„Devictus vincit” – A kommunista egyházüldözés Kelet-Közép- Európában

2019. február 18. 15:09
Mindszenty József perének hetvenedik évfordulója alkalmából konferenciázott a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, valamint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja.

György Sándor tudósítása


Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek perének hetvenedik évfordulója alkalmából a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, valamint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja 2019. február 13–14-én nemzetközi tudományos konferenciát rendezett a Parlamentben.

A tanácskozáson a szovjet rendszerrel, azon belül a kommunista egyházüldözéssel foglalkozó hazai, illetve közép- és kelet-európai kutatók vettek részt. Noha a magyar katolikus egyház vezetője elleni eljárás volt a tanácskozás központi témája, az előadók segítségével képet kaphattunk többek között a csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai, lengyelországi, ukrajnai és albániai egyházüldözésről is. Az előadások harmadik csoportja a határon túli magyar egyházak és azok vezetői 1945 utáni üldöztetését mutatta be a népes hallgatóságnak. (Ritkaság, hogy egy tudományos konferenciát mindkét nap telt ház előtt rendezzenek meg.) Számos, a hazai szakmai közönség előtt is kevéssé ismert életutat és eseményt mutattak be az előadók, akik között olyan neves kutatók is szerepeltek, mint Łukasz Kamiński, a Wrocławi Egyetem oktatója, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának elnöke, vagy Emilia Hrabovec Pozsonyból, aki a Comenius Egyetem oktatójaként tagja a Pápai Egyháztörténeti Bizottságnak. A konferencia tematikájából és előadásaiból

világosan kirajzolódott a kommunista diktatúrák általános egyházellenessége,

amely több más sorsfordító eseményhez hasonló nyomot hagyott a régió nemzeteiben, és messze nem csak a hívőkben. Különös egybeesés, hogy épp a konferencia első napján tette közzé a Szenttéavatási Kongregáció a bíboros életszentségét elismerő dekrétumot.

A boldoggá avatáshoz vezető folyamat kulcslépéséről szóló hírt Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány elnöke jelentette be a konferencián.  

1949. február 8-án a Budapesti Népbíróság első fokon köztársaságellenes szervezkedés, hűtlenség és valutaüzérkedés vádjával életfogytig tartó börtönre ítélte Mindszenty József esztergomi érseket. A koncepciós eljárást szinte végig „kézivezérléssel” működtető, a vádiratba személyesen beleíró Rákosi Mátyás és a Magyar Dolgozók Pártjának prominensei – Farkas Mihály, Marosán György, Kádár János, Rajk László –, valamint a nyomozást irányító Décsi Gyula alezredes elégedetten dőlhettek hátra. Legerősebb ellenlábasukat, a magyar katolikus egyház vezetőjét sikerült félreállítaniuk; devictus, vagyis legyőzetett.

A pártállami vezetők és kiszolgálóik minden igyekezete ellenére a bíboros mégis győzelmet aratott,

ahogy püspöki jelmondatában (amit talán valami balsejtelemtől vezetve választott 1944 tavaszán) is állt: devictus vincit, vagyis legyőzetve győz. 

Pedig az esélyek igencsak ellene szóltak. A bíborost az egyre inkább kommunista befolyás alá kerülő sajtó több hónapon át rágalmazta, lehallgatták, megfigyelték (még ha ezt olyan szerencsétlenül is tették, hogy fél Esztergom még aznap tudomást szerzett a „rejtett” ellenőrzőpontról), elzárták munkatársaitól, családtagjaitól. Az egyre fokozódó egyházellenes hadjárat ellenére a szovjet jóváhagyás sokáig hiányzott letartóztatásához: Moszkva még 1948 novemberében is azon az állásponton volt, hogy nem kell az eljárást elsietni, és Rákosi csak december 16-án kapta meg Sztálin jóváhagyását. A bíborost tíz nappal később, karácsony másnapján vették őrizetbe. Addigra már titkárából, Zakar Andrásból az Andrássy út 60-ban kicsikarták a terhelő vallomást. Mindszentyt 39 napon át vallatták ugyanott. Rendszeresen verték, becsmérelték és alvásmegvonással sújtották, vallomásait pedig ebben az állapotban addig másoltatták vele, amíg teljesen össze nem zavarodott, és ekkor diktálták a – nem egyszer Rákosi által sugalmazott – „beismerő vallomásokat”.

Máig tartja magát az a vélekedés, hogy „igazságszérummal” kezelték, de ezt eddig semmilyen forrás nem támasztja alá. „A tárgyaláson készített fotókon a bíborost szokatlanul kidülledt szemekkel látni, de ez nem az elkábítottság jele, hanem a kezeletlen pajzsmirigy-túlműködés tünete lehet, ami azért is jött elő erősebben, mivel félt bevenni bármilyen gyógyszert. A gyanút egyébként maga a bíboros is cáfolta: ’56. november 4-én (már az amerikai követség menedékében) arra a felvetésre, hogy a külvilág azt hitte, a tárgyaláson gyógyszerek hatása alatt állt, ezt válaszolta: »Nem, nem gyógyszerek… csak a 39 álmatlanul töltött éjszaka hatása…« (…) Mindszenty vallatói profik voltak, és épp azt tudták, amit a drogok nem: miként lehet személyre szabottan elérni a vádlott lelki összeomlását” – mondta el Balogh Margit, a legteljesebb Mindszenty-monográfia szerzője.

Mindszenty esetében amúgy a tudatmódosító szerek bevetése sem lett volna meglepő, például a szintén megkínzott Ján Vojtaššák szepesi püspököt bizonyítottan begyógyszerezték a csehszlovák hatóságok. A leginkább meghurcolt csehszlovákiai püspök elleni hadjáratról, majd megkínzatásáról, végül háttérbe szorításáról Emília Hrabovec, a Pozsonyi Egyetem oktatója tartott érzékletes előadást. 

Azt bárki beláthatja, hogy

a fentebb említett módszerekkel a legelszántabb, legkeményebb emberek megtörése is csak idő kérdése;

az érsek így is elképesztően hosszú ideig tartott ki, és még arra is jutott energiája, hogy különféle „trükkökkel” jelezze, vallomásaiból semmi sem igaz. Amikor végül is aláírta a jegyzőkönyvet, neve alá mindenhol odaillesztette a „c. f.” betűket. Ezt Péter Gábor holmi „vallási marhaságnak” minősítette, Rákosi azonban tudta, hogy mindez a „coactus feci” (kényszer hatása alatt tettem) rövidítése. A főpap a későbbiekben ezért új módszerhez folyamodott: „önostorozó” vallomását feltűnő helyesírási hibákkal írta tele, amiről később írásszakértők is megállapították, hogy „a kéz Mindszentyé, de a szellem idegen tőle”.

Megtöretéséhez hozzájárult, hogy híreket egyáltalán nem kapott, védőügyvédje is csak püspöktársai bírálatáról számolt be neki, emiatt úgy érezte, magára maradt. Mindezek hatására megtört, lélekben a harcos helytállásról átváltott a beletörődésbe. Igaz, ráhatásra, de elismerte egyházpolitikájának helytelenségét, és még visszavonulását is kilátásba helyezte. Rákosiék ekkor már teljes mértékben nyeregben voltak, és nem mondtak le arról a lehetőségről, hogy ország-világ előtt bűnösként mutassák meg az érseket. Groteszk módon talán épp ez vezetett ahhoz, hogy Mindszenty újra erőre kapjon, és a nyilvános tárgyaláson, ha fáradtan is, de ismét következetesen, és a lehetőségekhez mérten keményen lépjen fel.

Tanulmányozta a büntető-törvénykönyvet, a bíróság előtt is csak „lényegében bűnösnek” mondta magát, vallomásaiban pedig inkább megbánásról beszélt, sajnálkozott, hogy összeütközésbe került az állami törvényekkel, és senkire sem vallott terhelően. Az utolsó szó jogán pedig saját neveltetéséről és elveiről, valamint a békéről szólt. „Félévszázados adottsággal állok itt, egy határozott neveléssel és alapelvekkel. Ez a nevelés és ezek az alapelvek ugyanúgy vannak beépítve egy emberi életbe, mint ahogy a földre rá van építve a vaspálya. Ez a vaspálya visz és megmagyaráz sok mindent. Hálát adok az Istennek, hogy életem folyamán a jó szándékot nem veszítettem el. (…) Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: (…) Uram, adj békét ezekben a napokban! (…) S ezt a békét én kértem az én Egyházamnak, amelynek szeretetét elhoztam ide is. Ezt a békét kértem a magyar államnak, amely iránt való engedelmességemet megmutattam; s ezt a békét kérem a magam lelkének is.”

Az első ítélethirdetés után következett az újabb „hullámvölgy”; az ügyész halálbüntetésért fellebbezett, Mindszenty pedig ismét különféle kérvényekkel kereste a kiutat. Február 12-én jelezte az igazságügy-miniszternek, hogy visszavonja semmisségi panaszát, ha az ügyész eláll a súlyosítástól. Később a másodfokú tárgyalás elhalasztását kérte, és vállalta, hogy ha elengedik, tető alá hozza az állam és az egyház megállapodását. Különös módon ekkor is üldözői, pontosabban Péter Gábor lendítette át a mélyponton. A politikai rendőrség vezetője ugyanis július 6-án felkereste cellájában, és csak úgy mellékesen közölte, már egy napja folyik másodfokú tárgyalása. Ennek hatására

a bíboros újfent ráébredt: semmi értelme tárgyalni a diktatúra képviselőivel.

Másnap levelet írt a bíróságnak, amelyben összes addigi vallomását visszavonta.

A jogerős ítélet július 9-én született meg: büntetését helybenhagyták, de néhány társa esetében enyhítettek. Az indoklás szerint „a Mindszenty-ügy elvesztette eredeti jelentőségét”. Ezzel lényegében a bíróság maga ismerte el, hogy az egész per politikai színjáték volt, bűncselekmény ugyanis legfeljebb elévülhet. Ma már nem titok, hogy az eljárásban (és számos más koncepciós perben) a bíróság csak „végrehajtó” volt, az ítéletek a párt vezető testületeiben (Központi Vezetőség, Politikai Bizottság, Titkárság) születtek. Zinner Tibor jogtörténész (Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézet) mutatta be a Mindszenty elleni eljárásban részt vett személyeket és testületeket, Rákositól az ügyetlenül megfigyelést végző „titkosrendőrökig” bezárólag. Kiemelte, hogy Rákosinak azon kijelentése, amelyben elismeri, ők döntötték el, hogy kit vigyenek be, kit bántalmazzanak, már 1988-ban elérhető volt szamizdatban. A legfontosabb részlet – kit ítéljenek el – azonban ekkor még nem szerepelt a dokumentummásolatban. A perben olyan hírhedt ügyészek, bírák és államvédelmi tisztek vettek részt, mint Alapi Gyula, számos koncepciós per népügyésze, Olti Vilmos, aki 1948-tól vezette az ekkor már a kommunista párt „különbíróságának” számító Budapesti Népbíróságot, vagy Borbély János, aki később, az 1956-os megtorlások idején „mosolygó halál” néven lett ismert: 66 halálos ítéltet szabott ki, amelyeket egy kivételével végre is hajtottak. A bíboros ellen nyomozó ávósok is mind karriert csináltak: Décsi alezredes később igazságügy-miniszter lett, majd 1953-ban Péter Gáborral együtt börtönözték be, lemondását is a rácsok mögött írta alá. Szabadulása után viszont nem engedték el a kezét, az MTA szótárszerkesztőségének vezetőjeként ment nyugdíjba.

De miért volt szükség egy bíboros, sőt a korábbi jogrend szerint az ország egyik első közjogi méltóságának megalázására és meghurcolására? Az eljárás tökéletesen illeszkedett a Közép- és Kelet-Európában ekkoriban hatalomra jutott kommunista pártok koncepciójába, amely első körben a régi rendszer teljes lebontását jelentette, a „múltat végképp eltörölni” jegyében. Az egyházak (amelyek közül a térségben többnyire a római katolikus volt a legerősebb és legnépesebb) puszta létezésükkel is akadályozták a térnyerést, így felszámolásuk, vagy legalább a „padlóra küldésük” kiemelt feladata lett az egyes országok új vezetőinek, miután 1948 közepére megszerezték a politikai teljhatalmat. Legmesszebb Albániában mentek, ahol minden vallást betiltottak, a skodrai ferences templomot például az ateizmus múzeumává alakították át. Rákosi Mátyás, illetve a Magyar Dolgozók Pártja saját legitimációját remélte tehát a pertől, magát a haladás bajnokának,

Mindszentyt és így az egyházat pedig reakciósnak, idejét múltnak, feudális csökevénynek beállítva.

