Navracsics Tibor: A lyukas zászló csak és kizárólag 1956, és ne a mi jövőképünk hiányának jelképe legyen

Mindenkinek ismerősök a fekete-fehér képsorok. Sokszor nem is tudjuk, eredeti híradófelvételt látunk, vagy pedig a nyugati emigrációban utólag felvett áldokumentumfilm jeleneteit. Talán mindegy is: közel hetven év távlatából a képek eredete már kevésbé fontos, mint az üzenet, amit örökül hagy ránk a film. A történet, amelyet mindannyian ismerünk: egy közép-európai nemzet fellázad a szovjet elnyomás ellen, és a szabadságát ünnepli. 

Különösen emlékezetesek azok a képek, amelyek a forradalom jelképévé váltak. Lelkes emberek egy csoportja megmarkol egy magyar zászlót, és késsel kivágja a közepéből az 1949-ben létrejött Magyar Népköztársaság hivatalos, ám a magyarok lelkétől mindig is idegen, a szovjet jelképeket majmoló kalapácsos-búzakalászos címert. Az immáron címer nélküli zászló diadalmasan szökken az ég felé, mintha a címerrel együtt minden terhétől megszabadult volna. 

A lyukas zászló pillanatok alatt vált a forradalom jelképévé. Katonák és felkelők vitték harckocsikon és teher­autókon a diadal jeleként. Meggyilkolt szabadságharcosok holttestére fektették a dicsőség megjelenítőjeként. Nemcsak akkor, de napjainkban is világszerte elismeréssel tekintenek rá a nemzetek. Olyan szimbólum, amely azóta is a bátorságra, a szabadságért vívott küzdelemre emlékezteti a nemzetközi közösséget. Egyúttal az elemi felháborodás és elutasítás, a lázadás jele lett. A magyar nemzet egyértelműen ki­fejezte megvetését és gyűlöletét az akkori címerrel és az azt bevezető kommunista rendszerrel szemben. Címerétől megszabadulva a piros-­fehér-zöld lobogó a nemzet egységének a szimbóluma lett. A nemzet egységéé, amely a ráerőltetett kommunizmus megtagadásában, az idegen uralommal szembeni ellenállásban nyilvánult meg. 

A leggyakrabban feltűnő nemzeti szimbólum 1956 őszi napjaiban a Kossuth-címer, amely egyszerre utal nemzeti és forradalmi hagyományaink­ra. A jelkép a hét éve megszüntetett második magyar köztársaság emlékét idézte meg, és talán egyben utalás is akart lenni a jövőképre. Arra a szándékra, hogy ott folytassák, ahol a kommunista hatalomátvétel sokaktól elvette a boldogulás lehetőségét. A szovjet tankok és magyar kommunista kollaboránsok által eltiport forradalom azonban megmaradt a lyukas zászló forradalmának. Abban a két hétben, amelyet a történelem a magyar forradalomnak, szabadságharcnak adott, nem volt lehetséges, hogy a forradalmárok ne csak a múltra, hanem a jövőre vonatkozóan is nemzeti egységet hozzanak létre. A nemzet egyetértett abban, hogy a múltból nem kér, a jövő egységének létrehozására azonban már nem maradt idő. Három és fél év­tizeddel később, 1990-ben mutatkozott legközelebb lehetőség arra, hogy bevarrjuk a zászló közepén lévő lyukat. Arra, hogy a nemzet egységét ne csupán a közelmúlt tagadására, hanem a jövőről folytatott szabad vitákra és az azokból megszülető nemzeti stratégiá­ra alapozzuk. Sokatmondó tény, hogy ez a jövőre vonatkozó nemzeti egység azóta, újabb három és fél évtizeddel később sem született meg. 

Ilyenformán a lyukas zászló amellett, hogy 1956 hagyománya, napjaink intellektuális és politikai szűkölködésének is szimbóluma. A „múltat végképp eltörölni” bolsevik dühéből még nem születik egység alapjául szolgáló jövőkép. Ha sikeres nemzet akarunk lenni, akkor nem tekinthetünk el annak szükségességétől, hogy a holnapot illetően dűlőre jussunk egymással. 

Azért, hogy a lyukas zászló csak és kizárólag 1956, és ne a mi jövőképünk hiányának jelképe legyen.

A szerző közigazgatási és területfejlesztési miniszter 

Nyitókép: Földházi Árpád