Jézus Társasága

De miben hisznek a jezsuiták? – Horváth Árpád SJ a Mandinernek

2019. május 29. 12:30

„Ott akarunk tehát lenni a határhelyzetekben, s ez időnként különösnek, meglepőnek is tűnhet.” Mi a fontos egy mai jezsuitának, miért van tele a budapesti templomuk, mit gondolnak országról, világról és az egyházról ma Jézus Társaságának tagjai? Horváth Árpád SJ-t, A Szív főszerkesztőjét kérdeztük ezekről, és arról is: tényleg liberálisabbak-e e jezsuiták, és mit szólt az amerikai jezsuita lapban megjelent, Ferenc pápának Csíksomlyóra migránsos beszédtémát ajánló cikkhez? Nagyinterjúnk a belvárosi jezsuita templom igazgatójával.

„Mi az a három dolog, amit Isten sem tud? Hogy hány női szerzetesrend van, hogy mennyi pénze van a ferenceseknek és hogy miben hisznek a jezsuiták” – szól a katolikus vicc. De most komolyan kérdezzük: miben hisznek a jezsuiták?

Nem csak jezsuitaként mondhatjuk ezt el, de általában a keresztényekre is érvényes kellene, hogy legyen: ha a hitünkről beszélünk, Istenben hinni úgy nagy általánosságban még nem elég. Mi a megtestesülés vallása vagyunk: veszélyesnek is tartom azokat a magukat nagyon katolikusnak feltüntető lelkiségi irányzatokat, amelyek nagy előszeretettel hivatkoznak Istenre, de Jézusra már nem annyira.

Isten önmagában könnyen ideológiává válhat,

de ha a megtestesülés vallását éljük, akkor el kell tudnom mondani, hogy Isten nem csak a fejemben van, nem csak a szívemben, nem csak valamiféle szép intuíció, hanem találkoztam is vele. Ez engedi meg számunkra, hogy a húsvéti időben így köszönjünk: „Valóban feltámadt!”

A kereszténység ebből a tapasztalatból születik, hogy bár megölték, a legelső tanítványok látták a haláltusáját, el is temették, de aztán az evangéliumok mégis arról beszélnek, hogy találkoztak vele. Sőt, a Feltámadott megerősítette őket a hitükben és küldetést is adott nekik. Mi jezsuiták is ebből a tapasztalatból élünk, és Jézus nevét még a nevünkben is viseljük: Societas Jesu, azaz Jézus Társasága. Ezzel egyértelműen jelezni szeretnénk az alapállást:

Jézus Krisztus áll a lelkiségünk középpontjában.

Mert akárhogy is legyen, mégis elmondhatjuk, hogy Jézus itt van az életünkben, megérint minket, hitet ad, megerősít, és mi jezsuiták szeretjük még azt a szót is használni, hogy „megvigasztal”. Sajátos szerzetesi lelkiségünk meghatározó hagyatéka a Loyolai Szent Ignác által ránk hagyott Lelkigyakorlatok. A lélek e gyakorlatainak elmaradhatatlan elemét képezik a rendalapítónk által ajánlott biblikus imaginatív meditációk: Jézus közelébe kell képzelnünk magunkat és imádságos lelkülettel megszólítani őt. És figyelni, hogy ő hogyan szól hozzánk. Nyitott szívvel, racionálisan is mérlegelve, figyelve a legbensőbb hangra, de a környezet reakciójára is. Szerzetesi tevékenységünknek ebből az átimádkozott személyes Jézus-kapcsolatból kellene építkeznie. Jézus-közelségünk az identitásunk.


Horváth Árpád SJ a hittanosaival

 

Vajon miért született meg a fenti vicc?

Valószínű azért, mert szeretjük a határhelyzeteket. Mivel Jézus ott áll a parton, mi is figyelünk a peremhelyzetekre: mit tenne ott Jézus, hogyan lehetek a társa, amikor a leglehetetlenebb helyzetben élőkről van szó? Az evangéliumok Jézusa a kortársai szempontjából egészen elképesztő párbeszédekbe keveredett olyan karakterekkel, akiket a mainstream társadalom simán félrelökött. Főleg a meghatározó vallási irányzatok képviselői, például a korabeli papság, az írástudók, a farizeusok.

A különbség közöttünk, jezsuiták és az egyházmegyés plébániák papsága között első látásra talán éppen abból vehető ki, hogy mi alapból a lelkipásztorkodásnak egy olyan területét igyekszünk lefedni, ahol az egyház ott szeretne lenni, amit azonban a szokványos lelkipásztori keretek nem tesznek annyira lehetővé. Fontos azonban, hogy a küldetésünket a határhelyzetekre mi az egyháztól kapjuk. És az is fontos, hogy szolgálatunk során mindig kapcsolatban maradjunk az egyházunk szívével, közepével, a főpásztorainkkal, végső soron a római pápával. Ezt fejezi ki a jezsuiták egyedülálló negyedik szerzetesi fogadalma: küldjön bennünket az egyház szolgálatára bárhová a pápa, mi készen állunk.

Ott akarunk tehát lenni a határhelyzetekben,

s ez a központból nézve időnként különösnek, akár meglepőnek is tűnhet.

Amikor a jezsuiták Kínában a császári udvarig eljutottak, a kulturális adaptáció jegyében, amit inkulturációnak is nevezünk, nagy szakállat növesztettek, miközben nyugaton már mindenki borotválkozott. De ettől is nagyobb döbbenetet váltott ki egyesekben, hogy a jezsuiták Kínában nem latinul, hanem a nép nyelvén kezdtek el misézni, tehát kínaiul. Európában viszont éppen ekkoriban tették mindenhol kötelezővé a latin rítust és nyelvet.

Ha akkor nem hívnak bennünket vissza, ma talán másfél milliárddal több katolikus lenne a világban. De hát latinul kellett beszélnünk a kínaiknak, latin imádságra kellett tanítanunk őket, aztán jól kitették a szűrünket Kínából. Elfogadtuk a sorsunkat, mert nekünk az identitásunk része a központtal való szoros kapcsolat. Ha ez nem lenne, könnyen megeshetne velünk, hogy mi magunk is kívülre kerülünk, azaz peremre szorulunk. Az egyházunk vezetői, a püspökeink azonban pontosan tudják, hogy számíthatnak ránk, hogy az identitásunk a hűség. Nincs jezsuita, aki szembe menne a főpásztorával. Én templomigazgatóként is fontosnak tartom, hogy a nagyobb ünnepekre elhívjam a főegyházmegyénk főpásztorát. Mióta templomigazgató vagyok, nem is volt még olyan év, hogy ne jött volna el. Szerintem Erdő Péter bíboros úr kimondottan szeret nálunk lenni. Szoktunk jókat vitatkozni, ő elmondja az észrevételeit, mi visszakérdezünk. Nagyon jó köztünk a dialógus, és hűség van. Azt hiszem, ő pontosan tudja, hogy számíthat ránk és

nem fogjuk soha megkérdőjelezni az egyház egységét.

A mi rendünk akkor született, amikor a protestantizmus létrejötte miatt szétesőfélben volt az egyház, és ekkor mi azt mondtuk: Szentatya, itt vagyunk, küldj minket, ahová szeretnél. Az is előfordult a rendünk története során, hogy feloszlattak minket, és mi akkor is hűek maradtunk. A mi rendünk nem töredezett szét, és itt vagyunk, az egyházunk egyelőre még mindig legnépesebb szerzetesrendjeként, hogy Isten népét szolgáljuk.


Erdő Péter bíboros-érsek a jezsuitáknál bérmál

 

Tud mondani példát ilyen konkrét határhelyzetekre?

Az említett kínai példán túl ott van a 20. század egyik nagy kihívása, a párbeszéd a marxizmussal. Ez ma már szerencsére nem annyira aktuális, a múlt században viszont nagyon is égető kérdés volt.

Egyházi részről a legbeavatottabb marxizmus-szakértők jezsuiták voltak.

Az akkori pápák kértek minket fel erre a sajátos intellektuális apostolkodásra, hogy folytassunk párbeszédet az ateistákkal. Kapcsolatba kellett lépni velük, visszatromfolni, rámutatni gondolatiságuk és társadalmi ambícióik gyengeségeire. A latin világban volt ennek egy veszélyes ága, a felszabadítás teológiája. Sok jezsuita ebbe ásta bele magát. A kommunizmusból jövő Szent II. János Pál pápa ezért talán némi bizalmatlansággal is nézett egyes jezsuitákra. De a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Latin-Amerika világát Európából megérteni nem lehetett nagyon könnyű. Sok jezsuita viszont ott élt a szegények között, és látta azt a hallatlan nyomort, ami néhány évtizeddel ezelőtt a legtöbb latin-amerikai országra még jellemző volt. Rámutattak a hallatlan igazságtalanságokra, hogy ez a kontinens hogyan maradhat ennyire szegény, milyen strukturális okai vannak a szegénységüknek, amikor anyagi források tekintetében minden okuk meglenne a sikeres boldogulásra.

Az a helyzet, hogy Latin-Amerika a nyugati világ, főleg pedig Észak-Amerika hátsó udvarának számított. Úgy is mondhatnánk,

a nyugati problémák szeméttelepe volt.

És nem volt érdeke a jómódú társadalmaknak, hogy ott rendeződjön a helyzet. Ezért volt a sok katonai beavatkozás: Kuba, a diktatúrák Chilében, Argentínában; de diktatúrákat tartottak életben külső támogatással néhány más kisebb latin-amerikai országban is, mint például Salvador, Guatemala, Honduras. Sok jezsuitát gyilkoltak le a 20. században, közöttük például a salvadori jezsuitákat, csak ezért, mert a hallatlan gazdasági, szociális és politikai igazságtalanságokat szóvá tették.

 

 

Az America című jezsuita lapban megjelent egy cikk, amiben arra szólítja fel a pápát, hogy Csíksomlyón „szóljon be” Orbán Viktornak bevándorlás-ügyben. Hogy jelenhet meg egy ilyen cikk ott, hova tegyük ezt az egészet?

Én is nagyon meglepődtem rajta. Azt kell mondjam, nem az első alkalom, hogy kimondottan jezsuita lapban valami meghökkentő jelenik meg Magyarországgal kapcsolatban. Mi tiltakoztunk már a német Stimmen der Zeitnál, de a francia nyelvű svájci jezsuiták lapjánál, a Choisier-nél is. Természetesen nem akarom igazolni, amit az America írt, a történethez azonban hozzá tartozik, hogy az angolszász világban eléggé más az elképzelés az újságírásról, mint mifelénk. Ott a szerkesztőségek nem feltétlenül szócsövei egyetlen oldalnak, ideológiának, álláspontnak, hanem bevett az, hogy vitacikkeket közölnek.

Az America pár hónapja Habsburg Eduárddal, hazánk vatikáni nagykövetével közölt le egy figyelemre méltó interjút. A nagykövet úr az interjúban szimpatikusan, kedvesen, a magyar érdekeket védve nyilatkozott. Aztán leközölnek egy más szempontú cikket is. A mostani, ominózus cikknek a szerzője már csak azért is elfogult lehet, mert román származású. De szakembernek tűnik, megtéveszthette a jezsuita főszerkesztőt, mert a Harvardon tanult, és Debrecenben is megfordult magyart tanulni. Papírja van róla. Az említett cikkben Marc Roscoe Loustau populizmussal vádol bizonyos köröket, de igazából ő maga populista,

ő maga mondaná meg Ferenc pápának, hogy Csíksomlyón a magyar zarándokoknak mit kellene mondania.

A magyar jezsuita rendtartomány elhatárolódott és tiltakozott e cikk ellen, kiadtunk egy közleményt és rendtartomány-főnökünk írt az America főszerkesztőjének. Eörsi László jezsuita atya, aki a washingtoni Georgetown Egyetemen tanít, azt mondta, ha most írnánk egy választ az Americának, biztos lehoznák a korrektség nevében. Az America magazinnak ez az eljárásmódja, hogy „ez is, az is”, és feltételezi az olvasóról, hogy tud olvasni a sorok között.

 

 

Hogyan működik egy ilyen lapnak az egyházi, rendi kontrollja?

Elsősorban a kinevezett főszerkesztők által. A jezsuita kulturális folyóiratok főszerkesztői találkoznak minden évben, tavaly ezt a találkozót én szerveztem Budapestre. Van közöttünk egy kollegiális viszony, számon tartjuk egymást, egymás cikkeit minden további nélkül lefordíthatjuk a saját nyelvünkre és publikálhatjuk. A lapok, amelyeknek főszerkesztői vagyunk,

eléggé jelentős véleményformáló fórumok az egyházban.

Gondoljunk csak a Civittá Catolicára, ami az első olasz nyelvű egyházi lap volt – korábban minden egyházi folyóirat csak latinul jelent meg Itáliában. Olvassa minden vatikáni nagykövet szerte a világban és a bíborosok többsége is. Ennek a lapnak a legfrissebb száma ott van mindig Ferenc pápa íróasztalán is. Az America magazin 45 ezer példányban jelenik meg, de jelentős aktivitásuk van a világhálón is. A párizsi Etude az egyik legkomolyabb francia kulturális folyóiratnak számít. Vagy a svéd jezsuiták kulturális lapja, a Signum elérte, hogy Svédországban ő számít az első számú keresztény folyóiratnak és portálnak. Ha valaki Svédországban tudni akar valamit a kereszténységgel kapcsolatban, akkor megnézi, hogy mit írnak a jezsuiták a Signum honlapján. Itt Magyarországon A Szív eléggé jól ismert kulturális és lelkiségi magazin, és az egyik legrégebbi, az biztos. Példányszáma sok más mérvadó magyar kulturális folyóiraténál nagyobb.

Említette, hogy az önöké a legnépesebb szerzetesrend. Mennyien vannak ma a jezsuiták?

Tizenhatezren, s ezzel

a legnagyobb létszámú egységes szerzetesrend vagyunk.

A ferenceseknek van három nagyobb ága, a kapucinusok, a minoriták és a konventuálisok, amelyek intézményileg elkülönülnek egymástól. Ez három különböző intézmény, de egy lelkiség. Ha a három irányzatot egybe számoljuk, akkor ők vannak többen. Ha az intézményi egység szempontjából nézzük, akkor a jezsuiták. 


Bellovics Gábor SJ szentmisét mutat be, koncelebrál Horváth Árpád SJ

 

Említette azt is, hogy vannak a renden belül is hangsúlybeli különbségek. Milyen irányzatok vannak akár generációs, akár földrajzi, akár másmilyen szempontok szerint?

A jezsuita rend nem egy hermetikusan elszigetelt szubkultúra az egyházon belül,

nekünk az Anyaszentegyház a szenvedélyünk.

Ezért a komolyabb törésvonalak, amelyeket megfigyelhetünk az univerzális egyházban, természetesen ott húzódnak a jezsuita renden belül is, nagyon is foglalkoztatnak minket. A hatvanas években például nagy dolog volt egyebek mellett az egyház liturgikus megújulása. Nagyon sok liturgikus szakember a jezsuiták soraiból került ki azokban az években. Az új jezsuita nemzedék viszont már egészen máshogy érdeklődik a liturgia mélysége iránt, nem annyira intellektuálisan, mint inkább gyakorlatilag.

Éppen így van ez az Y- és Z-generációs egyházmegyés papsággal is. Többnyire máshogy imádkoznak, más hozzáállással miséznek, más hangsúlyokkal prédikálnak, mint az egykor folyton lázadozó hatvannyolcasok. Aztán mostanában a fiatalabb jezsuiták között mintha kivehető lenne egyféle mélyebb biblikus érdeklődés is. Ezzel szemben a hatvanas években viszonylag sok jezsuita pszichológusnak tanult. Később a szociológia vált hívószóvá. Mindig volt valamilyen menő tudományág, amire a jezsuiták is bezsongtak. Jött a hermeneutika és a vallásközi párbeszéd. A 2000-es években lett nagyon divatos a kommunikáció, mindenki ettől attól várta egyházi életünk legégetőbb kérdéseire a megoldást. És van is benne valami: nem mindegy, hogy hogyan kommunikálunk, milyen eszközökkel, milyen szakmaisággal. De azért az is fontos, hogy van-e egyáltalán még hiteles mondanivalónk, és hogy mitől lesznek a szavaink, a tetteink, a lelkipásztorkodásunk hiteles? Szerintem Ferenc pápa is folyton erről beszél:

ez az „akolszagú egyház” teológiája.

Most, amikor akár ide, Közép-Európába is begyűrűzhetnek az egyházi személyek által elkövetett szexuális botrányok megrázkódtatásai, nagyon fontos, hogy ne zárkózzunk el, ne féljünk mindenek ellenére alázattal ott állni a nyáj mellett, előtt, élén, és ha kell, bocsánatot is kérjünk. Közben pedig szüntelenül keresnünk kell, hogyan tehetjük ebben a társadalomban a dolgunkat a lehető legnagyobb odaadással, és persze hitelességgel.

Igazi peremhelyzet ez, nagyon jezsuitás: nehéz helyzetbe kerültünk, de ilyenkor mi nem csüggedezünk, hanem nézzük a kiút lehetőségét. Mit tehetünk és mit tenne Jézus? Szerintem nem tehetünk mást, mint hogy sajnáljuk a hibáinkat és azt mondjuk: bocsánat. Közben pedig nézzünk egymás szemébe, és engedjük, hogy az emberek is mellénk álljanak, védjenek, vigasztaljanak bennünket. De ez csak akkor fog megtörténni, ha őszinték vagyunk, merünk segítséget kérni. Nyitottság is kell hozzá, lehetőleg egyszerű, átlátható életvitellel. Szerintem ez a helyzet, amibe az egyház az utóbbi jó tíz év során került, ha őszintén szembe nézünk vele, akár még a javunkra is válhat. Őszinte vergődésünk elhozhatja az egyház megújulását.
 


James Martin SJ

 

Mondok egy nevet: James Martin. Hogy látják az ő szerepét? Martin az LMBTQ-ügyekre koncentrál, sok kritikát kiváltva szemléletével, viszont maga mellé vette Ferenc pápa.

Ő nincs a Vatikánban, hanem Amerikában van, csak tagja egy vatikáni kommunikációs tanácsnak, amelynek sok más tagja is van. Nem hiszem, hogy ezt túl kellene dimenzionálni. Én úgy tudom, hogy James Martin az orlandói merénylet hatására kezdett el ezzel a témával komolyabban foglalkozni, mivel ott egy melegbárban rengeteg embert megöltek, s ha jól tudom, békeidőben eddig ez volt a legnagyobb merénylet Amerikában. 

Martin azon ütközött meg, hogy alig voltak, akik ezzel kapcsolatban nyilatkoztak volna egyházi részről. Ha ezt a merényletet egy fekete közösségben vagy ír pubban, esetleg hispánok ellen követték volna el, akkor nagy tiltakozás lett volna. James Martin azt állítja, hogy a nyugati világban maradt egy embercsoport, amelynek tagjait komolyan diszkriminálnak, akik emiatt sokat szenvednek, már gyerekkoruktól fogva, pedig többnyire nem tehetnek arról, hogy azok, amik: a homoszexuálisok. Írt egy könyvet is (Building a Bridge), tudtommal már fordítják magyarra, amely arról szól,  hogyan lehet a katekizmus melegekre használt három jelzőjének segítségével hidakat építeni feléjük. A Katekizmus azt írja róluk: „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket”. Ezt a három jelzőt egyébként James Martin

odadörgöli a melegek orra alá is, hogy nekik is így kellene az egyházhoz viszonyulni.

Ennyit tudok James Martin hídépítéseiről. 

Innen nézve a nyugati, főleg az amerikai jezsuiták hihetetlenül liberálisok. Ön lát ilyen tendenciákat, vagy mi érzékeljük rosszul a helyzetet?