Emellett – ahogy Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke a Mindszenty-konferencián elmondott köszöntőjében fogalmazott – „a kommunisták a tradicionális értékeket valló, a hitéhez ragaszkodó, a vallását szabadon gyakorolni akaró magyar társadalmat is a vádlottak padjára kívánták ültetni”. Mindszenty különös módon épp emiatt válhatott az első perctől fogva szimbólummá.

Márai Sándor írta naplójában: „Mindszentyt letartóztatták. A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű [vagyis egyenlő] a magyarság sorsával.” Emiatt is volt szükség arra, hogy a bíboros vállalja a konfrontációt, ragaszkodjon elveihez, és ahhoz, hogy nincs alku, vagyis nem engedi, hogy az állam még jobban kiterjessze befolyását az egyházra – az egyházi birtokok elvételén, az iskolák államosításán és az egyházi sajtó visszaszorításán ekkor már rég túl vagyunk. Mindszenty maga is tudatosan készült a küzdelemre, és akár a vértanúságot is vállalta volna, amire a vádak alapján volt is esélye. Nem sokkal letartóztatása előtt levelet írt püspöktársainak, amelyben előre érvénytelenítette minden vallomását, és amelyet elsőként vonattak vele vissza tárgyalásán: „Semmiféle összeesküvésnek nem voltam és nem vagyok részese. (…) Ha hírül adják, az vagy megtévesztés, vagy az emberi erőt felülmúló erőszak miatt eleve érvénytelen.” A bíboros tisztában volt a lehetőségekkel és saját gyengeségével, ahogy jól ismerte a diktatúrák természetét is: 1944 őszén-telén a nyilasok börtönét is megjárta. Már 1945 őszén hangot adott azon félelmének, hogy a „jobboldali fasizmust” egy „baloldali fasizmus váltja”. Körlevelének ezen passzusát azonban Balogh István páter kihúzatta. Külön érdekesség, hogy a nem sokkal a bíboros előtt félreállított Ravasz László református püspök ugyanebben az időben majdnem szóról szóra ugyanezt írta le, ő egy magánlevélben, ami így elkerülte a cenzúrát.

Mindszenty az addigi hazai és nemzetközi példák alapján is sejthette, hogy mi vár rá és egyházára. Ordass Lajos evangélikus püspököt, miután szót emelt az iskolák államosítása ellen, 1948 szeptemberében koholt vádak alapján két évre ítélték, a református Ravasz László püspök pedig pár hónappal korábban, politikai nyomásra mondott le hivataláról.

A koncepciós eljárások ugyanakkor nem csak vezetőket érintettek,

amire jó példa a bencés pap-tanár, Olofsson Placid atya elleni, Budapesten, de szovjet törvények alapján (!) lefolytatott eljárás. A szomszédos országokban is hasonló események történtek. Legdurvábban a kárpátaljai görögkatolikusokkal számoltak le; az ortodox egyházba való betagozódást elutasító Romzsa Tódor püspököt a szovjet állambiztonság 1947. november 1-jén brutálisan meggyilkolta, több tucat papot küldtek kényszermunkatáborokba, és volt, akit a nyílt utcán lőttek agyon, természetesen „ismeretlenek”. Az ottani egyház végül „illegalitásba vonult”, és a rendszerváltásig titokban működött.

Minderről Szabó Konstantin atya, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye papja számolt be drámai erejű, személyes élményeket felidéző előadásában. Az utcán lelőtt pap ugyanis az ő nagybátyja volt, még édesapja éveket töltött a gulágon hivatása miatt, miközben tanítónő édesanyját elbocsátották, és csak otthonuktól messze kaphatott munkát. Konstantin atyát is titokban szentelték fel, így szemtanúként és kutatóként is beszámolhatott a betiltott görögkatolikus egyház mindennapjairól.

1948 októberében Romániában is betiltották a görögkatolikus egyház működését – nekik ekkor a később szintén bebörtönzött Márton Áron római katolikus püspök nyújtott segítséget. A határon túli magyar egyházak különösen nehéz helyzetben voltak, egyrészt magyarságuk, másrészt hitük miatt is, és az üldözésük nem egy ponton fonódott össze a magyarországi egyházüldözéssel. Csehszlovákiában – ahogy Bukovszky László (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja) előadásából megtudhattuk – épp a Mindszenty-per inspirálta az állambiztonságot, amely rendszeresen egyeztetett a magyar politikai rendőrséggel, és nyomozati anyagokat is kapott tőlük. Az Arany A. László nagycsalomjai plébános (nem mellesleg kitűnő nyelvész és főiskolai tanár) és társai – köztük nagy arányban katolikus papok és református lelkészek – elleni fő vád itt is államellenes összeesküvés volt, és a hatóságok eleinte azt is bizonyítani akarták, hogy a magyar kisebbséget védő szervezetüket Mindszenty pénzelte.
Mindszenty az 1948-as esztendő szaporodó baljós eseményei ellenére helyén maradt, nem hagyta el az országot, sőt, a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezett ellenállni. Ezt a rá jellemző hajlíthatatlansággal (annak minden előnyével és hátrányával), időnként meglepő tisztánlátással, más esetekben (mai szemmel) elképesztő naivitással, a politika terepén sokszor esetlenül mozogva tette.

Az egyik ilyen próbálkozása a brit követséghez köthető. A Mindszentyvel kapcsolatos angol iratanyagnak ugyan még csak egy kis részét tárták fel Somorjai Ádám történész, bencés szerzetes vezetésével, de az 1945 augusztusa és 1946 júniusa közötti levelezés és a jelentések is számos adalékkal járulnak hozzá a teljesebb Mindszenty-képhez, illetve a korabeli politikai helyzet megértéséhez.

A főpap számos alkalommal kérte Nagy-Britannia közbenjárását például a meghurcolt csehszlovákiai és erdélyi magyarok érdekében,

és ellenezte a túl szoros szovjet–magyar együttműködést. Szót emelt a több százezer Szovjetunióba került hadifogolyért (akiknek jó része soha nem volt katona) is. Ez utóbbi különösen fájó pont lehetett Rákosiéknak, hiszen a kommunista párt – legalábbis propagandaszinten – teljes mértékben kisajátította a milliókat érintő hadfogolykérdést. A britek ugyanakkor egyre inkább elhatárolódtak Mindszentytől. A jelentések „komor, mosolytalan fanatikus (…) taktikai érzékkel nem rendelkező” embernek írták le, aki „magát közszereplőnek (…) a magyar nép bajnokának tekintette”. Az elismerték, hogy „bátor volt, aki bármikor kész volt a vértanúságra”, ugyanakkor magát és egyházát is belevitte a politikába, „magatartása nem szolgálta hazája érdekeit”. Bevin külügyminiszter ráadásul külön figyelmeztette diplomatáit, hogy kerüljék a kapcsolatot Mindszentyvel, „nehogy összemossák a bíboros magatartását a britekével”. Ahogy a második világháború előtti magyar politikai elit egy része, ő is túlzott reményekkel közeledett a britek felé, más lehetősége ugyanakkor nem igazán volt. A taktikai érzék hiányához (és a diktatúra temészetéhez) is adalék, hogy a nála jóval taktikusabb és „lágyabb” Grősz József érsek sem kerülhette el sorsát: 1951-ben 15 évre ítélték…

Mindszenty naivitására jellemző, hogy 1945 őszén magára mint az ország első (jelen lévő) közjogi méltóságára hivatkozott. Papírforma szerint ugyan igaza volt, de abban a helyzetben ezzel csak tápot adott az ellene folytatandó hadjárathoz, és ahogy láthattuk, a britek sem értékelték harcos politikai szerepvállalását. Ez a kiállása, tetézve nyílt legitimizmusával, a későbbi vádakhoz is alapot szolgáltatott. Naivitása és a politikai érzék hiánya fogsága idején is kiütközött, amikor a mellé beosztott ávós zárkaügynököt, aki sokáig szökési tervekkel hitegette, bizalmába fogadta, amerikai követségen töltött évei alatt pedig sorra írta leveleit a mindenkori elnököknek, többnyire eredménytelenül. Megalkuvást nem ismerő, az „idők szavára nem hallgató” természete eredményezte, hogy 1971-ben, a követséget elhagyva el kellett hagynia hazáját is, ugyanis útjában volt mind a magyar–vatikáni, mind a magyar–amerikai közeledésnek. VI. Pál pápa utasítására távozott, ugyanakkor büntetése elengedését – bár lehetősége lett volna – ekkor sem kérte a magyar bíróságtól, sőt visszautasította az utána küldött kegyelmi iratot is.

Mindszenty sorsa nem példa nélküli. A keleti blokk egyházfői hasonló, sőt, sokszor még tragikusabb utakat jártak be. Csak néhány további példa a környező államokból: Alojzije Stepinac zágrábi érseket, hiába lépett fel az usztasák ellen, 1945-ben háborús bűnök vádjával 16 évre ítélték, végül házi őrizetben hunyt el. Az albán Vinçens Prennushi püspököt, miután nem volt hajlandó együttműködni az állammal, 1948. februárjában 20 évre ítélték; 1949 márciusában belehalt a válogatott kínzásokba.

A legnagyobb nemzetközi visszhangot mégis Mindszenty letartóztatása és elítélése váltotta ki. A rengeteg újságcikk mellett (a Life magazin különszámot szentelt neki) Párizsban tüntetéseken követelték szabadon engedését, sorsát színdarab és 1950-ben hollywoodi film (Guilty of Treason) is feldolgozta. A felfokozott érdeklődés közepette különösen fontosak voltak a Vatikán reakciói, amelyeket Fejérdy András, az MTA BTK Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese ismertetett. A Vatikán nem hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano több ízben részletesen foglalkozott a perrel, és először az újságban követelték a bíboros szabadon bocsátását. Előbb a lap, majd a dikasztériumok is Szent István vértanú, illetve Krisztus és az apostolok sorsához hasonlították az érsek sorsát, kiemelve, hogy ő volt az első bíboros, akire lecsapott a kommunista „igazságszolgáltatás”. XII. Piusz pápa eleinte óvatosan reagált, igaz, 1949. február 12-én végül kiközösített az egyházból mindenkit, aki részt vett az eljárásban. Az egyházfő óvatossága érthető volt, hiszen nem akarta, hogy a hidegháború hajnalán a Szentszéket a Nyugattal azonosítsák.

Mindszenty ugyanakkor nagyrészt a nemzetközi érdeklődésnek köszönhette, hogy nem ítélték halálra,

ahogy azt is, hogy 1955-ben házi őrizetbe kerülhetett.

Mindszenty így tudott legyőzetve is győzni. Hű maradt elveihez, pere által a világ megismerhette a kommunizmus igazi arcát, ő pedig egyszerre lett a diktatúra áldozatainak és az ellenállásnak is jelképe. Bár sokan kárhoztatták taktikai érzék teljes hiánya miatt (is), vitán felül áll szerepe abban, hogy a magyar katolikus egyház nem vált „katakombaegyházzá”. 

***

A cikkben említett személyek mellett előadást tartott:

Gárdonyi Máté (Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola), Balogh Margit (MTA BTK Történettudományi Intézet), Łukasz Kamiński (Wrocławi Egyetem), Oleh Turiy (Ukrajnai Katolikus Egyetem Egyháztörténeti Intézet), Cristian Vasile (Román Tudományos Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézete), Szabó Konstantin (Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye), Somorjai Ádám (Pannonhalmi Főapátság), Vörös Géza (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), Fejérdy András (MTA BTK Történettudományi Intézet), Tomislav Anić (Horvátországi Katolikus Egyetem), Rigels Halili (Varsói Egyetem Kelet-Európai Tanulmányok Központja), Emília Hrabovec (Comenius Egyetem, Pozsony), Nagy Mihály Zoltán (Nagyváradi Egyetem), Zinner Tibor (Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézet), Wirthné Diera Bernadett (NEB Hivatala), Kahler Frigyes (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum), Bukovszky László (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja), Mirák Katalin (Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága, Evangélikus Országos Levéltár), Stanislava Vodičková (Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet, Csehország), Fodor Gusztáv (Károli Gáspár Református Egyetem), Cúthné Gyóni Eszter (ELTE Tanító- és Óvóképző Kar), Szabó Csaba (Magyar Nemzeti Levéltár), Földváryné Kiss Réka (NEB), Kovács Gergely (Magyarországi Mindszenty Alapítvány), Soós Viktor Attila (NEB), Mózessy Gergely (Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés