Életút és utóélet

Ki volt igazából Bajcsy-Zsilinszky Endre?

2019. április 27. 07:51

„Ő volt az egyetlen, aki a Horthy-barát tiszteket, a kisgazdapártiakat, a törzsökös magyarokat, a turáni vadászokat, a legitimistákat, a szociáldemokratákat és a kommunistákat össze tudta fogni.” Ki volt igazából Bajcsy-Zsilinszky Endre: magyar nemzeti hős? Egy elítélést megúszó gyilkos? Kommunistaszimpatizáns? Fajvédő széljobbos? Harcos demokrata? Bajcsy-Zsilinszky kemény és harcos karaktere volt saját korának, és halála után is megoszlottak róla a vélemények. Manapság pedig nem is nagyon vállalja fel egyik oldal sem a nyilasokkal szembe szálló és általuk felakasztott egykori politikus örökségét. Most viszont hatszáz oldalas nagymonográfia született róla Bartha Ákos történész tollából „Bajcsy-Zsilinszky Endre: Életút és utóélet” címmel. A kutatóval beszélgettünk a politikus életéről és örökségéről.

Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre Kálmán (Szarvas, 1886. június 6. – Sopronkőhida, 1944. december 24.) magyar politikus, újságíró, kivégzett nemzeti ellenálló.

A békéscsabai evangélikus gimnáziumban, majd a kolozsvári jogi karon folytatta tanulmányait, jogi doktorátust szerezve. Ezután bevonult a bécsi huszárezredhez. 1911 májusában családok közötti viták nyomán nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

1914-ben Bajcsy-Zsilinszky azonnal frontszolgálatra jelentkezett, huszártisztként kitüntetésekkel elismert hősi helytállást tanúsított. 1918-tól az ellenforradalmi szervezkedésekhez csatlakozott, a Tanácsköztársaság fogságába került, de megszökött. A berendezkedő Horthy-rendszerben politikusi, országgyűlési képviselői és újságírói szerepekben terjesztette nemzeti és fajvédő nézeteit. A világháború éveire élesen német- és náciellenes nézeteket kezdett képviselni, aktívan szervezkedett a náci befolyással szemben. A német bevonulás napján. 1944. március 19-én a Gestapo emberei tartóztatták le az ellenálló Bajcsy-Zsilinszkyt, a magyar kormány nyomására viszont szabadon engedték. További, nyilasokkal szembeni egységfrontos szervezkedése miatt ez év november 23-án ismét elfogták, a nyilasok börtönébe került, 1944. december 24-én a sopronkőhidai börtönben felakasztották.

Bartha Ákos történésszel, a Bajcsy-Zsilinszky Endre: Életút és utóélet című új monográfia szerzőjével beszélgettünk a politikus tevékenységéről és hatásáról az utókorra.

***

Bartha Ákos

Az interjúra készülve beütöttem Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét az OSZK keresőjébe, és közel száz találatot kaptam a mártír fajvédő politikus nevére. Miért volt szükség újabb könyvre Bajcsy-Zsilinszkyről, és honnan jött a kutatási téma?

A válasz igen egyszerű: azért fordultam ehhez a témához, mert eddig nem készült tudományos igényű életrajz Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Legutóbb Vigh Károly történész írt róla életrajzot A küldetéses ember alcímmel 1992-ben, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. Mivel azonban a Szépirodalmi nem történettudományi munkákra szakosodott, ez nem egy lábjegyzetelt munka. Adatai nehezen visszakereshetőek és véleményem szerint a mű szemlélete is problémás. Vizsgálódásaim során huszonöt közgyűjteményben kutattam, többek között Vigh hagyatékát is használtam. Ez az anyag a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet archívumába került. 2015-ben kaptam engedélyt, hogy a még rendezés alatt álló anyagot átnézhessem. Ez mintegy hatvan doboz volt, melynek közel harmada Bajcsy-Zsilinszkyről szól.

