Az író, aki fél évszázada megjósolta a migrációs válságot – Jean Raspail portréja

A szentek tábora. Magyarországon is sokan ismerik Jean Raspail francia író hírhedt-híres könyvének a címét, noha a bevándorlók tömegei alatt összeroskadó Franciaországról szóló regényt nem adták még ki magyarul.

A Le Camp de Saints egyesek szerint viszolyogtató, rasszista botránykönyv, mások szerint elképesztően élesszemű prófécia,

Hogy mi az igazság? Mindegyik válaszban van valami – nem csoda, hogy a kedélyek máig nem nyugodnak a könyv körül. Portrénk Jean Raspailról.

Ultrareakciós kalandor

Jean Raspail 1925-ben született a Tours-tól nem messze fekvő Chemillé-sur-Dême-ben. Fiatal korában bejárta az egész világot,

kenun hajózott le a Szent Lőrinc-folyótól New Orleansig, vagy éppen autón utazott a Tűzföldtől egészen Alaszkáig, bennszülött törzseket tanulmányozott, expedíciót vezetett Dél-Amerikában az inkák nyomait kutatva.

Kezdetben főleg útleírásokat és riportokat írt (l. az Európa Kiadó Modern Könyvtár-sorozatában megjelent Rézbőrű naplót), ezen műveiért 1970-ben a Francia Akadémia a Jean Walter-díjjal tüntette ki, 1981-ben pedig az Akadémia regényekért járó nagydíját kapta meg Moi, Antoine de Tounens, roi de Patagonie című művéért.

1973-ban jelent meg a Le Camp des Saints, máig leghíresebb regénye, amit még számos nagy sikert arató könyv követett. 2000-ben megpályázta a Francia Akadémia egyik üressé vált székét, a legtöbben rá szavaztak, mégsem elegen, hogy beválasszák.

Raspail bevallottan monarchista. Ez irányú meggyőződése többek közt Sire című regényében kap nagy szerepet, melyben egy Bourbon-leszármazottat francia királlyá koronáznak.

amit a liberális oldal által menetrendszerűen aggat rá. Hisz a tradicionális társadalomfelfogásban és a régimódi, meghaladottnak nyilvánított erkölcsökben, afféle lejárt fogalmakban, mint a hűség, a tekintély, a becsület.

Raspail francia, ám az ő franciasága nem merül ki a nyákos sablonokban. Mondani se kell, hogy számára Franciaország nem egyenlő az őt benépesítő sokasággal: nem kultúrák, szokások és népek találkozásának semleges kerete, egy örökké változóban lévő és ezért objektíve jellemezhetetlen „Franciaország-tér”,

egy bizonyosfajta magatartás és világnézet évszázadok során át csiszolt együttese. „Toute ma vie, je me suis fait une certaine idée de la France” – írja de Gaulle tábornok a Háborús emlékiratok-ban. „Érzelmi énem természetesen mesebeli hercegnőnek vagy falfestmények madonnájának képzeli Franciaországot, olyannak, akire különleges és kivételes sors vár. Ösztönösen hiszek abban, hogy a Gondviselés csodálatos sikerekre vagy elrettentő balsorsra szánta.”

Jean Raspail

Franciaország egy feladat és egy sajátos, mással össze nem téveszthető létszemlélet – ez, és nem Eurodisneyland vonzott annyi remek elmét a francia civilizáció bűvkörébe. Raspail szerint

transzcendens minőségét feláldozta az utópista demokratizmus és a szekuláris humanizmus oltárán; nem is várható, hogy ismét naggyá váljon, míg a legkeresztényibb király és vele a francia történelem újra el nem foglalja az őt megillető helyet.

Ebben az eszményképben harmonikusan kiegészíti egymást az élet közmondásos franciás könnyedsége és a férfias elhatározottság, Madame de Sévigné és Szent Lajos. Raspail műveiben Franciaország ősi küldetése mellett az élet megtagadott örömeiért is síkra száll: hosszú leírásokat szentel az étkezésnek és az ivásnak, egy, a létfenntartáson messze túlmutató jelentőségű témakörnek, amelyet napjaink (aligha kétséges, hogy a materializmushoz köthető) egészségmániája glikémiás indexek és koleszterinszintek terepévé kíván lefokozni

Raspail hősei különösebb skrupulusok nélkül veszik igénybe az örömlányok szolgáltatásait, és egy gyönyörű nő láttán sem az elnyomó patriarchális struktúrák jutnak az eszükbe.

Körülményeik minden borzalma dacára él még bennük a derű,

nem csoda, hogy szinte teljesen kiveszett a világunkból.

Say it loud, say it clear!...

A Le Camp des Saints cselekménye röviden így foglalható össze: nyomorultak tömegei indulnak meg a harmadik világ kikötőiből a földi paradicsom, Európa felé.

A politikusok, a sajtó és az értelmiségek részint gyávaságból, részben öngyűlöletből, részint utópizmusból meghirdetik a „Willkommenskulturt”. Franciaország a befogadás lázában ég. Párizsban művészek részvételével hatalmas karnevált szerveznek a jövevények tiszteletére, a rádió és a televízió különkiadásokban ismerteti meg a közönséget leendő honfitársai kultúrájával. Önkéntes mérvadók osztják az észt a tolerancia és a szolidaritás fontosságáról.

Azon keveseket, akik eltérni merészelnek a hivatalos álláspont tomboló humanizmusától, kirekesztőnek és gyűlöletkeltőnek bélyegezve félresöprik.

kijelenti, hogy minden katolikusnak kötelessége szélesre tárni a kapuit. A #refugeeswelcome hihetetlenül sikkes lesz: püspökök és arisztokraták, rocksztárok és színészek állnak sorba, hogy helikoptereken élelmiszer-adományokat szállítsanak a roskatag hajókon összezsúfolódott szerencsétleneknek.

Igen, nem tévedés: mindezt Raspail a hetvenes évek elején vetette papírra.

Aztán a hajókaraván áthalad a Gibraltári-szoroson, és az európaiak hirtelen felocsúdnak az emberszeretet mámorából. A gyárakban szervezkedni kezdenek a vendégmunkások. Pánik tör ki a lakosság széles rétegeiben, a befogadásról hozsannázó újságírók csöndben meglépnek az országból. Az államapparátus összeroskadni készül, a tétovázó elnök utasítást ad a hadseregnek, hogy megcselekedje a megcselekedhetetlent, és erőszakkal állja útját a nyomorultak áradatának, ám a csapatok csakhamar szétszélednek.

és érthető módon senki sem kívánja vállalni a feladat ódiumát.

Csupán egy ezredes és maroknyi katonája érkezik meg a Riviérára, melyet időközben elleptek az idegenek üdvözlésére odasereglett hippik. A húsvétvasárnap hajnalán partraszálló emberözönnel szemben azonban kénytelenek beismerni tehetetlenségüket. Miután bizonyossá válik, hogy minden odaveszett, a műveletek irányításával megbízott államtitkárral és még néhány ellenállóval együtt egy magányos irodalomprofesszor villájába szorulnak vissza, ahol mosolyogva, a vereség biztos tudatában azt játsszák, mintha mi sem történt volna.

Az államtitkár kormányt alakít, tisztségeket osztogat. Az ezredes fatalista humorának teljes odaadásával kommendírozza alig tucatnyi beosztottját. A megmaradt lőszert arra áldozzák, hogy a villa környékén feltünedező idegeneket agyonlőjék. Így telik el néhány hét, majd...

Megmagyarázhatatlan könyv

Raspail elmondásából tudhatjuk, hogyan született az általa „megmagyarázhatatlannak” ítélt regény: 1972-ben egy Földközi-tengerre néző villát kölcsönöztek az írónak, a tengert nézve pattant ki a fejéből a téma,

a szereplőket és a fordulatokat nem tervezte meg előre, az írás közben alakultak ki. 

A regény megjelenésekor igencsak hűvös fogadtatásra talált, értetlenkedést és elutasítást váltott ki irodalmi körökben, az újságok jelentős része hallgatott róla, az eladások száma is meglehetősen alacsony volt: a megjelenés évében csupán 15 ezer példányt vettek belőle, pedig a kiadó, a tekintélyes Robert Laffont mindent megtett a sikerért. Nem olyan meglepő ez, ha tudjuk: a bevándorlás ekkoriban még egyáltalán nem volt kérdés Franciaországban. Idővel aztán a kül-és belpolitikai fejlemények (a Vietnámból csónakokon megszökő menekültek, a Giscard d'Estaing elnök által elindított családegyesítés), a szóbeszéd meg az 1975-ös amerikai kiadás nyomán egyre nagyobb érdeklődés kezdett mutatkozni a regény iránt.

Az értelmiségiek borzongva ecsetelték, hogy az idegengyűlölő nézőpont, amit Raspail vérszomjas és embertelen opusában megjelenít, teljességgel elfogadhatatlan a humanista jó érzék számára, miközben egyre többen – és nem csupán a jobboldalról! – felismerték Raspail művének prófétai erejét. Több szocialista politikus – így François Mitterrand vagy Robert Badinter – levélben gratulált az írónak könyvéért. Ronald Reagan is olvasta, elmondása szerint „borzasztóan nagy hatással” volt rá a regény,

Jean Cau eképpen méltatta az írót: „Meglehet, Jean Raspail nem próféta vagy látomásos regényíró, hanem jövőnk kérlelhetetlen történésze”.

Azóta az új kiadások úgy tíz-húsz évenként botrányt robbantanak ki: a regény töretlen népszerűségét látva a sajtó azon sopánkodik, hogy a szélsőjobboldali, rasszista eszmék szép lassan polgárjogot nyernek, satöbbi, satöbbi.

A most már aggastyán Raspail szerint ma – a véleményszabadság aranykorában, a különféle gyűlöletbeszéd-törvények idején – nem is jelenhetne meg a könyve, a regény legutolsó kiadásához nem kis iróniával mellékelt is egy listát, melyben az új jogi szabályozás szerint kriminális szöveghelyeket gyűjtötte össze. Van belőlük vagy hetven.

Raspail a legutóbbi kiadás alkalmával elmondta: ez az elégtétel ideje, az események igazolják, amit elképzelt. Olyannyira, hogy 2001-ben egy kurdokkal teli hajó ért partot a Földközi-tenger partján,

Raspail a régi időkben

A mélypont ünnepélye

Jean Raspail egy másik, kacifántos című regénye, a hangulatában talán Cormac McCarthy Az út-jához hasonlítható Sept cavaliers quittèrent la ville au crépuscule par la porte de l'Ouest qui n'était plus gardée (Hét lovas hagyta el a várost az alkonyatban a nyugati kapun át, melyet nem őriztek többé) a Le Camp des Saints-hez hasonlóan egy állam csődjét és ezen keresztül egy egész civilizációs konstrukció megsemmisülését mutatja be.

A helyszín egy képzeletbeli őrgrófság. A történet egy furcsa, történelmen kívüli időben játszódik, melyben egyaránt jelen van a középkor és a századforduló világa. Valami megfoghatatlan katasztrófa őröli fel néhány hónap az addig idillinek tűnő társadalmat: járványok pusztítanak, a gyerekek megszállott dühükben törnek-zúznak és nekirontanak minden értéknek, rejtélyes lázadók fosztogatnak és borítják vérbe a vidéket.

A félőrült uralkodó tehetetlenségében bezárkózik kastélyába, és remekbe szabott marionettfiguráival múlatja idejét. A regény főhőse, Silve de Pikkendorff (Raspail számos regényében feltűnik ez a család) a király parancsára hat társával nekiindul, hogy felderítse, mi zajlik az országban. Nem táplálnak különösebb reményt a visszatéréssel kapcsolatban: tudják, hogy küldetésük eleve kudarcra van ítélve; az út egyetlen értelme az lehet, hogy felmérjék a múlt, ábrándokból és homályos emlékekből habarcsolt Ithakájuk valódi értékét.

Az ország végleg anarchiába süllyedt, az út menti fákról brutális módon meggyalázott tetemek lógnak, egy vonatkocsiban egy mészárlásba fordult orgia maradványaira bukkannak. A túlélőknek csupán annyi erejük maradt, hogy valahogy elvegetáljanak egyik napról a másikra. A határon gyülekezik már a rég legyőzöttnek hitt ellenség. Nem találnak semmit, ami okot adhatna a reményre. Iróniával vegyes konoksággal ragaszkodnak az illem és hivatásuk formaságaihoz, letűnt életük szétmállott kereteihez. Olykor eldünnyögnek néhány sort hazájuk legnagyobb költője, a csecsen vidéken tisztázatlan körülmények között meghalt Wilhelm Kostrowitzky kapitány verseiből.

Pikkendorff polgármesterré nevez ki egy tizenkét éves fiút. Az érsek pappá szentel egy szedett-vedett sekrestyést, hogy meggyónhasson neki. A cselekmény mintha a semmiben lógna: a tetteknek nincs valós tétjük, a fordulatok nem vezetnek sehova; végül, ahogy hogy az élelmiszerkészletek fogyni kezdenek és a küldetés homályos céljához közeledik, a társaság apránként szétszéled, belenyugodva az elkerülhetetlen végbe.

a felbomlás, a hanyatlás, az összeomlás, az eltűnés különféle módozatai. Legyen szó kihalásra ítélt primitív törzsekről, egy imaginárius őrgrófságról vagy a bevándorlók tömegei által elözönlött Európáról, az alapprobléma mindig ugyanaz: egy önbizalomhiányban (hovatovább öngyűlöletben) szenvedő közösség széthullása, a megadás vagy ellenállás dilemmája, az erkölcsi törvények és a megmaradáshoz szükséges brutalitás közti ellentét.

Rasszista botránykönyv? Prófécia?

Ehhez kapcsolódnak a Raspail-féle esztétika legfontosabb jegyei: a humanista tetszelgés elvetése, a döbbenetesen agresszív és nyers ábrázolásmód, mely gyakran szinte rosszullétet (méghozzá egy igencsak különös, egyszerre fizikai és, ha szabad így mondani, történelmi rosszullétet) vált ki az olvasóból, a finomkodástól és a politikai korrektség mázától mentes, félelmetesen egyértelműen fogalmazó nyelvezet.

Raspail

A Sept cavaliers-ban az érsek lelkiismeret-furdalás nélkül lelövi a rátámadó kamaszgyereket, a Le Camp des Saints-ben az irodalomprofesszor őszinte élvezettel végzi ki a házába betörő, a menekültek invázióját előkészítő hippit. Az ezredes gondolkodás nélkül áthajtat a tankjával az útjába álló fiatalon. A tengerparton hatalmas máglyákon égnek a vízbe fulladt nyomorultak tetemei.

Az író néhány éve egy interjúban elmondta: amikor újraolvasta a Le Camps des Saints-et, maga is meghökkent a szöveg végletes brutalitásán. Raspail szerint a gyűlöletbeszéd-törvények miatt a körülírás lett az irányadó, megváltozott az emberek mentalitása, ez alól ő maga sem kivétel. Az új kiadásokból azonban nem hajlandó kihúzni semmit, örül, hogy fiatalon, a „meggyőződések erejében” megalkotta a könyvet, amiben szerinte Marcel Aymé-, Shakespeare-, Céline-, Raymond Abellio- és Jacques Perret-féle vonások elegyednek.

Mindazonáltal ami igazán kiverte a biztosítékot, az a nyomorultak fenyegető, arctalan masszaként való megjelenítése, ami Raspail rasszizmusát bizonyítja a liberális kritikusok szerint. És való igaz, a regény bizonyos részleteit objektív szemmel is rasszista jellegűnek ítélhetjük, noha azt is érdemes megfontolni, amit Raspail mondott:

És azt se feledjük, hogy a bennszülött törzsek és elszigetelt, távoli népek felé szenvedélyes érdeklődéssel és szeretettel forduló Raspail-t nehéz lenne rasszistának minősíteni.

A történetben a hajókon csakhamar pokoli állapotok alakulnak ki, a húgy, a szar és a szemét elönt mindent, a flotta elhaladását irtózatos bűz jelzi. A nyomorultak nem reagálnak a nyugati országok kommunikációs kísérleteire, az adományokat a tengerbe szórják, sőt a segélykommandók több fedélzetre lépő tagját megölik. A regény talán legzavarbaejtőbb jelenete a nyomorpornó szóval jellemezhető a legjobban: az ürülék gusztustalan forgatagában közösül a hajók egész emberrakománya, gyerekek és szédítő fiatal szépségek és elaszott öregek, férfiak és nők minden elképzelhető kombinációban. Az idegenek mérhetetlen tömegét egy apja vállán ülő, totemszerű, rettenetesen csúf csecsemő irányítja vérfagyasztó sikolyaival.

A piktúra kétségkívül a gyomorforgatás határát súrolja olykor, és a szerző tollát kevéssé az emberi méltóság elvének tiszteletben tartása vezeti az idegenek ábrázolásakor. A regény koncepciója azonban bizonyos szintig igazolja ezt a megoldást: hiszen a flotta megérkezését váró európai sem individuumokkal, egyéni sorsokkal kerül szembe, hanem épp egy olyan egy fenyegető, arctalan masszával, amilyet Raspail lefest.

A másik kényes pontot a fehér rassz haláláról szóló passzusok jelentik, amelyekben a liberálisok a faji gondolkodás mintapéldáit látják. Pedig Raspail – ahogy azt ő maga is többször kijelentette –

beszédes, hogy a tengerparti villába szorult társasághoz egy valahai indiai bevándorló, Hamadura is csatlakozik, aki korábban egy rádióműsor betelefonálójaként szót emel – míg le nem keverik – az idegenek beengedése ellen, és akit végül Franciaország iránti szeretete a halálra ítélt ellenállók közé vezet. (Hasonszőrű szereplő a Sept cavaliers-ban Abaï, az uralkodóhoz és Pikkendorffhoz a végsőkig hű bennszülött.)

A civilizáció nyitott bárki előtt, aki valódi ragaszkodással viseltetik lényege, alapértékei iránt. Hamadura a végső vereség óráján franciábbak bizonyul az örökségüket gyűlölő és önmegadó tősgyökeres franciáknál. Ráadásul, ahogy a könyv egy éles szemű recenzora megjegyezte, nem a nyomorultak az igazi negatív szereplők a műben, hanem az országot öngyilkosságba hajszoló, ábrándokat kergető, bosszúvágyó vagy épp haszonleső értelmiség, a gyáva és silány politikusok, az addzsornamentált, segélyszervezetté lefokozott katolikus egyház, élén a jó szándékba belevakult pápával, és így tovább:

A lelkünk vesszen el – vagy mi magunk?

A Raspail-hős középkori elveket vall (legalábbis ma ezt mondanák), ám rendíthetetlenségéhez cinikus humor társul. Zokszó nélkül képes meghalni a hazáért, az egyházért, erkölcsi elveiért, miközben talán már egyikben sem hisz komolyan. A katasztrófáról tudomást nem véve komédiázik és készül a hősi halálra. Inkább meghal, minthogy megadja magát, de nem érzéketlen az ellenállás melankóliája iránt.

Raspail műveiben kulcsfontosságú szerepet kapnak azok a gesztusok (legyenek még oly jelentéktelenek is), amelyek – a kétségbeesés vagy a rezignáció jeleként – a rend látszatát igyekeznek az összeomló díszletek közé csempészni. Világnézetének szimbóluma lehetne az az írás, melyet a Sept cavaliers-ban egy vasúti alkalmazott kapkodva fölkanyarít a szétdúlt pályaudvar menetrendtáblájára, mielőtt utolsóként ő is elmenekülne: Départ annulé.

Mindkét könyvben megjelenik az a dilemma, hogy

A Sept cavaliers-ban Pikkendorff szemére veti az érseknek, hogy pappá szentelte a sekrestyést, aki visszatérve falujába naivan megadásra buzdítja a túlélőket. A Le Camp des Saints-ben egy fegyvertelen, szenvedő tömeget kellene legyilkolni ahhoz, hogy Európa régi formájában fennmaradhasson.

Aki vállalja a feladatot, az szükségszerűen meghasonlik a szörnyű tett súlya alatt, kitaszítottá válik, az emberfajta söpredékévé lesz mindenki, még önmaga szemében is. Lehetetlen helyzet; közben viszont, ahogy Raspail egy interjúban fogalmaz, bizonyos értelemben a könyörületesség, a humanista ábrándok vezetnek minket a pusztulásba. „Ebben a helyzetben – és tudom, hogy a kijelentéseim kissé durvák – elég bátornak kell majd lennünk, hogy ne gyakoroljuk többé a keresztény erényeket. Igent mondva a könyörületesség nevében elveszünk, és nemet mondva a könyörületességnek azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük... a lelkünket.”

A Le Camp des Saints jelentős könyv. Nem azért, mert Raspail évtizedekkel ezelőtt megjósolta, ami 2015-ben megtörtént, nem azért, mert a bevándorlást ellenzők drámai passzusokat tudnak citálni belőle. 

amire nincsen tökéletes megoldás – és olyan fojtogató erővel teszi ezt, ami csak kevés irodalmi műnek a sajátja. 

Az írás a Batiszkáf blogon korábban megjelent, A jövő történésze című poszt szerkesztett változata.