500 éve élnek magyar csoportok Afrikában, máig őrzik identitásukat
Számukat több tízezerre teszik, eleik szokásait a mai napig tartják.
Afrika kietlen, délnyugati, sivatagos szegletében terpeszkedik Namíbia, az egykori német gyarmat, ahol szürreális és földöntúli tájak várnak a kalandokra vágyó látogatókra. Útirajzunk.
Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel
Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.
Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják!
***
III. rész: Namíbia
A kilenc ország közül, ahol jártunk, a legváratlanabb, legkülöncebb ország Namíbia volt. Le kell szögeznünk, hogy a világ második legritkábban lakott országa nem bővelkedik hungarikumokban, magyarokban, de azért így sem okozunk csalódást.
Az Oranje-folyó után átvágtunk a Kalahárin
Szépen lassan elhagyjuk a Janus-arcú Dél-Afrikát: ahogy közeledünk a határfolyóhoz, az Oranjehoz, úgy válik egyre kopárabbá és kietlenebbé a táj. A zöld tájak sárgás, szürkés pusztasággá alakulnak és a növényzet is egyre inkább emlékeztet egy félsivatagos tájra.
Namíbia már sokkal jobban tükrözi Afrikáról szőtt elgondolásainkat, de még mindig csak nyomokban. Lélegzetelállító, ahogyan az órákig tartó autózás közben csak a horizont vagy néha feltűnő hegycsúcsok látszanak. Amikor lemenőben a nap, a teljes csapat John Williams dallamait kezdte el dúdolni az első, ’77-es Csillagok Háborújából.
egyébként teljes a tatooine-i életérzés.
Namíbiában kezdjük el igazán érzékelni a távolságokat és Afrika monumentalitását. Félelmetes érzés, hogy a több száz kilométerre terpeszkedő pusztaságban csupán egy autó választ el minket a teljes kiszolgáltatottságtól, de talán pont ebben rejlik utazásunk lényege.
Ahogy a tatooine-i naplementéből felocsúdunk, nem marad más, csak homok és szél, és a végtelen csillagos ég. Talán soha sem láttuk még ilyen tisztán az égboltot.
Az örök második Namíbia
Itt található a világ második legnagyobb kanyonja, a Fish River Canyon. Ausztrália után csak a második legritkábban lakott ország, de az Európából származók közössége is csak a második legnagyobb arányú a térségben.
Efféle csoda az is, hogy Dél-Afrika hegyeiből az Oranje folyó évmilliós munkával úgy hordta be az óceánba hordalékát, hogy a tengeri áramlatok azt északra, Namíbiába szállították. Ebben a hordalékban ma a világ egyik legnagyobb gyémántlelőhelye található.
Miután megérkezünk a Kalahári-sivatag és a Namib-sivatag közt elhelyezkedő Gondwana nemzeti parkba, végre láthatunk vadállatokat úgy, ahogy azt otthon elképzeltük. A szárazság azonban eszméletlen mértéket ölt. Úton-útfélen halott állattok maradványaiba botlunk, akiknek a szárazság okozta vesztét.
Ezen a zordnak tűnő vidéken mégis megveti lábát az élet: egy-egy zsiráfra, zebrára, struccra, antilopokra, de még egy kudu csordára is is rátalálunk. Állítólag élnek itt leopárdok is, de helyi koiszánok megerősítették, hogy még csak az öregek is legfeljebb egyszer láttak életükben.
Szellemváros és fatemető… Mintha nem is a Földön járnánk
Úti célunk Lüderitz, ám közben nem hagyhatjuk ki Kolmanskop elhagyatott városát.
Megérkezve nem hiszünk a szemünknek.
Az idő múlásával ellentétben mégis érintetlennek tűnik. Valahol az eredeti tapéták jelzik ezt, de van, ahol a fürdőkád is még a helyén áll. Ez a tiszavirág életű város egy gyémántmező közepére épült. Alig 50 év alatt fejlődött ki a környék legmodernebb városává, majd vált teljesen lakatlanná, ahogy a drágakövek kifogytak.
August Stauch volt itt az első telepes, az ő nevéhez köthető a város megalakulása. Egy másik német telepestől hallott történetek nyomán jött Namíbia ezen területére, amit egy másik német telepesről hallott. Következő állomásunk névadója ő, Adolf Lüderitz.
Lüderitz
Lüderitz teljesen elüt nemcsak a környék, de szinte egész Afrika építészetétől. A település tradicionális német stílusban épült. Ideérve, mintha kiszakadnánk eddigi expedíciónkból és egy talpalatnyi Európát kapnánk a Bajor-Alpokból. Ez persze csak az első benyomás, hiszen a homok, az óceán és az itt élő emberek hamar elfelejtetik ezt velünk.
de mégsem ez teszi számunkra emlékezetessé. A városka színes épületei között egész nap orkán erejű szél süvít át. A fókákat és a pingvineket nem annyira zavarja, de mi napokkal később is homokot vakarunk ki a füleinkből.
Zápor a sivatagban
Az Atlanti-óceánt utunk során immár végleg hátrahagyva megindulunk Sesriem felé. Arrafelé található a világ legnagyobb homokdűnéi által határolt Deadvlei, vagyis a kiszáradt, halott mocsár.
Ha Lüderitzre a szürreális szót használtuk, a Deadvlei közepén eleredő sivatagi záporra nem is találunk jó kifejezés. A tükörsima kemény homokos talajból,
A fővárosba, Windhoekbe menet megálltunk az ország kedvenc „almáspitézőjében” Solitaire-ben, a Mcgregor's-ban. A falucska jól jellemzi a namíbiai viszonyokat: nincs más, csak a szokásos „lodge”, egy benzinkút, a pitéző és egy gepárdokat pár méterről bemutató szafaris cég.
Műsorunk végén pedig megismerkedhetünk Afrika egyik legjobb geológusával, Pálffy Andrással és családjával. De nem szívesen árulnánk el többet, csupán annyit, hogy érdemes lesz velünk tartani.
Ami pedig minket illet? Semmi különös, csupán defektek, rendőrségi bírságok, sőt, még az üzemanyaghiánnyal is meg kell párszor küzdenünk. Noha nem szegi kedvünket ez a pár bukkanó, azért óvatosságra int minket.
Botswanába vezető utunk is sok izgalmat tartogat, de azt majd a IV. epizódban láthatjátok.
Találkozunk szombaton 19-én, 12.35-kor a TV2-n. Ha pedig lemaradnátok az élő adásról, itt visszakereshetitek az epizódjainkat!