Sok meglepetés is előkerült,

mint például az eredeti sopronkőhidai halotti anyakönyvi kivonat, amit az 1945. áprilisi exhumálás során rögzítettek. Más történészek, így Tilkovszky Loránt is foglalkoztak Bajcsy-Zsilinszkyvel, egyébként ő volt Vigh nagy riválisa a témában.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért éppen Bajcsy-Zsilinszky, azt tudom felelni, hogy még 2014-ben került a kezembe Gyurgyák János trilógiájának harmadik kötete, a Magyar fajvédők. Ez a könyv nagyon megfogott, ráadásul a szerző nem volt rest felhívni a figyelmet a kutatási hiányosságokra. Bajcsy-Zsilinszky könyvbeli portréja tele van efféle utalásokkal, melyek szinte kutató után kiáltottak. 2015 őszén ezzel a fő kutatási témával kerültem az MTA BTK Történettudományi Intézetébe, mely jelenleg is a munkahelyem.

Minden történészi munka a historiográfiával kezdődik, így adódik a kérdés: mit írt az utókor Bajcsy-Zsilinszkyről? Említette, hogy Vigh és Tilkovszky eltérő álláspontokat képviseltek.

Vigh Károly a '60-as évek közepén került kapcsolatba Bajcsy-Zsilinszky özvegyével, Bende Máriával. Az özvegy körül csoportosult egy követői tábor, főleg ex-nemzeti radikálisok. Ide került be Vigh, aki ebben az időszakban éppen a helyét kereste. Bajcsy-Zsilinszky egyébként életének utolsó időszakában már az utókornak is dolgozott. Többször Bende lelkére kötötte, hogy halála után az ő feladata lesz emlékének ápolása és iratainak gondozása. Az özvegy ehhez élete végéig tartotta magát.

Bajcsy-Zsilinszky nyilvános emlékápolása a Kádár-korszakban csak kompromisszumok árán volt megvalósítható,

vagyis ki kellett operálni az életműből számos zavarba ejtő nevet, szöveget és eseményt.

Az ifjú katona

Kik formálták az emlékezetét?

Három erős ember volt az állampártban, akik a korszak emlékezetpolitikájára nagy hatást gyakoroltak: Kállai Gyula, a minisztertanács elnöke, Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója és Ortutay Gyula művelődéspolitikus. Mindhárman kötődtek valamelyest Bajcsy-Zsilinszkyhez, ismerték őt a világháború éveiből. Emlékezetformáló szerepük nem volt egyedi dolog a régióban, hiszen a szomszédos országok világháborús ellenállásainak története ugyanúgy egyfajta szovjetizált üdvtörténetté alakult. Nálunk ennek a folyamatnak az élén Kállai állt. Vele Vigh és Bende olyan kapcsolatot tudott kialakítani, mely lehetővé tette az emlékápolást: emlékmúzeumot alakítottak ki a politikus pálkövei nyaralójában, cikkek, tanulmányok láttak napvilágot, a '60-as évek közepén pedig megjelent az első monográfia, melyet Dernői Kocsis László újságíró jegyzett. Vigh ugyan idővel feszegette a szocialista emlékezetkultúrát, ám ő mítoszt font Bajcsy-Zsilinszky köré, akit következetesen heroizált. Tilkovszky a kompromisszumos szerződést elfogadta, de ezeket a vadhajtásokat igyekezett lenyesegetni. Vigh mítoszteremtő tevékenysége a rendszer puhulásával aztán egyre inkább összeforrt a marxista történeti kánon megkérdőjelezésével, s végül saját magát is főhősének függetlenségpárti ideológiájába pozicionálta. A rendszerváltozásban szerepet játszó Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnökeként az Ellenzéki Kerekasztalon is részt vett.

Ön pedig mítoszokat készül rombolni. Ki fog jobban örülni ennek és ki fogja ezen jobban felhúzni magát: a jobb- vagy a baloldal?

Ezt nem az én feladatom eldönteni. Egyelőre mindenkivel jó a kapcsolatom, még Áchim és Bajcsy-Zsilinszky emlékápolóival is egyébként. Például a Bajcsy-Zsilinszky Endre Szellemi Öröksége Műhely – akik az utóbbi években Bajcsy-Zsilinszkynek mellszobrot, Vighnek pedig emlékkövet állítottak Pálkövén – segítségével találtam rá egy egészen unikális fotógyűjteményre, amit a Kővágóörsi Művelődési Ház és Könyvtár gyűjteményében őriznek. Áchim kutatóitól pedig egy nagyon fontos bibliográfiát kaptam legutóbb.

Ha már a fotókat említi: az egyik, Gyurgyák által is közölt fotón Bajcsy-Zsilinszky kopasz volt, amit érdekesnek találtam, mert amúgy mindenhol ápolt, szőke hajjal szerepel. Mit lehet tudni ennek a képnek a hátteréről?

Valóban vannak olyan fotók, ahol kopasz volt, ezek 1926 előtt készültek. Néha rövid, katonás frizurát hordott. A könyvben közel száz fotót adok közre, melyek azért is értékesek, mert sok köztük a korábban még nem közölt kép.

A politikus emberi oldalát is igyekeztem megmutatni,

vannak képek a sütögetős, borozgatós Bajcsy-Zsilinszkyről, de vendégek között és hajósként is felbukkan, s persze a karikatúrákat is hiba lett volna kihagyni.

Bajcsy-Zsilinszkyről él a kép, miszerint az egykori antiszemitából zsidómentővé avanzsált a holokauszt alatt. Milyen volt Bajcsy-Zsilinszky kapcsolata a zsidósággal az ön kutatásai alapján?

Egy bevett értelmezés szerint Bajcsy-Zsilinszky ellenezte a zsidótörvényeket. Valójában 1938 tavaszán, az első zsidótörvény beterjesztésekor még nem volt parlamenti képviselő, így álláspontját csak publicisztikájából ismerhetjük. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy az első zsidótörvényt fenntartásokkal és ideiglenes megoldásként, de elfogadta. Mivel ekkor kisgazdapárti politikus volt, ezért pártjának vezetője, Eckhardt Tibor mögé állt ebben a kérdésben is.

Bajcsy-Zsilinszkynek volt egy 1938 áprilisi cikke, melyben azt írta, hogy ugyan nem jó, hogy van zsidótörvény, de ha már van, akkor a 80 százalékos „keresztény magyar” zárt számon belül újabb 80%-os zárt számot kell létrehozni a „pedigrés fajmagyaroknak”. Ez a javaslata a honi németek ellen irányult. A második zsidótörvény idejében már képviselő volt. Eckhardt ekkor szabad kezet adott képviselőinek, belátásuk szerint szavazhattak. Bajcsy-Zsilinszky a második törvényt elutasította, ám publicisztikájában Eckhardt tervezett „zsidókataszterét” népszerűsítette, az 1914 után bevándorolt, zsidónak minősített állampolgárokat pedig kiutasíttatta volna. Ugyanakkor hagyatékában se szeri, se száma azoknak az ügyeknek, melyekben ő maga járt el zsidónak minősített ismerősei vagy ismeretlenek (például Radnóti Miklós) ügyében, és

negyvenes évekbeli memorandumaiban is rendre a zsidótörvények lebontását követelte.

Szokták róla azt is mondani, hogy háborúellenes politikus volt. Ám ő csak a németek oldalán vívott háborúnak volt ellene. Eközben azonban folyamatosan nyomást gyakorolt a hadügyminiszterre, hogy állítsanak fel egy másfél millió fős magyar honvédséget Erdély teljes egészének visszaszerzésére. Bajcsy-Zsilinszky nem pacifista volt, ő a történelmi Magyarországot akarta helyreállítani, miközben a közeledő nagyhatalmakat – a náci Németországot, majd a Szovjetuniót – távol tartotta volna a régiótól. Ez persze illúziónak bizonyult.

Németellenessége nem csak a nácikra, de a német származású emberekre is vonatkozott. Egy levelében azt írta a harmincas évek során, hogy a rádióban még a „zsidós akcentust" is inkább tolerálja, mint a németet.

Valóban ellene volt a magyarországi németek közéleti szerepvállalásának is, de nem mindig általánosított. A szintén náciellenes Gratz Gusztávval például magas színvonalon vitázott, nem németségét támadta, hanem politikai meglátásait. A honi német kisebbség iskolaügyét is következetesen támogatta.

