Miért nem fogja a hazai fogyatékosságügy soha utolérni a nyugatot?

2018. július 13. 12:58

Verdes Tamás
Jövő Idő
Végig kellene gondolnunk a fogyatékosság jelenségét a saját nyelvünkön.

„Képzeld el, hogy részt veszel egy budapesti gyógypedagógiai konferencián, amelynek vendége Walter von Hessenburg, a Berlini egyetem gyógypedagógiai tanszékének vezetője. Előadásának címe: Új utak a fogyatékossággal élő emberek lakhatási szolgáltatásaiban. Hessenburg úr nyitóelőadást tart. Elmondja, hogyan vezettek be új lakhatási formákat Berlin egy elmaradottabb negyedében.

Az ezt követő kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők arról kérdezgetik Hessenburg urat, hogyan lehetne nálunk is megvalósítani a Berlinben bevezetett modell-szolgáltatást. (...) Hessenburg elmondja, szerinte hogyan és mit kellene csinálni, a magyar résztvevők pedig jegyzetelnek. A szünetben aki teheti igyekszik begyűjteni Hessenburg névjegykártyáját, és elkapni néhány szót a beszélgetésekből, amelyeket vele folytatnak.

A lényeg az, hogy Hessenburg a konferencia összes résztvevőjével szemben fölényben és előnyben van.

Miben áll ez a fölény?

Először is nyelvi fölényben van. A szavak, amiket használ, a magyar gyógypedagógia alap-szavainak eredeteiei. Az összes magyar szakszót ezekből fordították, például akadályozottság (Behinderung) és sérültség (impairmant), intézménytelenítés (deinstitutionalisation) és kitagolás (Ausgliederung) támogatott lakhatás (supported living) és közösségi lakhatás (community living) vagy
támogatott döntéshozatal (supported decision-making). A szavakban benne van a lényeg. A konferencián Hessenburg az egyetlen, aki anyanyelvén tud szakmai dolgokról beszélni. Ő biztosan nem mondja azt a szünetben egy kollégájának, hogy remek lenne bevezetni a supported-living koncepcióját itthon is, csak ehhez meg kellene érteni az egész community-living mozgalomnak a működését, mert neki van rá saját szava. A konferencia minden magyar résztvevője angol, német és norvég szavak suta fordításain botladozik, amikor a saját szakmájáról beszél. Nem csoda, hogy csetlünk-botlunk ebben a nyelvben. Ennek a hátránynak ma egyetlen megoldása ismert: az, hogy meg kell tanulni németül vagy angolul vagy norvégül úgy, hogy anyanyelvünket elhagyva léphessünk be ezekbe a beszélgetésekbe.

Az első szempont tehát a nyelv. De ez csak a kezdet. Hessenburg azért is fölényben van, mert már két könyvét lefordították magyarra. Ezért az ő véleménye a magyar gyógypedagógiai irodalomban érkezése előtt meghatározó volt. És valóban: a fogyatékosságügyi és gyógypedagógiai irodalom nagyobb része fordítás-irodalom. (...)

 

Magyar terminológia

 

Még senki nem vágott bele abba a kalandba, hogy a fogyatékosság jelenségét magyar nyelven gondolja végig. Szerintem a fogyatékosság jelenségéről nem csak angolul és németül kellene beszélnünk.

Nincs ebben nemzeti sovinizmus, és nem gondolom, hogy rovásírással kellene szerkeszteni a gyógypedagógiai könyveket.

De arra igenis gondolok, hogy végig kellene gondolnunk a fogyatékosság jelenségét a saját nyelvünkön, és a magyar fogyatékos emberek élettapasztalaként elbeszélni. Mert ma azt csináljuk, hogy a nemzetközi emberi jogi mozgalom terminológiáját erőltetjük rá a hódmezővásárhelyi autista kamaszra és a siófoki mozgáskorlátozott anyára is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 12 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Stockholm-szindróma. Súlyosabb eset, amikor Down-kóros kislányt amúgy gondosan nevelő szülők kampányt szerveznek azellen, hogy a faluban Down-os lakóotthont teremtsenek, merthogy le fognak menni a telekárak meg minden.

Nem reménykedem, h. belátható időn belül változik a helyzet.

A változáshoz anyagiakban gazdagabb és erkölcsben magasabb általános szintű ország és társadalom lenne szükséges.

Mi teljesen magunkra vagyunk hagyva a problémánkkal, de a szomszéd kisvárosban élő, a miénknél nehezebb helyzetben lévő, hallomásból ismert szintén idős pár is. A legnagyobb problémánk, h. mi lesz utánunk.

Nálunk a teljes társadalmi elszigetelődés és a nyilvánvalóan alaposan csökkent munkaképesség kihasználatlansága a gond, bár a kórházi pszichologus szerint nálunk nem csökkent a munkaképesség, hanem NINCS.

A betegség nagy baj, a sorozatos orvosi műhibákon meg nem is érdemes rágódni.

Sors bona nihil aliud.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés