Végtelen válság a Mennyei Hegyekben: mi folyik Kirgizisztánban?

2019. augusztus 17. 8:42
Kirgizisztánban megint marják egymást a vezetők: Szooronbaj Dzsénbekov elnököt támadja elődje, Almazbek Atambajev, aki gyilkosság, korrupció és puccskísérlet vádjával két fegyveres összecsapást követően előzetesben ül. Miért van megátkozva Kirgizisztán? Miért csak akkor hallunk erről a kis országról, ha fellángol az üzbég-kirgiz ellentét vagy egymásnak esnek az elnökök? Körképünk a mindentől távol eső, rejtélyes közép-ázsiai országról.

„A múltban ateizmust oktattak, de most turbánt hordanak és mullahokká lettek.” (Moldo Kaszimov a kirgizisztáni muszlim klérusról)

 

A FÁK-államokról szóló portrésorozatunk első két részében (Kazahsztánnál és Belarusznál) megállapítottuk: a sikeresebb szovjet utódállamok boldogsága a nemzetiségek közötti békén, a hosszú ideig regnáló erős vezetőn és a bőséggel rendelkezésre álló ingyenpénzen alapszik. Ahol ezek valamelyike hiányzik, ott a lehetetlen testi-lelki nyomor, a fojtogató korrupció és az anarchia nem a nyugati sajtó gőgös lázálma, hanem a rögvalóság.

Kirgizisztánnak se olaja, se cárja, se békéje,

és látszólag még a földosztáskor is pechje volt – területének több, mint 80%-át a Tien-san, azaz a Mennyei Hegyek borítják, termőföldjeinek java pedig épp a békétlen, vitatott üzbég és tádzsik határvidékeken fekszik.

A hegyekre helyezett ország

Kirgizisztán két okból szokott a hírekbe kerülni: vagy az üzbégek és a kirgizek ölik egymást Osban, a déli nagyvárosban (1990, 2010), vagy fegyveres biskeki felkelések kíséretében ölre megy egymással két csúcspolitikus (1990, 2005, 2010-2011, 2019).

Most az utóbbi van soron: a 2017-ben megválasztott Szoorombaj Dzsénbekov elnök, és az őt akkor támogató, azóta viszont egy savköpő menyét légies eleganciájával ellene fordult Almazbek Atambajev exelnök birkóznak egymással. Hogy mi okból, az világos; de hogy miért, az már kevésbé.

Atambajev társadalmi támogatottsága – mint minden volt kirgiz elnöké – összeütközne a biskeki földalattival, már persze ha lenne az országban metró. Dzsénbekov pedig immár a negyedik a minden népjobbító reformot megígérő, de semmit meg nem oldó kirgiz elnökök sorában, és volt atyai barátja bekasztlizásával sem szavazatokat, sem demokráciapontokat, sem orosz vagy kínai pénzt nem nyerhet. A kilátástalanul szegény, hat és fél milliós ország – melynek gyengeségét jól mutatja, hogy szinte kívánja a kis ország jelzőt, miközben majd’ egy romániányi területével a középnagy országok közé tartozik –

fejlődés helyett ismét az elnökök nem finomkodó cicaharcára pazarol majd jó néhány évet.

Megjegyzés: a sok mindenre érdemtelen kirgiz politikus helyett inkább Kirgizisztán lélegzetelállító, gyönyörű tájaival illusztráljuk cikkünket.

*

De miért kell ennek így lennie? Aki Kirgizisztánt a jurtás-kecskepásztorlós sztyeppei kliséknél egy kicsit is mélyebben ismeri, az tudja, hogy kirgiz kultúra erőltetett autokratikus nemzetépítés nélkül is létezik.

A kirgizek hőseposzához, a félmillió verssorból álló Manasz-eposzhoz manaszcsikok, népi költő-versmondók tízezrei tették hozzá saját költészetüket, azaz szétszórt népköltészet helyett a kirgiz nép évszázadokon keresztül egy hatalmas verset írt kismillió változatban.

A kirgiz esküvői hagyomány – a gusztustalan és gyakori asszonyrablásokat leszámítva – a világ egyik legszebbje,

a legnagyobb kirgiz író, a Lenin-díjas, de Magyarországon, Ausztriában és Németországban is díjazott Csingiz Ajtmatov pedig a Dzsamila szerelmével, a Versenyló halálával vagy a Fehér hajóval olyan értéket adott a világirodalomnak, mint kevesen mások. Kirgizisztán hegyei tömve vannak arannyal, szénnel és higannyal, de eredendően emberi erőforrásokban sem szegény: a szovjet időkben szívesen költöztek ide a képzett, jómódú oroszok.

Ja, és Kirgizisztánban van Ázsia utolsó mennonita német falva is, a kazah határtól 25 kilométerre fekvő Bergtal. A több száz éve németek lakta Bergtalt felszámolni a nagy nemzetrobbantó Szovjetunió sem tudta: tőlük annyi telt ki, hogy tört németséggel Rot-Fronttá szovjetesítették a falu nevét.

Kirgizisztán tehát gazdag kultúrájú, gyönyörű ország, ami kétféleképpen is kiaknázhatná szerencsétlenül szerencsés földrajzi helyzetét. Lehetne a nemes- és félnemes fémek szuperhatalma a mezőgazdasággal és szénhidrogén-bányászattal foglalkozó szomszédsztánjai között, vagy igába foghatná fenséges havasait másféleképp: felépíthetné magát Közép-Ázsia Svájcaként, és az Iszik-köl tó körül vagy a Biskektől délre fekvő havasokban

addig fejhetné a kínai és orosz síturistákat, ameddig jólesik.

*

Kirgizisztán és a kirgizek azonban ehelyett politikai szappanoperák díszlete és statisztái.

Ennek egy fő oka van, ebből pedig minden mellékes tényező levezethető: az, hogy nincs kirgiz politikai rendszer. Ahmet Davutoğlu volt török miniszterelnök örökbecsű gondolata, hogy a politikában aktív emberi tényező feladata „a nemzeti stratégia és a törvényesség kapcsolatát megalkotni”[1] – azaz belőni egy országban a demokrácia paramétereit: mi a nemzet célja, mennyire legyenek közvetlenek és gyakoriak a választások, mit, hogyan és milyen gyakran lehessen választani, mennyire másszon bele az állam a polgárok életébe és a polgárok az állam életébe, szükséges-e korrupció a politikai stabilitás fenntartásához és ha igen, mennyit és milyen áron visel el belőle a nemzet, milyen teljesítmény alapján lehessen a politikai osztályba jutni vagy onnan kiesni, hogyan váltsa az ország földrajzi helyzetét gazdasági erőre, miből éljenek a gyengék és elesettek, kellenek-e oligarchák, mire és hányan, milyen szerepet játsszon a média, a külpolitika, a kultúra, a vallás és a karhatalom, és mindez hogy foglaltassék írott és íratlan törvényekbe.

Ha ezekre a kérdésekre a nemzeti hagyományokkal és a minket körülvevő idővel harmonizáló válaszokat adunk, a saját képünkre és hasonlatosságunkra szabott demokráciát kapunk, amivel az országunk stabil működésre lesz képes – a jelenlegi amerikai államrend nagyjából Franklin D. Roosevelt óta működik, Konrad Adenauer alatt megszilárdult az új német rendszer, Teng Hsziao-ping alatt a modern kínai modell, Nelson Mandela alatt a dél-afrikai rendszer. A volt kommunista államok és a szovjet utódállamok

vagy sikeresen lemásolnak egy másik rendszert, vagy egy erős vezető alatt kialakítanak egy sajátot

– orosz rendszer Vlagyimir Putyin óta van, Aljakszandr Lukasenka dolgozta ki a belarusz rendszert. Nurszultan Nazarbajev a kazah rendszert, Iszlom Karimov pedig az üzbég rendszert örökítette át a második elnökgenerációba.

Kirgiz rendszert Akajev, Bakijev, Atambajev, Otunbajeva és Dzsénbekov elnökök közül még egyik sem csinált. Roza Otunbajeva nem tudott, a többi elnök pedig nem is igazán akart kirgiz rendszert építeni – olyan politikai berendezkedést, ami összhangban van a kirgiz kultúrával, történelemmel és földrajzzal, és megteremti a népakarat érvényesülésének lehetőségét.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szovjet utódállamok zabolátlan korrupcióját a diktátoraik okozzák. Ez nem igaz. Kirgizisztán példáján láthatjuk:

ha Keleten nincs erős vezető, akkor csakis korrupció van.

Színtiszta korrupció, lopáson alapuló politika, megvásárolható állami pozíciók, mindez a diktatúrák előnyei – rend, biztonság, stabilitás – nélkül.

Ezt látjuk most, ahogy Kirgizisztánban már oly sokadszorra: két tehetségtelen politikus civódik azon, hogy ki lopjon. Atambajev alatt a mai elnök, Dzsénbekov miniszterelnök volt – Atambajev célja Dzsénbekov elnökké emelésével sokak szerint az volt, hogy az általa ostobának tartott Dzsénbekovot majd a színfalak mögött irányíthassa. Atambajev csak azt nem látta be, hogy ez a lépés nem ravasz volt, hanem ostoba.

A kirgiz politikában mindenki hazudik és senki nem ért az emberekhez. Atambajevet most sikertelen bírósági idézések sora után egy Biskek melletti faluban felhúzott rezidenciáján megtámadták a hatóságok. Az első rajtaütést az exelnök fegyverrel megakadályozta (ez is ostoba lépés volt, mert a bíróságon már meg is vádolták gyilkossággal), a második sikerült, most tehát a gyilkosság, puccskísérlet és korrupció vádjával csücsül a börtönben.

Ítélete pedig nyilván már meg van írva;

ha Putyin nem gyakorol nyomást Dzsénbekovra, jó eséllyel évtizedekre bebörtönzik.

*

De bármilyen antipatikus is legyen Dzsénbekov és Atambajev, haragudni nem rájuk kell. Szerepük a kirgiz történelemben irreleváns: buta, vezetőnek alkalmatlan emberek – koncon marakodni bárki tud.

Haragudni az első elnökre, Aszkar Akajevre kell.

Ez a Moszkvából leküldött matematikus volt az, aki

agresszív nyelvpolitikájával és a kirgiz nacionalisták tolerálásával elűzte az országból a képzett oroszok zömét,

a szakadék szélére lökve ezzel a kirgiz gazdaságot. Ő volt az, aki megalkotta a kirgiz elnökök oly jellemzővé vált módszerét: demokratának tettette magát évekig, Gorbacsovot támogatta a puccs alatt, felszámolta a helyi kommunista pártot, fontos országos ügyekben konzultált a parlamenten belüli és kívüli ellenzékkel, aztán úgy elcsalta az első adandó választást 1991-ben, mint annak a rendje. Szépelgett az IMF-nek és a NATO-nak, leosztotta családjának az ország legfontosabb gazdasági pozícióit (kaszinó, alkohol, olaj, ingatlan), lecsapott az őt vizsgáló sajtóra, velejéig korrupt üzletek sorával privatizálta az ország aranyvagyonát, 2000-ben kigolyózta a parlamentből a legnagyobb riválisát, Felix Kulovot, aztán 9/11 után a manasi légibázis rendelkezésre bocsátásával megvásárolta Bush elnök szimpátiáját is, meg stipistoppolt a vejének egy zsíros szerződést az amerikai repülők tankolására.

Csak arra nem volt gondja, amit szerencsésebb FÁK-országokban már gőzerővel csinált Lukasenka, Nazarbajev, Karimov és később Putyin: az ország közbiztonságának, politikai és gazdasági stabilitásának megteremtésére.

Senki másnak nem volt esélye arra, hogy stabil rendszert építsen Kirgizisztánból

– nem demokratikusat, de biztonságosat és élhetőt. Fontosabb volt neki demokráciát hazudni, mint népjólétet teremteni. Vagy csak tehetségtelen volt ő is.

A Tien-San a főváros, Biskek fölött

Akajev aztán elszúrta, lebukott, 2005 kora tavaszán a tulipános forradalomban leváltották, Moszkvába menekült, a Lomonoszovon lett matematikaprofesszor.

Elment, de a hatása maradandó volt. Azóta minden kirgiz elnök ilyen:

az első pár évben demokrata, aztán elkezd lopni és elnyomni,

de végig következetesen elmegy az ország problémái mellett. Az akajevi örökség nem tágít, és teljesen mindegy, hogy letéteményesét Bakijevnek, Atambajevnek, Dzsénbekovnak vagy Csepcsányinak hívják.

Ezekben a viharos időkben tehát nem érdemes szurkolni sem az egyik, sem a másik elnöknek, sem a kirgiz jogállamnak. Azért kell szorítani, hogy jöjjön végre valaki, aki kivakarja az országot az önáltató akajevi mocsokból, és végre a gazdasági fejlődés útjára indítja.

Az Egymillió Kirgiz Történet Instagram-oldal, Kirgizisztán egyik legnépszerűbb közösségi profilja, tömör üzenettel kéri ugyanezt a kirgizektől: „A négy elnök (Otunbajeva nem számít) egyike sem tett semmit a népért, nem érdekeltük őket, nem gondoltak ránk. Tehát hagyjuk őket maguk közt perlekedni, és felejtsük el őket – ne válasszatok oldalt. #EllenezzükAHarmadikForradalmat”.

Ehhez sajnos nem lehet mit hozzátenni.


[1] DAVUTOĞLU, Ahmet. Stratégiai mélység – Törökország nemzetközi helyzete. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2017 (ford: Nagy Marietta) 

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés