanúgy nem lehetett, mint 1989-ben a kommunizmus ügyét. Másrészt a vörösök így is bejöttek, hogy sajnos nem sikerült kiugranunk. Ha sikerül, okkal gondolható, hogy olcsóbban megússzuk a frontátvonulást.

Válaszok:
Box Hill | 2019. szeptember 1. 19:59

Azért a frontátvonulás más volt egy kicsit. Elmaradt kb. 200 000 nő megerőszakolása és a malenykij robot. Az is valami ám!

A lengyelek sem úszták meg a teljes behódoltatásukat, pedig a "perfidious Albion", a galád Anglia (és Franciaország azzal bíztatták őket, hogy az egész hadüzenetük őértük volt.
A háború után aztán az angolok megtervezték a szovjetek megtámadását "Operation unthinkable" fedőnévvel, mert láták, hogy ebből szabad Lengyelország nem lesz. Akkor miért volt az egész?

Válaszok:
Csomorkany | 2019. szeptember 2. 0:00

Maroknyinál több volt, viszont aránytalanul zsidó.
Lásd: Ronald Radosh: Commies, 2001.

Hát, az átállással 40 év komenista paradájszt biztosan nem lehetett volna megúszni. Erdély elveszítését talán, a frontátvonulással járó tömeges nemi erőszakot és malenykij robotot elég nagy arányban. Azért az sem lett volna rossz.

Itt a posztbeli "sajnos" jelző volt a csevely tárgya. Az, hogy nem úsztunk meg egy 200 000 fős kommunista tömeggyilkosságot és olyan félmilliónyi nemi erőszakot, szerény meglátásom szerint megér egy "sajnos"-t.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés