Gerillákká kell válnunk

„Még a jobboldali politikusok egy része is a régi, bejáratott fogalmak alapján formálja meg véleményét, az ön új könyve viszont felrúgja a megszokott pane­lo­kat. Mennyire nehéz teljesen új nézőpontból vizsgálni a politika világát?

Meg kell haladni azokat a világmagyarázatokat, amelyeket a hidegháború vége óta használunk. Leginkább azt a neoliberális formulát, hogy véget ért a történelem. A 2008-as világgazdasági válság, a brexit megszavazása, Donald Trump megválasztása és a 2010-es hazai kurzusváltás óta szükség van az új értelmezésekre. A »történelem végének« magyarázata nyugati elitcsoportok, a Soros-hálózat és a brüsszeli bürokraták elit meséje volt. Ez azonban a XXI. század elején véget ért. Fordul a szél, új narratívára van szükség!

Ez a kötet üzenete?

A globalizáció szerkezetében az elmúlt tíz évben egyenetlenségek jöttek létre, ezekbe a repedésekbe most behatolhat a nemzeti szuverenitás eszméje, és lebonthatja a neoliberalizmus elméletét és gyakorlatát.

Behatolni a résekbe? Ez olyan partizáneljárás. Ön tehát úgy érzi, hogy a neoliberalizmus és a globalizmus még mindig egyértelmű fölényben van a nemzeti gondolattal szemben?

A világ ugyanabban a lélektani helyzetben található ma, mint amiben a magyar jobboldal volt 2002-ben, azaz nem szabad elhinnünk, hogy automatikusan győzni fogunk, mert akkor keserű lesz az ébredés. Előző könyvem a gerillaháborúkról szólt, és már megelőlegezte ennek a mostaninak a mondanivalóját, amely szerint ma az állam kényszerül gerillaháborúra a globális struktúrákkal szemben. Jövőre befejezem a trilógia harmadik kötetét, ami a kultúra hegemóniájával foglalkozik majd, hangsúlyozva, hogy minden politikai kérdés egyben kulturális kérdés, ezért csak akkor tudjuk megszilárdítani a jobboldali rendszert, ha kiépítjük és szélesítjük a konzervatív kultúrát.

Ön is úgy látja, hogy a kultúra a liberalizmus legféltettebb védőbástyája?

A 2017-ben megjelent Gerillaháborúnak az volt a fő megállapítása, hogy a gerilla az a fegyveres felkelő, akinek megszállták a szülőföldjét, és egy nálánál hatalmasabb, szervezettebb erővel kell megütköznie, méghozzá az üss és fuss elve alapján. A gerilla elsősorban a megtévesztés, a helyismeret és a meglepetés fegyverével harcol. Ugyanez a helyzet most a világban, mi vagyunk otthon, és a magyar kormánynak kell nála jóval erősebb ellenfelekkel fölvennie a küzdelmet. A Soros-féle NGO-kra, a fősodrú liberális médiára, az EU-bürokráciára, a Sargentini-jelentésre, a hetedik cikk szerinti eljárásra utalok. Ebben a politikai helyzetben gerillákká kell válnunk.

Könyvében »civil puccsról« ír. De pont ezek a puccsisták azok, akik gerilláknak nevezik magukat… Nem zavaró ez?

A gerillák a napóleoni háborúktól mostanáig olyan helyi népfelkelők voltak, akik egy állami hadsereg ellen harcoltak. A XXI. században fordult a helyzet, most a nemzetállamnak kell gerillává válnia a nemzetközi, globalista »megszállókkal« szemben. A magukat »civilnek« nevező puccsisták valójában e tőkeerős, jól szervezett globális struktúra eszközei, céljuk a törvényesen megválasztott, nemzeti kormányok megtörése.”