Az incselkedés Cseh Tamás lényéhez tartozott – Másik János a Mandinernek

2019. augusztus 9. 20:28

Írta: Maráczi Tamás

„Úgy énekeltünk, ahogy a sasok repülnek a levegőben, időnként keresztezik egymás útját, és mégis jól kerülnek ki az egészből” – emlékezik vissza Másik János a Cseh Tamással közös alkotásaikra. Az ezerarcú zeneszerző három évtizedes barátságuk alatt többször dolgozott együtt Cseh Tamással. Fejükben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok; a szerelmek közt, albérletekben írt dalaikat néha tűrte, néha tiltotta a hatalom. Cseh Tamás halálának tizedik évfordulóján kérdeztük Másik Jánost a régi és az örökké vele maradó emlékekről. Interjúnk.

Másik János (1952) zeneszerző, énekes, zenész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után zenei vezetője volt az Interbrass zenekarnak, együtt zenélt a Kőszegi Grouppal és a Dimenzióval. Cseh Tamással és Bereményi Gézával három lemezt írtak együtt. Később az Európa Kiadó, a Trabant és a Balaton együttesek tagja. Két tucat film (köztük a Meteo és A Hídember), valamint több színmű, színházi előadás zeneszerzője. Munkásságáért 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetést kapott.

***

Cseh Tamás halálának tizedik évfordulóján emlékezünk az énekesre: „útra vált önből a jobbik része” tíz évvel ezelőtt?

Hát, Bereményi Géza minden dalának, szinte minden sorának többféle értelme lehet, ennek is van szimbolikus értelme. Ezt bárki énekelheti akár magával, akár a társával kapcsolatban, ebben az esetben különösen, ez már a meta-világba vezet. Igen, ebben az értelemben, mondható ez.

Cseh a Csönded vagyok című dalban azt énekelte: „E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok...  //  ...se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér”. És tényleg nagyon magas lett a csönd, nagy vákuumot hagyott. Utólag jobban észlelhető, hogy ki volt ő?

Nem tudom, hogy mások, akik közvetlen baráti vagy munkabarátsági kapcsolatban voltak vele, hogyan élik ezt meg. De mi igazából már korábban is tudtuk, hogy ki kicsoda. Nem véletlenül csináltunk több kört, kisebb-nagyobb megszakításokkal, több előadást, lemezt, tehát tudtuk, hogy ki kicsoda. De azt is hozzá kell tennem, hogy az én életemben Tamás azóta is jelen van, bár már nincs közöttünk. Gyakran álmodom vele, és meg is írtam egy dalban, hogy „hívnálak, mint tegnap”. Ő a dalai által valami módon ma is jelen van, és nagyon sok dalnak nem múlt el az aktualitása,

időtlenek ezek a dalok, és Tamásnak az előadásmódja is kortalan.

Szép és egyszerű szerzeményei voltak, zeneileg sem kapcsolódtak egy kor stílusához, ezért azok is kortalanok.

Az utolsó heteiben, hónapjaiban lehetett tudni, hogy az idő rövidre szabatott. Sikerült elbúcsúznia tőle? Mit lehet mondani távozóban ilyenkor?

Nem volt ilyen találkozásunk, mert az akkori életem úgy alakult, hogy sokszor utaztam Japánba, Tokióba, az akkori feleségem ott élt, elég sok időt töltöttem ott. Ezért inkább csak telefonon beszéltünk. Ő igazából már három évvel korábban is tudta, az utolsó koncertekre is engem hívott partnernek, hogy felerészben én csináljam, a másik felét pedig ketten csináljuk, mert nem érzett már magában annyi energiát. Tudtuk, hogy mi következik, még akkor is, ha nem mondtuk ki. Nagyon jó volt a humorérzéke, néha még ezzel is humorizált. Azt mondta például, hogy „bizonyos dolgokból már nem lesz énekes halott, legfeljebb halott énekes”, és akkor ezen nevettünk.

A Bakáts téri utolsó koncerten a Presszó című dalnál úgy énekelt, majd táncolt, mintha még utoljára nagyon mutatni akart volna valamit, mindent beleadott, szinte megfiatalodott közben.

Lehet, hogy innen nézve ez így tűnik, de az igazság az, hogy

ő mindig mindent beleadott.

Szerzőtársaként, előadópartnereként én nagyon sokat tanultam tőle.

Egy koncerten találkoztak először, talán 1974-ben, ha jól tudom...

Igen.

...és folytatódott egy házibulin Novák Jánosék lakásán, majd a színpadon, kocsmákban, mindenhol. Milyen volt az első benyomás, amikor először látta énekelni, majd először beszélt vele?

Az első alkalom volt, hogy elmentem egy ilyen koncertre, mert Novák János és Márta István, akik a kísérőzenekarában játszottak, már régóta ajánlgatták, mert ők meg jártak jazzklubokba, ahol pedig én léptem fel.

Nekem reveláció volt az a szabadság, ahogy ő előadta ezeket a dalokat.

Engem a bulin a haverok belökdöstek, hogy „szállj be”, mert tudták, hogy jól improvizálok, és akkor Tamás – aki nagyon közvetlen ember volt – hirtelen azt mondta nekem, hogy „Hát, te ki vagy? Ez óriási. Egész életemben veled szeretnék fellépni”. Ez több-kevésbé meg is valósult – persze megszakításokkal, mert mindenkinek más dolga is volt, de azért újabb és újabb műsorokat csináltunk együtt.

Nagy barátság volt.

Igazából egy színpadi, de aztán egy igazi barátság is volt. Amikor megírtuk az első Levelet (Levél nővéremnek, 1977 – a szerk.), azt is úgy írtuk, hogy sülve-főve együtt voltunk. Aztán ebbe beszállt a Géza is, ő is boldog volt, hogy van még egy ember, aki énekel, lehet dialógokat írni. Szóval nagyon gyorsan zajlottak az események.

De a legendák szerint viharos barátság volt, nagy vitákkal, nézeteltérésekkel.

Az a helyzet, hogy nagyon hirtelen nagyon közel kerültünk egymáshoz. A konfliktusaink is olyanok voltak, amelyek

csak olyan emberek között vannak, akik nagyon közel kerültek egymáshoz.

Megengedtünk olyan őszinteséget egymással szemben, amelyet a távolságtartóbb kapcsolatokban nem engednek meg maguknak emberek. Mindketten elég szenvedélyesek voltunk, így aztán könnyen összeugrottunk ezen-azon.

A Levél nővéremnek lemezen van a „Közértbe megy le tejért János és Tamás” sor a Budapest című dalban. Sokan próbálták megfejteni, mi ez: korrajz, egy barátság története? Mit jelent?

Nagyon egyszerű a válasz: volt egy latin-amerikai szám, amelynek a magyar fordításában szerepelt az, hogy „tied itt a tenger”, nem tudom pontosan, de „Jánosé, Tamásé”, satöbbi. A János és Tamás tehát mindenkit jelent. De természetesen Géza ezt úgy írta, hogy milyen jó, hogy akik éneklik, azokat pont így hívják. A mondat tehát azt jelentette, hogy ezen a helyen ez a szokás: az emberek itt lemennek tejért a közértbe. De azért azt is látta a Géza, hogy mi barátok vagyunk, közben tehát azt is érzékeltette, hogy ez azért egy barátság.

Cseh, Bereményi és Másik

Különös, hogy milyen egyszerű nyelvezet és látszólag veszélytelen mondatok, mégis egy generáció rezonált rá, és látott benne burkolt rendszerkritikát, nemzedéki üzenetet. A Presszó cím dalban elhangzik, hogy „itt sosincs záróra”, de az emberek a '70-es években belehallották, hogy a rendszer nem akar megszűnni.

Hát persze, az az időszak volt, amikor a sorok között is lehetett olvasni.

A mi előadásaink esetében többet tűrt az akkori kultúrpolitika.

A Levél nővéremnek lemeznél csak egyetlenegy olyan dal volt, amelyet kilőttek, a Jóslat címűt. Ezt az állami lemezkiadó társaság kivette. De nagyon sokat bennhagytak, tehát nagyon sok dolgot megengedhettünk magunknak, amit mások nem. Valószínűleg azért, mert ez akkor rétegzenének számított, kis közönséggel bíró műfajnak. Ez egy úttörés volt, pionír tett.

Úgy sikerült eltalálniuk a saját generációjuk szívét, mint Bob Dylannek az amerikaiakét.

Mi is dalokat énekeltünk, és természetesen tudtuk, hogy miről szólnak. Olyanokat énekeltünk, amelyek megfeleltek nekünk, és abban a rendszerben teljesen kívülállók voltunk. Az ilyenfajta énekesek, zenészek bármilyen társadalmi rendben saját magukat képviselik, legfeljebb az őket szerető közönséget. Az, amikor egy zenész politizál, nagyon furcsa dolog.

Néhány éve írt egy dalt Cseh Tamás emlékére, előbb említette. Kaland barátom a címe. Szép gondolatok vannak benne, de a közepén egy verekedés története. „Hazafelé Szolnokon az arcod lerúgták” – váratlan betét egy emlékdalban. Azért fűzte bele, mert ez a jelenet is jelképes, valami lényegit mutat meg Cseh Tamás karakteréből?

Nem. Megmondom: két dolog vezetett. A provokatív incselkedés, az ő lényéhez ez hozzátartozott, és

a halála után sokan úgy kezdték el kezelni a barátomat, mintha egy szent ember lett volna. Egyáltalán nem volt az.

Egy igazi, természetes ember volt, a mindenkiben jelenlévő hibákkal. Az előadások után gyakran provokatív volt, így én szándékosan vettem bele a dalomba egy ilyen történetet. Az az igazság, hogy ő ezen dolgozott, ő képes volt belekötni emberekbe, társaságokba, kereste a bajt, mert a benne lévő feszültséget így tudta levezetni. Ebben a dalban azt a Tamást akartam megmutatni, aki valóban ő volt. Minden hibájával együtt mind a mai napig nagyon hiányzik.

Szép a búcsú, de lehet, hogy még szebb a folytatás. Fut Bereményi Gézával egy programjuk Keresztben jégeső címmel, a közös dalaikat éneklik. Milyen Cseh Tamás után Cseh Tamás-dalokat énekelni?

Sok emlékműsor volt, és én szándékosan azokat a dalokat énekeltem ezeken, amelyeket Gézával írtunk, de a közös műsorainkban voltak. Mivel mi egy színpadon előadótársak voltunk, és én az általa énekelt dalokat annyira szerettem az ő előadásában, hogy meg sem próbáltam, hogy azokhoz hozzányúljak. Végül aztán ott tört meg a jég, hogy Novák Emil, aki operatőr volt, arra kért, hogy egy gálán énekeljem már el a Budapest című közös dalunkat. Én meg mondtam neki, hogy ezt én sosem fogom elénekelni. Aztán

arra kért, hogy tegyek mégis egy kivételt, mert Tamás is biztos örülne neki.

Megtettem, és azt láttam, hogy jól sikerült. Onnan kezdve elkezdtem a többi dalhoz is hozzányúlni, és erre engem Géza is folyamatosan biztatott. És amikor Gézával elkezdtük csinálni ezt a közös műsort, teljesen természetes volt, hogy hozzányúlunk a dalokhoz. Persze átalakítottam őket, más hangszeren játszom, át kellett engedni magamon őket, hogy meg tudjam csinálni.

Volt azonban élet ön számára Cseh Tamáson kívül is: ön nagyon sok műfajban, sok hangszeren évtizedek óta kísérletezgetéssel tölti a pályáját – kicsit John Cale-i figurának tűnik. A művészet igazi értelme a kalandozás?

Igen, mindig is sokféle műfaj érdekelt, sőt, adott esetben szeretem őket keverni. Ily módon Tamás, Géza és én, ez a kreatív trió a Levél nővéremnek előadások és lemezek készítésekor állandóan a zenés színházzal kísérletezett. Tamással ráadásul külsőleg is eléggé hasonlítottunk egymásra. Ez jól jött a Levél-előadásoknál, hiszen így a levélíró kétféle személyiségét jeleníthettük meg a színpadon. Én sokat tanultam tőle előadásban, ő pedig sokat tanult tőlem zeneileg. Nagyon szerettünk együtt énekelni, mert a dialógus részek nem voltak pontosan lerögzítve.

Ahhoz hasonlítottuk, ahogy a sasok repülnek a levegőben,

és időnként keresztezik egymás útját, mégis jól kerülnek ki a egészből.

A Levél nővéremnek 2 idején (1994 – a szerk.) azt mondta Tamás nekem, hogy „Te vagy a következő Énekes. Mert énekelni sokan tudnak, de úgy, ahogy te meg én, úgy nem tud szinte senki”. Ez nagy bóknak számított nekem.

Trabant, Balaton, Európa Kiadó. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar undergroundjának mi az öröksége? Van-e bármilyen közös halmaza az Y generációval és az utánuk jövőkkel?

Erre egy dolgot tudok válaszolni, beleértve Tamást meg a közös zenénket, és a '80-as évek underground zenéjét is, hogy igazából mindenki a Kex együttes köpönyegéből bújt elő. Mert Baksa-Soós János volt először az, aki a színpadot másra is használta, tehát nemcsak zene volt ott, hanem egyfajta állásfoglalás, egyfajta életérzés. Ez hasonlított leginkább arra a rockzenére, amely Nyugaton bizonyos mozgalmakat is elindított. És Tamás először a Kexnél, a Baksáéknál lépett fel. Amikor kezdtük, a '70-es években, a közönség soraiban ugyanúgy jelen voltak a tizenévesek és a 60 fölöttiek, mint húsz évvel később, és ez ma is így van. Ugyanez volt jellemző a későbbi undergroundra is. Vagyis nem rétegzene, nem egy adott korosztálynak szóló zene volt.

Említette, hogy néha álmodik Cseh Tamásról. Ha pörögne egy képzeletbeli kisfilm róla a fejében, és az utolsó képkocka kimerevedne a vásznon, mi lenne az?

Az álmok általában arról szólnak, hogy Tamás még itt van és fellépésre készülünk. És ekkor megkérdezem tőle, hogy „Eddig hol voltál?”. A kimerevített kép pedig az lenne, hogy

Tamás mosolyogva lép ki a színpadra, és az a vágy van benne, hogy „szeressetek!”.

És szerették is, el is érte ezt.

Mai fotók: Vörös Eszter

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/153072

Ajánljuk még a témában