Igazán nem általánosított? Lendvai István költőnek, a nyilasok által hasonlóan kivégzett mártír politikusnak éppen azt vágta egyszer a fejéhez, hogy bármennyire nemzeti is, azért ott csörgedezik benne a német vér.

Az akkoriban

szinte mindent beborító faji diskurzus Bajcsy-Zsilinszky gondolkodását is átitatta,

ezt életművéből később aztán alaposan kiretusálták. Ez persze eltérő mértékben, de más korabeli közszereplőkre, Veres Péterre, Pethő Sándorra vagy éppen Illyés Gyulára is igaz. Mikor Sulyok Dezső 1937-ben Szekfű Gyulára hivatkozva azt állította a parlamentben, hogy nincsen magyar faj, Bajcsy-Zsilinszky kiterjedt publicisztikájában egyedülálló, hétrészes cikksorozatban védte meg a magyar faj fogalmát. Azonban nem helyezkedhetett teljesen biológiai alapra, hiszen apai ágon szlovák felmenői voltak. Ez egyébként már a húszas években problémaként jelentkezett a nem magyar származású fajvédők számára.

Pálkövei nyaralás közben

Története igencsak hasonlít a már említett Lendvai Istvánéra. Mind a ketten fajvédő publicisták, politikusok voltak, akik németellenes alapon közel kerültek a baloldalhoz, majd a nyilasok kivégezték őket – a nyilas fogságban eltűnt Lendvai esetében ez okkal feltételezhető. Mi az oka annak, hogy végül Bajcsy-Zsilinszkyt emelték szocialista piedesztálra, és nem Lendvait?

A korszak emlékezetpolitikájának elég volt egy antikommunista náciellenes polgári politikus, akit átmaszkírozhattak kommunistabaráttá. A párt jó darabig azt akarta demonstrálni, hogy csupán a kommunista partizánok voltak az igazi ellenállók. Így pedig kellemetlen lett volna kiemelni két olyan ellenállót is, aki jobbról érkezett meg balra – saját felfogásuk szerint legalábbis. Lendvai életében ismert publicista volt, de nem volt saját lapja vagy pártja, mint Bajcsy-Zsilinszkynek. Utóbbi ráadásul 1944 novemberében a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának az elnökeként

a magyar ellenállás vezetőjévé avanzsált, ahol kooperált a kommunistákkal is.

Azért esett rá a választás, mert egyrészt ő merte elvállalni, másrészt pedig mert ő volt az egyetlen, aki a Horthy-barát tiszteket, a kisgazdapártiakat, a törzsökös magyarokat, a turáni vadászokat, a legitimistákat, a szociáldemokratákat és a kommunistákat össze tudta fogni. Ez hősies vállalkozás volt részéről, hiszen tudhatta, mennyire nincsen erejük, de Lendvait nem bízhatták volna meg ugyanezzel. Kutatásaim alatt arra jutottam, hogy Bajcsy-Zsilinszky egyben az 1945 után elhallgatott fajvédő ellenállás legnevesebb képviselője is volt.

A közkézen forgó szakirodalomban az szerepel, hogy Bajcsy-Zsilinszkynek volt egy szélsőbaloldali, netán kommunista fordulata.

Ezzel kapcsolatban érdemes az életmű legvégét szemügyre venni és elolvasni Bajcsy-Zsilinszky eredeti börtönleveleit. 1944. március 19-től október közepéig börtönben volt: először magyar, majd német fogságban. Ezt változóan viselte: volt öngyilkossági kísérlete is, ám rendszeresen írt, elsősorban kis papír fecnikre, melyek aztán az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába kerültek, nem kutatható anyagként. Bajcsy-Zsilinszky még 1944 őszén is olyan üzeneteket küldött Tildy Zoltánnak, miszerint kerüljék a kommunistákat. A Magyar Front álláspontjáról, melyet 1944 májusában adtak ki, s ahol a Békepárt első aláíróként szerepel, külön leírta, hogy teljesen vállalhatatlannak tartja. Hiába írta alá ugyanis azt a Kisgazdapárt is, komoly kisgazda politikus nem asszisztálhat egy kommunista programhoz, vélekedett. Lehet persze, hogy a németek mondták tollba ezt neki – az öngyilkossági kísérletét követően hagyták írni, de ellenőrizték –, ám azok a hártyapapírra írt levelek, melyeket egy termosz aljában csempésztetett ki, aligha manipuláltak. Ezekben is

folyamatosan azt javasolja Tildynek, hogy óvakodjon a kommunistáktól.

Kállai, Ortutay és Barcs részéről komoly bűvészmutatvány volt, hogy a baloldali fordulat tézisét közismertté tegyék, ráadásul már a harmincas évektől datálták Bajcsy-Zsilinszky „ideológiai fejlődését”. Vigh Károlynak és az özvegynek ezt a tézist kellett elfogadnia, ez volt a belépő, hogy beszéljenek egyáltalán Bajcsy-Zsilinszkyről, hogy könyvet adjanak ki, és hogy utcákat nevezzenek el róla. Nincs még egy olyan Horthy-kori politikus, akiről ennyi utca lenne elnevezve Magyarországon!

Ha eddig a baloldali mítoszokat romboltuk, akkor szomorítsuk egy kicsit most a nemzeti oldalt is. Miért nem vállalta fel soha a nemzeti radikális oldal, elsősorban a Jobbik a magyar nemzeti radikalizmus alapítójának, Bajcsy-Zsilinszkynek az örökségét?

Vannak azért nemzeti érzelmű hagyományápolók. A Magyar Fórum például a mai napig Bajcsy-Zsilinszky nemzeti radikalizmusát tartja egyik legfontosabb szellemi iránytűjének. Az előbb említettek miatt azonban Bajcsy-Zsilinszkynek még mindig van némi kommunista „bukéja”, azaz elhitették róla, hogy tényleg kommunistabarát volt. Ebből annyi igaz, hogy 1944 novemberében – amikor a Vörös Hadsereg már mélyen az országban harcolt – aláírta a Malinovszkij marsallnak címzett levelet, illetve a Molotov külügyi népbiztosnak írt memorandumot, valamint két hétig együttműködött a kommunistákkal. Ekkor valóban nyitni akart a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió irányába. Ez azonban egy kényszerszövetség volt a részéről, nem pedig egy fejlődési ív végpontja.

Bajcsy-Zsilinszky menteni akarta a menthetőt, 

és ehhez valóban szükség lett volna a Vörös Hadsereg minél gördülékenyebb továbbvonulására.

Az Áchim-ügy is árnyékolja a megítélését.

Problematikus Bajcsy-Zsilinszky pályaindulása is. Elsősorban természetesen az Áchim-gyilkosságot kell itt kiemelni, noha sikerült részletesen feltárnom egy másfél évvel korábbi bécsi botrányt is. A heves vérmérsékletű fiatalembert ugyanis fegyelmi okokból majdnem kicsapták az egyéves önkéntesek közül, s csupán Zsilinszky Mihály, Fejérváry Géza és Khuen-Héderváry Károly közbenjárásának köszönhette, hogy nem kellett elhagynia a kaszárnyát.

Az Áchim-ügy aztán több volt egy pofonnál.

Míg az előbbi esetben csupán egy pofonról volt szó, az Áchim-ügy már emberéletet követelt. Ráadásul a parasztvezér maga is legenda, akinek életművét szintén politikailag instrumentalizálták. A Kádár-korszakban egy partvonalra került keményvonalas kommunista, Domonkos József volt az Áchim-kultusz fő népszerűsítője. Domokos elmélyült kutatásokat folytatott Áchimról, s könyveket is írt róla. A bizonyos elemeiben már régóta ismert elképzelés szerint a békéscsabai parasztvezér volt a magyarországi modernitás egyik fő letéteményese. Vagyis 1918-ban azért nem volt nálunk egy tisztességes parasztforradalom, mert – az egyébként nagygazda – Áchimot a „dzsentri” Zsilinszkyek meggyilkolták, s a megalkuvónak mondott Nagyatádi Szabó István jutott helyette vezető szerephez a válságos években. A kádári népfrontgondolatba azonban ez a fajta forradalmiság ugyanúgy nem illett, mint Vigh Károly egyre hangsúlyosabban függetlenségpárti Zsilinszky-képe. Mindazonáltal egészen elképesztő sajtópolémiák színezték a két csoport összetűzéseit, ráadásul a különböző értelmezéseket és személyi viszonyokat az állambiztonság is előszeretettel manipulálta.

Német nyelvű beszámoló az Áchim-ügyről

 

Mit állapított meg kutatásai során az Áchim-gyilkosságról?

Az eset peranyaga eltűnt, ezért jórészt sajtóforrásokra hagyatkozhatunk a visszaemlékezések mellett. Fontos körülmény, hogy a századelős bírósági rendszerben a gyilkossági ügyeket nem szakbírák, hanem esküdtbíróságok elé vitték,

ami esetenként hajmeresztő ítéleteket eredményezett.

Hogy egy példát is mondjak, az országgyűlési képviselőként is tevékeny Eremits Pált – aki gátlástalan uzsorás hírében állt – fényes nappal, a járókelők asszisztálása mellett verte agyon két kárvallottja, méghozzá a nagykikindai járásbíróság épülete előtt. Vélhetően nincsen hivatásos bíróság, ami felmenti a két gyanúsítottat, akik be is ismerték tettüket, a bíróság pedig megállapította az ölési szándékot. A kiváló szónoki képességekkel felvértezett védőügyvéd azonban Eremits helyett a két „zsarnokölő” testvért állította be áldozatként és elérte felmentésüket. Ez nem elszigetelt eset volt: lehetetlen ügy ezekben az években nem létezett.

Milyen feszültség vezetett Áchim haláláig?

A nemzetközi szenzációt jelentő Áchim-ügy hátterét a lokális szintű konfliktusokkal terhelt békéscsabai közélet adta. Erről mindent elmond, hogy a Népszava már a tragikus események előtt „háborúscsabai” állapotokról értekezett. A két család konfliktusát utóbb erősen túlideologizálták. A gazdasági okok mögött látni kell az eltérő asszimilációs modelleket is: a megmagyarosodott – ám lassan tönkremenő – Zsilinszkyeket és a nagygazda Áchim erős paraszti identitását. Az eset közvetlen kiváltó oka egy sajtóbeli pengeváltás volt Áchim és idősebb Zsilinszky Endre között, aki egyébként eleinte nem is volt központ figura ebben a pozícióharcban. 1911. május 14-én vasárnap reggel azonban

Endre és Gábor kutyakorbáccsal, pisztolyokkal és bottal felfegyverkezve Áchim házához ment,

hogy számon kérje a szintén igen heves vérmérsékletű parasztpolitikust. Hogy bent pontosan mi történt, csupán a jelenlévő három ember tudhatta, noha különböző teóriákat már régóta ismer a szakirodalom. A hivatalos verzió szerint Zsilinszky Gábor lőtte faron és lábon az Endrét az ágyon fojtogató Áchimot, aki másnap belehalt a sebfertőzésbe. Az esetről szóló május 15-i alispáni jelentés – ami egy áthúzogatott és javított dokumentum – eredetileg azt tartalmazta, hogy Endre lőtt. Áchim a halálos ágyán azt állította, hogy amint bementek a testvérek, egyből lőttek rá, mindketten. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Zsilinszkyéket senki sem hívta Áchimhoz, s a fivérek maguk is elismerték a bírósági tárgyalásokon, hogy bár Áchim kiutasította őket, ők mégis a szobában maradtak. Vagyis magánlaksértést követtek el, így jogos védelemre sem hivatkozhattak volna, jóllehet a kétfordulós bírósági procedúrán mindkétszer ez alapján mentették fel őket. Egy szakbíróság tehát mindenképpen elítélte volna a Zsilinszky-fiúkat. Persze, ha ez megtörténik, akkor ma én sem ülnék itt és nem beszélnék a könyvemről, mert egy nagy karakterrel kevesebb lett volna a magyar történelemben. 

Most, hogy ezt a hatalmas munkát lezárta, miről fog szólni a következő kutatása?

A magyar ellenállás 1944-es átfogó történetéről.

Interjúfotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/147331

Ajánljuk még a témában