Amerikában tíz rendtartomány volt, most egyesülnek és öt lesz belőlük. És ezeknek is megvannak a maguk sajátosságai. A déli rendtartomány St. Louis központtal például sok tekintetben eléggé konzervatív. De ott van mondjuk az Oregonnal egyesült Kalifornia, aminek egészen más a profilja. Ott sok jezsuita már távol-keleti származású, eleve más háttérből érkeznek, nyitottabbak a keleti vallási hagyományok iránt. Aki inkább a hagyományos rendi életre vágyik, az a déli rendtartományba jelentkezik. New York pedig inkább intellektuális profiljáról ismert. Chicago nagyon katolikusnak számít Amerikában sok olyan jezsuitával, akik német, olasz, lengyel, litván, részben magyar felmenőktől származnak. A chicagói jezsuiták Loyola University nevű egyeteme az egyik legkomolyabb oktatási intézmény egész Amerikában, ahol kimondottan kontinentális filozófiát tanítanak és szláv nyelveket, német és francia kultúrát. Szóval

az a kijelentés nem egészen áll, hogy az amerikai jezsuiták úgy en bloc liberálisok.

Mert ott is sokféle megközelítés van.


A Szív lapszámai

 

Van esetleg közös közép-európai kulturális profil is?

Amikor a római Gergely Egyetemen tanultam, egy rozsnyói szlovák kispappal haverkodtam a legtöbbet. Volt egy moldvai konventuális ferences szerzetes is, akivel sokat beszélgettem, pedig nem volt csángó, semmit sem tudott magyarul. Egy rigai lánnyal sokat vitatkoztunk Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikájáról, és egy boszniai horvát jezsuita meg egy cseh pap volt még a legszorosabb társaságom. Nem azért, mert lett volna bármi bajunk is a szinte mindig papi gallérban járó amerikai kispapokkal, vagy az eléggé összetartó frankofón egyetemistákkal, vagy ne értettük volna meg magunkat jól a ropogós hangsúllyal beszélő indiaiakkal. Én nagyon komáltam a latinókat is Dél-Amerikából. Egyszerűen azonban így alakult, hogy mi, közép-európaiak is eléggé összetartottunk. A tapasztalatom tehát az, hogy

nagyon is van egy közös kulturális alap a közép-kelet európaiak között.


Jezsuita Nyolcas, a vasárnap esti szentmise a Jézus Szíve templomban

 

Térjünk át Magyarországra, Budapestre. A vasárnap esti jezsuita nyolcas mise tömve van fiatalokkal, alig lehet beférni a templomba. Ezt hogy érték el?

A templomunk csakugyan tele van. És nem csak a Jezsuita Nyolcas. Egy átlagos hétvégén mintegy ezerötszáz ember fordul meg a hét szentmisénken. Erdő Péter bíboros úr, amikor legutóbb itt járt nálunk, azt mondta, ha odatennénk valamilyen plébániára hét jól képzett papot, bármelyik plébániára, valószínű ott is eléggé látványosan megváltoznának a dolgok. Az a helyzet, és ezt néha azért jó tudatosítani, hogy az egyházi életünk számos gondja mellett igazából nagyon jó dolgunk van.

Rengeteg nagyszerű ember keres támpontokat az egyházban.

Ha egy plébános kicsit is emberséges, van benne némi alázat és meghallgatja a hozzáfordulókat, nem játszik erkölcscsőszt felettük és nem terheli őket ideológiai kurzusokkal a szentmisén, a templom meg fog telni hitüket kereső emberekkel. Mondjuk, nagyon fontos még az is, hogy kezdjünk el végre beszélni az élő hitünkről. Hogyan imádkozol? Istenkapcsolatod van? Élő? Hogyan éled meg? És ha a pap még ehhez behozza a Szentírást – de hát mit is hozhatna be, ha nem a Szentírást! – akkor az emberek tódulni fognak a templomba. Ha aztán még az is ott van, hogy szépen misézik, tehát igényesen, és a liturgia fontos számára, no akkor már simán előállhat az a helyzet, hogy papokként, ha nem vigyázunk, akár meg is szakadhatunk a munkától. És persze a szeretettől, amivel a hívő emberek elhalmoznak minket. Mindent összevetve, én azt látom, hogy

az egyházban ott van élet, ahol ima van.

Ezért nagyon fontos, hogy az imáról ne csak beszéljünk, hanem imádkozzunk mi magunk is. Személyesen, és közösen. Az emberek pedig jönni fognak.

Hogyan néz ki egy jezsuita napja?

Általában fél hétkor kelek. Ha este tovább vagyok fiatalokkal, akkor ha tehetem, meghúzom az alvást másnap hosszabbra. Hétkor mise, ha más misézik, akkor imádkozom személyesen egy órát. Igyekszem a délelőttjeim nagy részét szabadon hagyni arra, hogy olvassak, csendben legyek, írjak, mert

ha délután elkap az ékszíj, akkor este legalább 11-ig pörög az élet,

hiszen a fiatalok este érnek rá. Fontos a szabadnap, amikor tényleg nem intézek semmit. Nekem a kedd a szabadnap. Előtte hétfőn reggelenként, a lelkipásztori szempontból mindig mozgalmas hétvégék után, még misézek egyet, utána pedig van a fogadóórám, jönnek hozzám gyónni, beszélgetésre, sokan még munkaidő előtt. Aztán a hét elején beindítom a tennivalókat a két irodámban, a Jezsuita Kiadó szerkesztőségében és a templomi munkatársakkal. A nap hátralévő részében viszont már csak pihegek, ami abból áll, hogy mondjuk feltakarítom a szobám, kimosok, felhívogatom a barátaimat, olvasgatok, esetleg szunyálok is még egy kicsit. Hétfő esténként már a jezsuita közösségemmel vagyunk együtt: közös vacsora, beszélgetés, koccintunk. Aztán eljön a keddi szabadnap, amit nagyon várok mindig, és ilyenkor legtöbbször el is megyek hazulról. Általában sportolok, úszok, kimegyek a környező hegyekbe. Egyébként a hét többi estéjén mindig van valamilyen csoportfoglalkozás: hittan, felkészítő megbeszélések keresztelésre, házasságra, néha még temetéssel kapcsolatos ügyintézések is. Csaknem minden nap nyilvánosan is misézek. A hétvégék aztán tényleg reggeltől estig intenzív lelkipásztori bevetéssel telnek. Amikor mások szabadok, mi papok akkor dolgozunk a legtöbbet.


Jezsuita szerzetesek vacsoráznak a pesti rendházban

 

Mit jelent szerzetesközösségben élni?

Néhány éve vagyok elöljáróként felelős a pesti jezsuita közösségért. Kilencen vagyunk. Vannak rendszeres közösségi estéink, ünnepelünk is együtt, évente néhányszor elmegyünk együtt egy-egy egész napos közös szellemi és lelki töltekezésre. A hétköznapi élet szintjén mondogatom a rendtársaimnak, hogy

nem jó az, ha szerzetesekként úgy telik el a napunk, hogy nem is találkoztunk,

merthogy ki-ki annyira beleveszik a maga teendőjébe. Azt is szoktam mondogatni, hogy milyen szerzetesek vagyunk már, ha elmúlik úgy egy napunk, hogy esetleg nem is tettünk valami konkrétat a közösségünkért? Ez lehet annyi, hogy letörlöd az asztalt, kipakolsz a mosogatógépből  vagy vásárolsz egy csomag Túró Rudit mások számára is. Esetleg megöntözöd a virágokat, vagy a vendégek távozása után beteszed a lehúzott ágyneműt a mosásba. Mint ahogy egy normális család sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tagjai csak a maguk fontoskodásainak éljenek egész nap, nekünk is gondolnunk kell egymásra; és az a jó, ha ki vagyunk szolgáltatva egymásnak. Különben elidegenülés van, és annak nem lesz jó vége sem a családban, sem a szerzetesi életben. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/148953

Ajánljuk még a témában