Le Grand Déplacement

„Lesznek, akik nemet mondanak” – újabb francia sztáríró ment neki a multikultinak

2019. július 22. 11:27
A határokon túl – ez a hazánkban is jól ismert Andreï Makine új regényének címe, amelyben az orosz-francia író Michel Houellebecqhez hasonlóan a nyugati multikulturalizmust teszi mérlegre. Főhőse, a tragikus sorsú szélsőjobbos fiatal látomásában a migránsok által elözönlött Franciaország polgárháborúba süllyed, hogy aztán a hadsereg Líbiába telepítse a beilleszkedni képtelen bevándorlókat és a balos értelmiséget. De jelenthet-e a politikai cselekvés kiutat a jelenkor csapdájából? Recenziónk.

A migránsok elözönlik Franciaországot, a média a befogadást és a toleranciát ünneplik, a politikusok a bevándorlás előnyeit méltatják, miközben a cenzúra elfojt minden ellenkezést. Rövid időn belül polgárháborúba süllyed az ország, a merényletek és az utcai harcok mindennapossá válnak, a radikális iszlamisták felgyújtják a Nemzeti Könyvtárat, vagy éppen filmre veszik, ahogyan egy óvodában gyerekeket mészárolnak le. Párizs egyes negyedeiben és több francia városban a saría a törvény, a kormányzat azzal reagál, hogy szigorítja a rasszista gyűlöletbeszéd elleni törvényt.

Végül a hadsereg átveszi a hatalmat, véget vet a háborúskodásnak, majd kihirdeti:

milliókat utasítanak ki az országból – Líbiába.

Afrikában olyan társadalmat építenek, amilyet akarnak” – nyilatkozza egy tábornok. A hajókra terelt tömegben nagy számban vannak jelen a beilleszkedésre alkalmatlan bevándorlók, de nem csak ők: tévésztárok, képviselők, miniszterek, értelmiségiek, egyházi vezetők, bevándorláspárti NGO-k aktivistái és két, sértett kamaszra emlékeztető ex-elnök is – mindazok tehát, akik felelősek az összeomlásért. A kiutasított tömeget felügyelő csendőrök közt pedig számos fekete és arab arc is feltűnik.

Az akció végére a francia lakosság a felére csökken. Franciaország visszatér a gyökereihez, a politikusok a „hazafias kötelességről” és a „francia identitásról” szónokolnak, az istenfélő állampolgárok minden vasárnap misére járnak, tökéletes a közbiztonság – és fokozott az unalom. Eközben egy kezdeti anarchisztikus időszak után különös módon Líbiában is élhető társadalom alakul ki. Itt a vége, fuss el véle.

„Lesznek, akit nemet mondanak”

Ezt a vízió tárul fel az olvasó előtt az orosz származású francia író, Andreï Makine új könyvében, az Au-delà des frontières-ben (A határokon túl) – illetve, ennél azért több. A könyv főhőse, Viven de Lynden, ez a szélsőjobboldali-identitárius körökben mozgó, többszörösen megsebzett, tragikus végzetű fiatalember egy Le Grand Déplacement című, írásában álmodik ilyen jövőt hazájának, hogy aztán ráébredjen: az igazi megoldás a megszokott emberi kategóriákon túl van.

Makine hazánkban is jól ismert, tizennégy könyve jelent meg magyarul, köztük A francia hagyaték, a Keletsirató, a Sorsszimfónia, a Lehet-e még szeretni Franciaországot? vagy az Örök szerelmek könyve. Az író 1957-ben Krasznojarszkban született, dadája, egy idős francia hölgy oltotta belé a francia nyelv szeretetét. 1987-ben Franciaországban kért menedékjogot, a kezdeti szűkös évek után az egyik legnépszerűbb francia szerző vált belőle, 1995-ben megkapta a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat, 2016-ban pedig beválasztották a Francia Akadémiába.

Az Au-delà des frontières szegről-végről azoknak a nagy vihart kavaró, disztópikus-apokaliptikus francia regényeknek a sorába illeszkedik, amelyek a multikulturális társadalom csődjét vetítik előre.

Jean Raspail még 1973-ben jelentette meg a tömeges bevándorlásról szóló, sokkoló könyvét, A szentek táborá-t, amit máig elborzadva emleget a baloldali sajtó (a magyarra még nem lefordított regényt lapunk is megkísérelte értelmezni). Ott volt aztán természetesen Michel Houellebecq irodalmi atombombája, a muszlim hatalomátvételt előrevetítő Behódolás, amit a Charlie Hebdo-merénylet napján adtak ki.

Az Alain de Benoist-féle Új Jobboldal gondolkodói köréhez tartozó Éléments című folyóiratnak adott interjújában Makine kifejtette: jónak tartja A szentek tábora diagnózisát, Raspail ugyanis kiválóan leírja a kollaboránsok magatartását, könyvével pedig azt akarta bemutatni, mi vár ránk a Raspail-regényben leírt megszállás után. Makine arról is beszélt, nem hisz a Houellebecq-féle behódolásban, Franciaország ugyanis mindig ellen tudott állni, „vannak férfiak és nők, akik nemet fognak mondani, és fellázadnak”.

Makine témaválasztása azért is érdekes, mert az íróra – Houellebecq-kel ellentétben – nem annyira jellemzők az erős közéleti állásfoglások, noha azt tudni lehet róla, hogy élesen ellenzi a nyugati katonai beavatkozásokat (ahogyan ez a regényből is kitűnik), akadémiai székfoglalásakor elmondott beszédében pedig Chiracot, Sarkozyt és Hollande-ot bírálta, akik arrogánsan „hivalkodnak a műveletlenségükkel”. De Gaulle tábornokra és Mitterrand-ra utalva azt is fejtegette, hogy korábban a francia elnökök nem csupán olvastak regényeket, de azt is tudták, hogyan kell írni őket. A beszédet arra is felhasználta, hogy szót ejtsen a szerinte a NATO galád stratégái által kitervelt kelet-ukrajnai háborúról. Bár Makine erről nem beszél túl nyíltan, egyes megnyilatkozásaiból

sejthető, hogy szimpatizál Vlagyimir Putyinnal.

Az Au-delà des frontières-t azonban aligha fogja tudni bárki felhasználni arra, hogy politikai szócsövet csavarintson belőle. A művet erre már csak sajátos megszerkesztettsége sem teszi alkalmassá. A regény négy hangon szólal meg: az elbeszélő – azonosítsuk őt most Makine-ként – egy napon kézhez kapja a huszonéves Vivien de Lynden kéziratát. (A szemfülesebbek észrevehették, hogy ennek címe – Le Grand Déplacement, kb. Nagy Költözés, Nagy Elmozdulás – Renaud Camus Grand Remplacement-jára, Nagy Felcserélésére rímel.)

Ki felelős az elkényeztetett gyerekek ostobaságáért?

Vivien ebben a végtelenül nyers, helyenként visszataszítóan szélsőséges szövegben festi le látomását a multikulti bukásáról, majd az ellenséges elemek Líbiába telepítéséről. Az írót egyszerre nyűgözi le és borzasztja el a kézirat: tisztában van azzal, hogy esélye se lenne kiadatni, és általános felháborodásorkánt robbantana ki, ugyanakkor megérinti őt a fiú tehetsége és a szövegen átütő, őszinte fájdalom.

Makine régi ismerőseként beemeli az elbeszélésbe írói alteregóját, az emberi egzisztencia határainak meghaladásáról álmodozó Gabriel Osmonde-ot: mint kiderül, korábban Osmonde is kapcsolat lépett Viviennel, igyekezve „deradikalizálni” őt, jobban szólva

megértetni vele, hogy a bevándorlók, a zsidók iránti gyűlölete célt téveszt,

a kétségbeejtő társadalmi helyzet miatti kétségbeesését csak azokon a bizonyos határokon túl lesz képes feloldani.

Az író továbbra is kétségektől mardosva ül le beszélgetni Viven anyjával, aki elküldte neki a szöveget; megütközve értesül arról, hogy Vivien öngyilkos lett. Különös kapcsolat alakul ki eztán Makine és az anya, Gaia között, aki feltárja előtte múltját. Végül az Abháziába utazott Osmonde nyomdokain az író és Gaia maga mögött hagyja a hazugságaiba belekergült posztmodern világ forgatagát...

