Hungarikumokkal a világ körül

A Kilimandzsáró hava felé

2019. február 8. 11:20

A világ legmagasabb sétálva is megmászható hegye a Kilimandzsáró – na nem, mintha olyan egyszerű lenne fölsétálni Afrika csúcsára. Folytatódik afrikai kalandunk egy magyar kötődésű kenyai árvaháztól föl a Kilimandzsáró fagyos tetejére!

Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel

 

Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.

Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják!

***

VI. rész

Egy újabb hétórás határátkelést követően, mely során többször felmerült, hogy nem tudunk Kenyába átlépni, végül – három defekt után  megérkeztünk egy magyar alapítvány által fenntartott árvaházba, Taita mellé. Ha korábban volt is közöttünk olyan, akinek a fekete kisgyerekek üdvrivalgása felesleges amerikai filmjelenetnek vagy cukiskodásnak tűnt, ez egy csapásra megváltozott.

Eredetileg délután 4 körül érkeztünk volna meg, de mind a 40 kisgyerek este 11-ig virrasztott, hogy megvárjon minket. Ölelgettek, nevettek, de olyan is volt, aki sírt. Mondhatni: rég örültek így nekünk. Aludtunk egyet, de fél 7-kor már együtt keltünk a kicsikkel, hogy megreggelizzünk. Átadtuk azt a kevés adományt, ami kibírta a 13 ezer kilométeres utat – nem, nem Unicumot –, majd három órát fociztunk. Volt, aki egy fél Crocs-papucsban osztogatott kötényeket, de páran mezítláb is játszottak a kavicsos talajon. A Tisza cipőinkben el is szégyelltük magunkat...

A Taita alapítvány célja – ahogy az elnök, Borbély Emese fogalmaz – az anyagi segítség és erkölcsi támogatás a kenyai társadalom perifériáján élő családoknak és az árvaházban élő gyermekeknek. Az alapítványhoz befolyt összegekkel a támogatott gyermekek megfelelő egészségügyi ellátását biztosítják és a hátrányos helyzetű családok tagjainak oktatására fordítják, hogy az önálló életben és a munkaerő-piacon nagyobb eséllyel induljanak. További célkitűzésük az afrikai kultúra és emberek megszerettetése, a magyar és az afrikai iskolák közötti kapcsolatok kialakítása és segítése, valamint az alapítvány tevékenységének kiterjesztése Kenya más részeire, illetve önkéntesek bevonása hazai és kenyai munkánk különböző területein. Műsorunk gyűjtést is szervezett, aminek részleteit honlapunkon találjátok!

A Taita alapítvány programjában az egyik legrégibb közreműködő Domonyai András, aki színészként kezdte pályafutását. Majd miután elkezdett egy növénykutatással és növényismertetéssel foglalkozó blogot írni, kisvártatva Afrikában találta magát. Azóta a Taita alapítvány lelkes támogatója és az árvaház hivatalos kertésze is volt. Vele készítettünk interjút a parázs meccs után. Látszik, hogy András színész volt, hiszen az interjún alig kellett vágnunk valamit, annyira összeszedte minden gondolatát.

Legnagyobb sajnálatunkra nem maradhattunk tovább, mert másnap reggel indultunk, hogy megmásszuk a Kilimandzsárót. A gyerekek búcsúzóul magyar dalokat énekeltek nekünk és jutott idő egy kis táncra is. Kevesen tudják, de a Kilimandzsárót először Teleki Sámuel mászta meg – majdnem!

Megfagyok, mint a kutyaszar decemberben!”

E szavakkal fordult vissza a Gilman’s Point előtt, alig 600 méterre a csúcstól. Eleinte nem értettük, hogy miért nem erőltette tovább, de ahogy emelkedtünk a hegyen, hamar rájöttünk. A „Kili” a világ legmagasabb sétálva is megmászható („lakossági”) hegye. Ráadásul természeti értekéit tekintve is egyedülálló, mivel a trópusi esőerdő párás meleg 30 fokos levegőjéből lehet eljutni a hóhatárig. Van itt a Mediterráneumra emlékeztető citruserdő, amit az alpesi tájra emlékeztető fás-füves kép vált fel, majd a hóhatár. Élnek itt majmok, leopárdok, de oroszlánok is.

Valljuk meg, nem vagyunk egy hegymászó birodalom, így jobbnak láttuk az utat egy hegyibetegséget enyhítő gyógyszerrel megtenni. Ezenfelül volt meleg ruhánk, két idegenvezetőnk és 11 serpánk. Nos, igen a serpák. Eleinte nem értettük, miért kötelező velük mennünk, elvégre elbírjuk a saját cuccainkat, de erősködtek :„kellenek a serpák!” Legyen!

Elnézést azért, hogy tovább erősítjük a köznyelvben élő helytelenséget, de az egyszerűség kedvéért mi is így tettünk. Holott a Sherpa egy a Himalája lábánál élő népcsoport, akik gyakran segítik az ott túrázókat. Itt a Porter a megfelelő elnevezés e szakmára.

Az alig 60 kilós srácok 1800 méter és az utolsó állomás között (Kibo – 4720m) menetelnek fel s alá, fittyet hányva a nyakukon és a hátukon hordott 25-30 kilós csomagokra, miközben nevetve beszélgetnek és tartják a lelket az útjukba kerülő túrázókban.

Teleki ösvényein jártunk.

A leggyorsabb, de nem a legnehezebb utat választottuk fel a hegyre, ez volt a Marangu-út, vagy más néven a Coca-Cola út. A nemzeti park kapujában gyorsan túlestünk a regisztráción, majd az ilyenkor szokásos fél órás feszült várakozáson, és már indultunk is a fölfelé vezető ösvényen át a dzsungelen keresztül.

Szándékosan lassú menetben kezdtük meg az utunkat, aminek az oka az volt, hogy tartalékoljuk az energiánkat és szoktassuk a szervezetünket az egyre oxigénhiányosabb környezethez. Mivel a páratartalom rendkívül magas, a lelkünket is kiizzadtuk az első pár kilométeren. Eleinte még fegyelmezetlenül, harsányan próbáltuk váltogatni a menetoszlop sorrendjét, de hamar rá kellett jöjjünk, hogy a hegymászás monotonitást igénylő műfaj, nincs helye hirtelen mozdulatoknak, gondolatoknak. Négy órás utat követően aztán megérkeztünk a Mandara házba, a több házikóból álló kis hegyi falucskára emlékeztető menedékhelybe, amit az őserdő ölelt körbe.

Másnap, a serpák reggel hétkor kopogtattak. Már elő is volt készítve a melegvizes vödör a reggeli mosakodáshoz. A gyors tisztálkodás után egy tápláló reggeli, és már indultunk is tovább a Horombo ház felé. Ahogy lassan eltűnt a Mandara ház a fák között, úgy bukkantak elő az állatok is, főleg a különféle majmok, és borzok, de a madarak is hangosan énekeltek nekünk. Az igazi dzsungel aztán varázsütésre átváltozott. A növényzet alacsonyabb lett, a madarak sem hangoskodtak többet.

A zöldbe barnás, fakóbb színek vegyültek.

Az ösvényünk is sziklásabb, kevésbé kiépítettnek tűnt. Meredekebbé váltak a kaptatók is, sokkal fárasztóbb volt a séta az előző naphoz képest – amiben a magaslati levegő is jócskán szerepet játszott –, de a lendületünk cseppet sem változott. Tartottuk a menetrendet. Remek vezetőink jól diktálták a tempót a leghosszabb távon is. Azért persze mindenki örült, amikor megérkeztünk az ebédlőhelyünkhöz, ahol megehettük végre az előre elcsomagolt elemózsiánkat. Kora délutánra feltűnt a távolban egy torony, a Horombo ház adótornya.

Második esténknek hangulatos, zsúfoltan épített menedékfalu adott otthont. A fűtést és minden luxust nélkülöző faházakban nem volt sokkal melegebb, mint odakint – nagyjából mínusz 3-4 fok. Előző este bár próbáltunk tartalékolni a meleg ruhával – tudtuk, vár ránk még egy ennél is hidegebb éjszaka –, de mégis bevetettük, amink csak volt. Sajnos Kamillának ez sem segített és másnap reggelre nagyon lebetegedett. A harmadik napon rövidebb táv, de nehezebb terep várt ránk. A reggeli rutint követően neki vágtunk az útnak, Kamilla állapota miatt azonban kissé aggódva. A növényzet ekkor már csak az emlékeinkben élt tovább.

Alpesi sivatagra változott a táj.

Megfordultunk, hogy egy utolsó pillantást vethessünk az erdőre és az útra, amit eddig megtettünk, de nem láttuk sem az utat, sem az erdőt. A Kilimandzsáró e része már a felhők fölé magasodott. Persze a fejfájásunk is erősödött és a levegőt is egyre nehezebben vettük, de a tűző nap sem könnyítette meg a dolgunkat.

Mire elértük a Kibo házat, vagyis az utolsó menedéket az Uhuru előtt, mindenki kimerült volt. Ekkora már semmi sem számított, csak egy dolog járt a fejünkben „föl kell jutnunk a csúcsra!” Ezzel a gondolattal tértünk pihenőre délután 6 körül és vártuk az éjjel tizenegy órás ébresztőt, hogy napfelkeltére már a csúcson lehessünk. Kopogtattak.

Ébresztő! Menni kell, mert közeledik éjfél!”

Itt van az idő, hogy igazán próbára tegyük magunkat. Eligazítás közben magunkhoz vettünk valamennyi édességet és fejenként egy-egy kulacs vizet – többnek nem volt értelme, mivel a -25 fokban percek alatt úgy is jéggé fagy minden. Táskát és fölösleges súlyt nem vittünk, a technikai felszerelést gondosan a ruházat alá rejtettük, hogy óvhassuk a hidegtől a testmelegünkkel.

Pontban éjfélkor el is indultunk a nyolc és fél kilométeres útnak. Eddig nem kellett másznunk, legfeljebb szikláról sziklára botorkálnunk, de ez rögtön az első pár száz méteren megváltozott. A 60 fokos emelkedő az első métertől kezdve rendkívül nehezen járható volt. Mivel a Kilimandzsáró egy kiszunnyadt bazaltvulkán, így a kráter telis-tele van törmelékkel, amin össze-vissza csúszkál az ember, de mindenki csöndben, eltökélten dideregve lépkedett fölfelé. Mint később megtudtuk, Teleki Sámuel 1887-ben elsőként kanyargott fel ugyanezen a szerpentinen, mi pedig az ő lábnyomát tapostuk.

Az apró lassú lépések után elvesztünk a sötétségben, és már csak a gondolataink maradtak, valamint vezetőnk hipnotikus dúdolása. Szépen lassan más csoportok is feltűntek, de a hideggel folytatott harcunkban mindenkit lehagytunk és végül már csak mi maradtunk és a hegycsúcs, az Uhuru – Afrika legmagasabb pontja a maga 5895 méterével. Nagyjából 20 percenként tartottunk egy rövid szünetet, ami alatt megszűnt a szédülésünk és az orrunkban is visszaállt a hőmérséklet a kellemes 0 fokra.

„Szuszogj! Egyik lépés a másik után."

Más nem nagyon járt a fejünkben. Nincs távolság, nincs idő. Hideg, légszomj és kimerültség áll szemben a mi akaratunkkal. Felettünk a gyönyörű csillagos ég, de tisztán látszik a tejút is. Alattunk, mint kis világító hangyák meneteltek a fejlámpás túrázók. Ezek a gondolatok villantak be, amikor egyszer csak elfogyott a véget nem érő emelkedő és elértük a Gilmas Pointot. Ott láttuk meg aznap először az Uhuru-csúcsot. Alig két kilométerre magasodott előttünk. Hangos éljenzések és örömkiáltások adtak új lendületet kis csapatunknak. Innen már csak két óra és elérjük a csúcsot, de ami ennél is szívet melengetőbb volt, hogy immáron nem emelkedőn, hanem többnyire vízszintesen vezetett az utunk előre.

Apró, lábfejnyi ösvények és váratlanul utunkba akadó sziklák jellemezték a csapásokat, míg nem a hósapka jeges tüskéihez nem értünk. Ott már az ösvény is véget ért. Mintha ezernyi jégtövis nőne ki a földből és mutatná az irányt „arra van Uhuru”. Át a jégen, le egy újabb ösvényre. Majd ismét jég, és ismét egy ösvény. A célunk már nagyon közel volt. Hiába csak cammogtunk vagy vonszoltuk magunkat, nem számított. Lépésről-lépésre közelebb kerültünk. Valami kitakarta a csillagokat a távolban.

Egy tábla. Még pár lépést tettünk és tisztán láttunk:

„Congratulation you are now at Uhuru Peak".

Megértettük Telekit. A 19. században mindenféle modern technika, kiépített ösvények, menedékházak vagy serpák nélkül ide eljutni emberfeletti teljesítmény lett volna. Neki így is majdnem sikerült, és ami ennél is fontosabb, az általa kitaposott ösvényeken járják ma a hegyet a túrázók. Emlékét pedig a Gilman’s Point és a Kibo ház közt félúton egy tábla őrzi, amit a Miskolci Egyetem emeltetett a tiszteletére még 1984-ben.

A horizont közben narancssárgás árnyalatot kapott a felkelőben lévő Nap sugaraitól. A katarzist aztán megtörte a csontig hatoló hideg, jeges szél. Nem időzhettünk sokat. Tíz perc ácsorgás után hátat kellett fordítanunk és a felkelő nap sugaraival szembenézve elkezdtünk leereszkedni a hegyről. A Gilmans Pointhoz érve már világos volt, így azért alkalmunk nyílt magunkba szívni a tájat, még egyszer, utoljára. Lefelé menet következett a közel kétszer ekkora táv megtétele a Horombo házig, hogy aztán másnap onnan visszaereszkedjünk a Mandara házig, majd vissza Moshiba.

Nézzetek minket a Tv2-n szombaton 12.10-kor! Ha pedig lemaradnátok az élőadásról, akkor vasárnap 3-tól megtaláljátok az új részeket a honlapunkon: www.hungarikumokkal.com.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142879

Ajánljuk még a témában