Dominó-effektus

2019. július 10. 10:13

Máthé Áron
Mandiner

A Dominó az év egyik legfontosabb filmje: arra hívja fel a figyelmet, hogy aki szelet vet, az könnyen vihart arathat.

Dominó, dán-francia-olasz-belga-holland krimi, thriller, 89 perc, 2018, rendezte: Brian de Palma

 

Ügyetlen, kétbalkezes, B-kategóriás. Szünidei matinének véres látvány, felnőtt közönségnek naiv történetvezetés. A Dominó dán-francia-olasz-belga-holland krimi, ami nem lett thriller, és ami egészen biztosan nagy bukás lesz. Pedig jobb sorsot érdemelne. Pontosabban érdemelt volna, még forgatókönyvírás közben. Az év egyik legfontosabb filmjéről van szó ugyanis. Miért gondolom így?

A film kimozdult a politikai korrektség, vagyis az „európai értékek” (= liberális közízlés) által megszabott sémákból. Aki egyértelműen negatív hős ugyanis, az az iszlám prédikátor, aki öngyilkos merényleteket hirdet és szervez. Ráadásul az iszlamista terrort nem indokolja benne semmi megszokott baloldali sablon. Sem egy elnyomó apuka, sem a „társadalmi kirekesztés”, sem más hasonló. Ugyan van benne sikeresen integrálódott muszlim (Omár, a rendőrtiszt), de az európai muszlimok világát a film úgy ábrázolja, ahogyan azt a többség a valóságban érzékeli.

Sivár lakótelep, tévelygés, susmutolás, csábító szavak a túlvilági jutalomról,

hasisterjesztők, balhés figurák, kétes külvárosok, lerobbant kávézók. Még a jól menő zöldséges is robbanóanyagot és Skorpió géppisztolyt importál a paradicsomosládákban.

Az iszlám terrorizmus és a titkosszolgálat küzdelmeinek ábrázolásában „Az üldözött” (Most Wanted Man, 2014, Anton Corbijn) egy sokkal kidolgozottabb képet adott, nem utolsósorban arról, hogy a modern államok szívét-lelkét adó titkosszolgálatok terén miféle szuverenitással is rendelkezik az Európai Unió szemétdombjának kiskakasa, Németország, az amerikaiakkal szemben. Nos, ugyanerre itt a Dominó is felhívja a figyelmet, mégpedig az utolsó mondatában: a CIA ügynök fáradt közönnyel vágja a két dán rendőr fejéhez: „Minden e-mailjüket olvassuk”.

Kimozdul a film abban az értelemben is, ami a cím mögött rejlik. A fő motívum ugyanis a bosszú. Egyszer valaki elkezdi a vért ontani, és azzal elindítja a dominó-effektust. Tulajdonképpen mi a bosszú? A Blöff című filmben (Snatch, 2000, Guy Ritchie) Bunkó, a maffiafőnök (Brick, the Gouv’nor) így határozza meg a Nemezis fogalmát: az erősebb fél kinyilatkoztatása a méltó büntetés mértékét illetően. Még ha Bunkó tényleg bunkó is volt ahhoz, hogy a „Nemesis” kifejezés minden árnyalatát érzékelje, a lényeget – a köznapi értelemben vett lényeget – jól ragadta meg. A jogos megtorlás ugyanis annak a kifejezése, hogy nem hagytuk annyiban a dolgot, hogy nem hagytuk jóvá az elszenvedett sérelmet, illetve azt, hogy a sérelem által kialakult helyzet nem illeszthető be a dolgok nagyobb rendjébe, onnan ki kell azt rángatni.

A Dominónak is a bosszú a központi magja. Csak éppen az iszlámista prédikátornak nincs miért bosszút állnia. Az ő általa gerjesztett terror a legkevésbé sem jogos, a nettó gyűlöleten túl nincs alapja.

Mindenki más bosszúja viszont jogos.

Jogos a filmbeli bosszúja a külsejében a Mátrix John Smith-ét nyilván direkte megidéző amerikai CIA-ügynöknek is: számos emberét vesztette el egy akció során a fő negatív hős, az imám miatt. Jogos Alex, a kis törékeny rendőrnő bosszúja is. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban feltétlenül érthető, még ha eltúlzottnak is tűnik Ezra, a kopt keresztény bosszúja – hiszen apját a tengerparton, az elhíresült videóban fejezték le az ISIS hóhérai.

Egy pillanatra tekintsünk ki a filmből a valóságba, az ominózus lefejezési szett ugyanis tényleg megtörtént. Vajon mi lett ezekkel a gyilkosokkal? Vajon levadászta-e őket valaki? Kifejezetten megnyugtató lenne tudni, hogy legalább egy-kettő közülük ott veszett Raqqa ostrománál, az Eufrátesz menti harcokban. Esetleg elszámolási vagy vallási vitában egy rivális terrorcsoport kezeitől vesztette életét, netán egy amerikai dróntámadás ölte meg, vagy az orosz Specnaz kommandója verte agyon Szíriában. Félő ugyanis, hogy a gyilkosok többsége vagy szociális segélyt vesz fel valamelyik liberális demokráciában, vagy továbbra is a terepen működve szolgálja a gyűlölet hitét.

Visszatérve a filmünkhöz: sajnos a valóságban nincs róla tudomásunk, hogy akár egyenként, akár csoportban a kopt (asszír, szíriai, stb.) keresztények igazságot szolgáltatnának, és fegyvert is csak Szíriában ragadtak nagyobb számban. A Domino ezért mintegy kérdésként is értelmezhető. De figyelmeztetésként is: a keresztény etikát hamis lencsén keresztül szemlélő, és azt hamisan számon kérő haladó értelmiség ugyanis nem képes szembenézni azzal a valósággal, amit Alex, a meggyilkolt dán rendőrtiszt szerelme mond, miután lelőtte szeretője gyilkosát, vagyis betöltötte bosszúját: Most jobb.

A bosszú – vagyis inkább a jogos megtorlás – egyébként izgalmas kérdés magyar szempontból is.

Sőt, a magyar filmek szempontjából is.

Persze egy pillanatra fel lehet vetni a „megtorlás” mint kifejezés problémáját, hiszen a „megtorlás” történeti értelemben már foglalt: az 1956-ot követelő kommunista bosszút, a vörös hatalom Kádár-féle restaurációját értjük rajta. Nem teljesen pontos a „megtorlás” kifejezés, hiszen nem nagyon volt mit megtorolni: a nagyjából három tucatnyi teljesen jogosan meglincselt ávósra, kommunistára legalább 230 politikai kivégzett jutott, a sortüzek további százas nagyságrendű áldozatairól és a „szocialista törvényességen” is túlmenő agyonverésekről nem is beszélve.

És ez csak az 1956 utáni szakasz volt. Nos, a Kolorádó Kid című, 56-os tematikájú film megtekintése után egy képzőművész barátom némileg sopánkodva szólalt meg: csak az a bosszú ne lenne a film végén. A történet szerint ugyanis a „nagyidős”, 15 évet a sitten lehúzó '56-os szabadságharcos megöli a vamzert, a fogdaügynököt, akinek a besúgása alapján elítélték. Én pedig azt gondolom, hogy nagyon is a helyén van az a kis bosszú a végén – ráadásul nem is ő volt egyedül a vamzer „árvája”, mivel többeket is besúgott a vizsgálati fogságban az illető. Rászolgált a bosszúra. Mellesleg, azért valahol ez a kép mégiscsak talán önkéntelen utalás is egy tévedésre: tudniillik arra, hogy a liberális közvéleményformálók 1990, vagyis Demszky és Hack törvényjavaslata óta sikeresen sulykolják az „ügynökkérdést”: miközben miért a nyomorult besúgókon rugózunk, amikor az irányítók szépen nyugodtan örökítették át a vagyont, kapcsolati hálót – a kommunista módra felhalmozott tőkét?

De miért halt meg 1992-ben, teljes nyugalomban a klinikai szadizmus figurája, Péter Gábor? Miért élt 2003-ig békében Piros László? És hogy legvégül,

hogy lehet, hogy nemcsak a jogos, de még a jog szerinti büntetést is elkerülte Biszku Béla?

Nem lehet, hogy egyfajta értelmiségi szörnyülködés és értetlenség is benne van? A két fiatal filmest ugyanis a róla készült filmben (Bűn és büntetlenség) reggelire megevő Béla bácsinak is ugyanis éppen az '56 utáni megtorlások kapcsán szegezték neki a kérdést: szemet szemért fogat fogért? Ez így rendben van?

Micsoda teljes félreértése ez a történelemnek és a kommunista agyműködésnek!

Azt gondolom, hogy a modern Magyarország egyik – ha ugyan nem a legnagyobb – építőmestere, Kossuth Lajos idevágó gondolatai máig érvényesek kellenének, hogy legyenek: „Én azok soraiba állottam, kik Istenben, jogaikban, s önmagukban bízva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek”.

Jelenleg nem is annyira Magyarország, mint inkább egész Európa és a nyugati világ áll az „ellenséges megtámadás” terhe alatt. A Dominó című film arra hívja fel a figyelmet, hogy aki szelet vet, az könnyen vihart arathat. Sajnos nem mindig. De akkor legalább csukjuk be a szél miatt az ablakokat.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151395

Ajánljuk még a témában