Francia identitárius fiatalok

Makine, Osmonde és Gaia kiábrándult, keserű vallomásai, illetve Vivien és Osmonde szövegei váltakoznak és felelgetnek a könyvben, folyamatosan megkérdőjelezve, de meg is erősítve egymást. Központi, direkt megmondás helyett a nézőpontoknak ebből a táncából kerekedik az üzenet – Descartes-tal szólva azt mondhatnánk, hogy Makine „rejtőzködve szól”. Ennek az esztétikai előnyei vitathatatlanok; hogy aztán vannak-e másfajta előnyei is, az például, hogy az író így védheti magát egy krónikusan túlérzékeny szellemi közegben a szélsőségesség vádjától, az más kérdés.

A regény végkimenetelét ismerve azonban nem is túl érdekes, hogy az aktuális francia közállapotokért és a multikultiért érezhetően nem rajongó Makine gondolatai mennyire vannak benne Vivien erőszakos fejtegetéseiben. Az író empatikus iróniával rajzolja meg az identitárius fiatalokat, ezeket a bibebóca, vézna lúzereket, akik a náci erőkultuszt hirdetik, akik kisebbrendűségi érzésüket antiszemita és rasszista szólamokkal igyekeznek leküzdeni, és a külvilágtól elszigetelt odújukban XVI. Lajos szökésének eltitkolt részleteiről meg Wall Street-i összeesküvés-elméletekről fantáziálnak.

Makine azt érzékelteti, hogy ezeknek a számkivetetteknek a frusztrációja, a liberális társadalom iránt érzett dühe jelentős részben nagyon is megalapozott, ugyanakkor a bennük forrongó gyűlölet rossz bűnbabokat talál magának. 

Egy napon egy gimnázium közelében futottunk össze” – emlékezik Osmonde egy Viviennel való találkozására. „Egy rakás burzsoá-bohém gyerek, cigiztek, a kutyaszaros utcán ültek, rapet hallgattak a telefonjukról, puszilkodtak, összenyálazták egymást. Jól táplált, ocsmányul beszélő gyerekek, akiknek a romlott teste már mindenbe belekóstolt, anélkül, hogy szerettek voltak.

Ez a penész fogja ellepni a médiát, az oktatást, a politikai pártokat.

Azt mondtam Lyndennek: nézd csak ezeket a fiatal fehéreket. Illedelmesen fognak gondolkodni, bio-termékeket fogyasztanak majd, utódokat nemzenek, jóváhagyják a demokratikus bombázásokat. A feketék és az arabok, akiket gyűlölsz, mennyiben is lennének felelősek ezeknek az elkényeztetett gyerekeknek az ostobaságáért?”

Miután az író egy Vivien által hátrahagyott pendrive-on pornóképeket talál, ezt írja a fiúról: „átkozódott a negroidok és a velük kollaborálók ellen, aztán egy oldalon rábukkant egy fiatal, meztelen testre, behálózta tekintetével, lázba jött, élvezett, nyögdécselt, teste megfeszült, kifárasztotta szomorú orgazmusa, és még ahhoz sem volt elég ereje, hogy elkergesse magától az igazságot: a nyugati dekadencia legjobb bizonyítéka ez a tükörkép volt – saját arca a képernyő sötétjében, amit bosszúvággyal telve kapcsolt ki”.

Mássászületés

Makine azonban lerántja a leplet a másik világ élethazugságáról is. Az értelmiségi partiról például, ahol pohos entellektüelek, transznemű festők, szétplasztikázott celebek a veszedelmes populizmusról, a fake news elleni harcról, az eltérő kultúrák együttélésének szépségéről csacsognak.

Gaiát fia halála az önmagával való radikális szembenézésre sarkallja: Makine-nak immár minden világi hívságról lemondva meséli el kalandozásait alterbalos értelmiségiként, újságíróként, bevándorláspárti civilszervezetek aktivistájaként; azt, hogy fiatalkorában

puszta ideológiai konformizmustól vezetve feküdt le egy rakás színesbőrűvel;

 azt, hogy hozzáment egy tutyimutyi homoszexuálishoz, és kényelmességből szemet hunyt annak titka felett, hogy aztán Vivien leplezze le apját; azt, hogy újságíróként a harmadik világbéli erőltetett demokráciaexport előkészítője volt; de azt is, hogy tűrte, hogy egy bulin a migránsmentő szervezet fekete munkatársai bántalmazzák és megerőszakolják őt.

A 2015. novemberi párizsi terrortámadások áldozatai (Forrás: Washington Post)

A könyv egyik legerősebb részlete az a remekbe szabott szövegkollázs, amit Vivien és barátai raknak össze a Bataclan-áldozatokat bemutató cikkekből, megalkotva a huszonegyedik századi Általános Áldozat arcképét: „Nyitott más kultúrákra és a sokszínűségre, kongói származású lille-i lakos, arcáról letörölhetetlen a mosoly, a Dirty Dancing, a futball és a metál rajongója, tele ambíciókkal, mindig pozitív, igazi polihisztor, önkénteskedik, partiállat, Je suis Charlie-kitűzőt hord, totális toleranciával viseltetik mindenki iránt, Londonba utazik, hogy alternatív rockot hallgasson, boldog éveket töltött felsőben a külvárosi gyerekekkel, eklektikus ízléssel bír, aggasztja a globális felmelegedés, Algériában született harmincegy éve, szereti a menő városrészeket, a Marais a főhadiszállása, lázba hozza az Arctic Monkeys zenéje, gondos apa, kreatív, altruista és karizmatikus, falja az életet, szenegáli származású élettársával, az egyik a Pink Floyd rajongója, a másik inkább Neil Youngé, a szörfözés az élete szerves részét képezi, vízitornára jár…” – és így tovább: a „kreatív”, sokszínű, ezredfordulós életmódok és identitások egybemosásából tűnik elő korunk igazi arca, végtelen szürkesége. 

A két egymást feltételező és gerjesztő hazugság – rasszizmus és antirasszizmus, kirekesztés és befogadás stb. – feloldását Osmonde pszeudo-buddhizmusa jelentené, ami túllép a biológiai „Első Születésen”, illetve a társadalmi „Második Születésen” is, ami a gyilkos szenvedélyekhez, az ideológiákhoz vezet. A megoldás akkor jön el, ha feladjuk a társadalmi szerepjátszást, kilépünk a versenyből, mássászületünk – akár úgy, hogy örökre, minden múlékony át- és megadjuk magunkat egyetlen pillanat szavakkal megragadhatatlan szépségének, hangulatának.

Halála előtt Vivien is felismerte ezt, ahogyan arról írásának a harcias hangvételt különös módon megtörő befejezése is tanúskodik: egy napsütötte, decemberi vasárnap délután, az elsárgult levelek, a közkert csendje, egy másodperc, amit megoszthatott egy némán továbbsétáló idős asszonnyal – ez az élmény vezet az igazi Grand Déplacement-hoz.

Összesen 66 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A menedékjogot kiérdemlő és azt ezért megkapó kérelmező, az legális bevándorló.

Már tizenöt éve tudható volt:

’Az izraeli miniszterelnök, Ariel Sharon, arra szólította fel a franciaországi zsidókat, hogy költözzenek azonnal Izraelbe elmenekülendő az antiszemitizmustól.

Az American Jewish Association jeruzsálemi értekezletén beszélt arról, hogy a zsidóknak mindenhonnan a világból Izraelbe kell költözniük, amilyen hamar csak lehetséges.

Hozzátette: azoknak, akik Franciaországban élnek, a költözés „elkerülhetetlen” („a must”), mert a zsidók elleni erőszak ott növekedik.

„Látjuk a legvadabb antiszemitizmus terjedését” Franciaországban – mondta Sharon.
(A BBC News tudósítása 2004. július 14-én)

"A Szovjetunió megszűnt, Makin politikai menekültstátusa okafogyottá vált."
A státusz nem szünt meg, ha egyszer papírt kapott róla az ENSZ 1951-es Menekültügyi Konvenciója alapján.
Amit akarsz mondani: most már nem kapná meg azért az okért, amiért akkor megkapta.

Öntik a tolvajlott pénzüket az agyak átprogramozására, bűnös romlottságuk elfedésére:
https://concisepolitics.files...

Mivel én magam is kaptam menedékjogot az ENSz említett egyezménye alapján, tudom miről beszélek.
A menedékjog élethossziglani juttatás.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés