Figyelő vs. Narancs

Nincs kétféle antiszemitizmus, nincs kettős mérce!

2018. december 9. 11:01

Két, zsidó közszereplőt megjelenítő címlap borzolja a kedélyeket napok óta. A Figyelő és a Magyar Narancs is rendkívül előnytelen kompozícióban ábrázolja a zsidó vezetőket, ám csak a kormányközeli újság címlapja váltotta ki az antiszemitizmus vádját. Újratöltött kettős mérce akkor, amikor épp semmiféle alapja nincs.

A hazai zsidóság megosztottsága nem új keletű jelenség, a Köves Slomó-féle Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Mazsihisz közötti ideológiai-politikai ellentét a Sorsok Háza-projekt kapcsán tovább éleződött.

Ennek a belharcnak sajátos kivetülése volt februárban a Magyar Narancs ízléstelen címlapja, amely Kövest ábrázolja előnytelen képen, mellette az „Üzlet és zsidóság” felirattal, illetve ugyanennek az összefeszülésnek lenyomata a napokban megjelent Figyelő-címlap is. Ez utóbbin Heisler András látható röpködő bankjegyek között, „Elszámolási nehézségek” címmel.

A Narancs-borító Köves szervezetének állami támogatását kritizálta, míg a Figyelő a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújításának feltételezett pénzügyi visszaéléseire célzott. A két borítókép közül a Figyelőé korbácsolta fel az indulatokat, elítélte az izraeli kormány, néhány nemzetközi zsidó szervezet és a Zsidó Világkongresszus elnöke is.

S hogy a kormányközeli hetilap miért lépte túl az antiszemitizmus vörös vonalát a véleményformálók szerint, míg a Narancsé nem?

Erre a Szombat hasábjain Gadó János adott izzadtságszagú magyarázatot: „A Figyelő a hazánkban nagy hagyományú, jobboldali, kormánypárti antiszemitizmus okozta sebeket tépi fel, immár nagyon sokadszor. Ebbe belejátszik a címlap mögötti konkrét ügy: a magyar zsidókat úgyszintén felzaklató Holokauszt-emlékezet témája. A Narancs címlapja viszont egyszeri eltévelyedésnek tekinthető, melynek nincsenek előzményei, így nem tép fel mély sebeket.

Vagyis Gadó implicit kimondja, hogy

kétféle antiszemitizmus-mérce létezik: az egyik a mienk, a másik a tiétek.

A mienk szerint mi nem vagyunk antiszemiták, ti viszont azok vagytok, mert mi azt mondjuk. Ez az önkényes logika a megboldogult SZDSZ önmagáénak tulajdonított erkölcsi monopóliumára emlékeztet; vagyis az rasszista, az náci, az zsidóellenes, akire mi rásütjük, mert mienk a jog, hogy megítélhessünk közszereplőt, írást, gondolatot. Másrészt ez a típusú relativizálás rendkívül álságos is: a Magyar Narancs több esetben épített már meglehetősen alantas sztereotípiákra.

Szögezzük le gyorsan: mindkét címlap szerencsétlen választás, és az is elfogadható, hogy bizonyos aspektusból rájuk vetülhet az antiszemitizmus árnya, azonban nem vitatható, hogy ha az egyiket vállalhatatlannak minősítjük, erkölcsi kötelességünk a másikat is annak tekinteni. Vagy pedig egyiket sem bélyegezzük gyűlöletkeltőnek,

hanem betudjuk provokatív, figyelemfelkeltő médiaeszköznek, és talán ekkor járunk el a leghelyesebben.

Gadó cikkében azt is hozzáfűzi, hogy nem a sajtóorgánumoknak szól a megítélés kettőssége, hanem annak, amit szimbolizálnak. Ahogy írja: „A Figyelő ugyanis jelenleg csupán egy – minden egyéni karakterétől megfosztott – jobboldali, kormánypárti lap. Így a felháborodás elsősorban nem is az újságnak szólt, hanem annak a kormányon lévő jobboldalnak, amely még mindig nem átall zsidóellenes sztereotípiákkal élni, miközben megingatja a többpárti, szabadpiaci jogállam alapjait is. Másfelől a Magyar Narancs egy markáns karakterű, önálló arculatú lap, amelynek hagyományai között nem szerepel az antiszemitizmus, így korábbi sérelmek emléke sem térhet vissza. S a baloldali antiszemitizmusnak sincsenek mély hagyományai Magyarországon.

Ez a magyarázat újfent problémás. Kapásból tipikus példája a „csúszós lejtő” érvelési hibának, miszerint ha a lap kormánypárti, akkor máris zsidóellenes, sőt antidemokratikus, hovatovább antikapitalista. 

Erősen vitatható az a gondolat is, hogy a Magyar Narancs önálló karaktere szembeállítható a Figyelő pártos elkötelezettségével. Ha emlékeim nem csalnak, épp a szellemileg oly független Narancs buzdított a szocialistákra való voksolásra 2010-ben. Ebben az ominózus szerkesztőségi állásfoglalásban még az MSZP korrupcióját is kisebb rosszá maszkírozták a Fidesz várható(!) klerikális rémuralmával szemben.

A harmadik problematikus pont Gadó érvelésében a baloldal antiszemita tradícióinak tagadása. Ez meglepően meredek állítás, elég csak egy pillantást vetni a Standeisky Éva, Papp László Tamás és Karády Viktor jegyezte, a Kádár-kori zsidóellenességet taglaló CEU-s tanulmányra,  vagy Kovács András történész nagyszabású munkájára, amiben állítja:

a kommunista rendszer működését is áthatotta az antiszemitizmus,

még akkor is, ha ezt gyakran politikai eszközként használták, illetve a hétköznapokban csak a színfalak mögött lehetett jelen.

Ideje lenne tehát a megmondóembereknek is ráébredniük arra, hogy teljességgel érvényét vesztette a korábban előszeretettel alkalmazott kettős mérce. Főleg egy olyan rendszerben, ahol a korábbiaknál jóval kiegyensúlyozottabb a kormány és a zsidóság viszonya, ahol a hétköznap tapasztalható antiszemitizmus láthatósági küszöb alatt maradt, ahol Orbán Viktort az antiszemitizmus elleni fellépéséért méltatja az izraeli miniszterelnök. Mindezt egy olyan korszakban, amikor Budapest utcáin teljességgel kockázatmentes ortodox zsidóként létezni, nem úgy, mint néhány nyugat-európai nagyvárosban.

Ideje tudomásul venni, hogy az antiszemita kártya többet nem játszható ki.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/139873