A tüntetések pszichológiája

Az elmúlt hetek is bizonyították: vannak helyzetek, amikor elégedetlen emberek nem látnak jobb megoldást, mint utcára vonulni. Azt, hogy mégis miért mennek tömegével esetenként fagyban-hóban-rettegésben egy helyben álldogálni, esetleg sétálni egy-egy szimbolikus helyszínre, túlzóan leegyszerűsítő lenne kizárólag az elégedetlenséggel magyarázni. 

1956, Arab tavasz, Békemenet, ellenzéki tüntetések – hol a közös halmaz? Mi áll egy tüntetés mögött?

A szociálpszichológia számtalan választ adott már erre a kérdésre, aztán ezek közül jó párat el is vetett. Első körben nyilvánvalónak látszik, hogy a tüntetés jelenségét a társas identitás fogalmához érdemes kötni: azért állunk ki egy-egy megmozdulás mellett, mert szeretjük magunkat az adott közösség részének tudni, úgy véljük, ott képviseltetik álláspontunk vagy valamilyen olyan érték, ami fontos számunkra.

Ebből a szempontból mindegy is, hogy az adott rendszer mellett vagy éppen ellen tüntetünk, a lényeg:

Természetesen a társadalomkutatók ezen a ponton is feltették a kérdést: miért?

Egy 182 vizsgálatot összefoglaló elemzés szerint három dolog együttese áll a háttérben: (1) az emberek átpolitizált kollektív identitása (tehát az egyéneket megérintik egyes politikai események, ezáltal a politika szerepet játszik a közösség életében, önmagáról való gondolkodásában), (2) az, hogy igazságtalanságot tapasztalnak, illetve (3) a feltételezés, hogy a csoport cselekvése hatékony lehet.

Aki erről részletesebben szeretne olvasni, itt és itt is megteheti.

Gondoljunk csak a fenti példák bármelyikére. 1956 októberében a politika felbőszítette az embereket, a kommunizmus-ellenesség hatalmas méretet öltött a fiatalok körében, akik képtelenek voltak az igazságtalanságot tolerálni, így utcára vonultak, mert

Ugyanezek az elvek a Békemenetre is érvényesek: ott a politika, a vezető hatalom melletti kiállás, a kormányzókat és támogatóikat érő, igazságtalannak érzett támadások elleni fellépés, a csoport nagyságának demonstrálása és a közös felvonulás erejébe vetett hit vonzott ezreket a közterületekre.

Békemenet, 2018 március

Mindenünk, a Facebook

A modern kori tüntetések újfajta sajátossága, hogy már ezt sem akarjuk okostelefonok nélkül csinálni. A közösségi oldalak tüntetés-befolyásoló hatásáról hallunk, látunk jót és rosszat egyaránt.

2011-ben írták le a kliktivizmus fogalmát, amit behelyettesítő aktivitásnak is neveznek – ennek lényege, hogy

tehát egy-egy lájkolással, megosztással, szomorú-emoji-gomb nyomogatással megéli az egyén, hogy részese Az Ellenállásnak (vagy éppen A Támogatásnak).

Ezt az elméletet ugyanakkor még 2012-ben cáfolták, mert más kutatások (Rainie és mtsai, 2012) éppen azt találták, hogy a közösségi médiában való aktív részvétel jelentősen növeli a politikai tudatosságot és az aktivitást is.

Egyetértés a tudományban egyelőre nincs, például a Trumpot Hitlerhez hasonlító történészprofesszor, Timothy D. Snyder A zsarnokságról című könyvében úgy vélekedett, hogy „a tiltakozást meg lehet szervezni a közösségi médián keresztül, de ami nem az utcán köt ki, az valójában nem létezik. Ha a zsarnokok nem érzik, hogy tetteiknek a háromdimenziós világban következményeik vannak, semmi nem fog változni”.

Abban mindenki egyetért, hogy mind a tüntetések szervezésében, mind az ott történt események széleskörű híresztelésében jelentős szereppel bír a Facebook – az viszont szinte mindig bizonyos, hogy sok előzetesen részvételét jelző ember végül nem megy ki a valós életben tüntetni az adott eseményre.

Tüntetők a Lánchídon 2018. december 21-én

Fejjel ajtónak menés vagy higgadt erődemonstráció?

Szummer Csabát, a Károli Gáspár Református Egyetem Szociálpszichológiai és Interkulturális Pszichológiai Tanszék vezetőjét is megkérdeztük: mit gondol a jelenlegi tüntetések hatékonyságáról, illetve ennek a kormányra, az ellenzékre és a köznépre gyakorolt hatásáról.

Szummer véleménye szerint „az ellenzék pillanatnyilag súlytalannak érezheti magát”, ezért

Szerinte már a parlamentben is láthattunk ilyen kísérleteket a túlóratörvény elfogadásának megakadályozására. Az első az obstrukció volt, majd amikor ezt a próbálkozást a Fidesz hatástalanította a módosító javaslatokat egy tömbben összefoglaló szavazással, akkor olyan performansz-elemek következtek, amilyenekre rég nem volt példa a magyar parlamentben. Csaba szerint ilyen lehetett, amikor az egyik képviselő belefütyült a miniszterelnök arcába, egy másik képviselő pedig mobiltelefont tolt elé, így tudósítva az ülésezésről.

Arról, hogy ezek az akciók a politikai befolyásszerzés szempontjából hatékony módszerek-e, a szakember szerint még nem nyilatkozhatunk. „Mindezt fel lehet fogni úgy is, mint innovációt, de úgy is, mint kétségbeesett, gyerekes megnyilvánulásokat, amelyek a padlóra került ellenzék frusztrációjából fakadnak. Mintha az ellenzéki képviselők most random módon próbálgatnának különböző taktikai elemeket, amelyekről csak utólag dől majd el, hogy hatásosak-e.”

Szummer Csaba szerint az ellenzéki képviselők néhány nappal később a tévészékházban is ezt a „vadpolitizálást” próbálgatták, inkább ösztönösen, az adódó helyzetekre impulzív módon reagálva, mint tudatosan, valamilyen összehangolt stratégiát követve. Kiemeli: kétségtelenül új elem volt, hogy  az ellenzéki képviselők „ha félszegen is, néha már-már komikumba hajló módon, de mégiscsak egységesen léptek fel, a Jobbiktól az LMP-n keresztül egészen a DK-ig”.

A szociálpszichológus szerint „elképzelhető, hogy valami olyan jelent meg a tévészékházban, ami egy 2019-es őszi választási stratégia csírája lehet, és amely az egységes ellenzéki fellépést célozza meg”.

Ennek oka, hogy az ilyen érzelmileg túlfűtött helyzetek fontos közös élményt biztosítanak a résztvevők számára.

– állítja Szummer Csaba, majd hozzáteszi: „azt is látni kell, hogy az ellenzék értékrendje, politikai világképe és szervezeti struktúrája olyan mértékben divergál, hogy abból egyelőre szinte lehetetlen valamilyen egységes politikai lendületet előállítani”.

Csendes tömeg vagy csőcselék?

A szociálpszichológus véleménye szerint a Kossuth téri tüntetéseknél érdemes külön elemezni a tüntetők és a rendőrök viselkedését.

Ami az előbbit illeti, december forróbb napjaiban a hivatalosan meghirdetett programok után a tömeg hangulata fokozatosan átalakult, felerősödött a tüntetők balhéra való hajlandósága, a fegyelmezett, öntudatos állampolgárok demonstrációja átment a Gustav Le Bon által leírt csőcselék-mentalitásba. Az első fázis szélső pontját jelezte példul a momentumos képviselők tudatos határfeszegetése. Úgy tűnik, tisztában voltak az állampolgári engedetlenség határaival. „Tudták például, hogy füstbombát még lehet dobni a rendőrökre, de üveget már nem. Este 8 után a tüntetők már nem érzékelték ezeket a distinkciókat, öncélúan destruktív elem volt például az ország karácsonyfája és a karitatív céllal összegyűjtött szánkók ellen irányuló ellenséges viselkedés” – fogalmaz a szociálpszichológus.

A másik oldalt vizsgálva azt láthatjuk, a Parlamentet védő rendőrök fellépése a tömeg viselkedésével adekvát volt. „A Készenléti Rendőrség elitet képvisel a rendőri állományon belül, a belügyi vezetés valószínűleg kontrasztot akart felmutatni a 2006-os fegyelmezetlen és magukra hagyott rendőrök viselkedése és a mostani rendőri válaszok között” – véli a pszichológus.

„Technikailag jól képzett hatékonyan irányított rendőri állomány állt szemben a tüntetőkkel, akik szinte rezzenéstelen arccal tűrték a legdurvább provokációkat is. Megjegyzem, ez nem különösebb érdem, minden normális államban ez a rendőrök feladata. A tévészékházban éppen ez a higgadt, megfontolt fellépés hiányzott, amikor a biztonsági őrök durván az utcára lökdöstek két ellenzéki képviselőt. Ez méltatlan és valószínűleg jogellenes viselkedés magyar képviselőkkel szemben. Remélem, ezt a független magyar bíróság is ki fogja majd mondani” – összegzi Szummer, majd hozzáteszi: figyelemre méltó, hogy

Erre eddig soha nem volt szükség, ez valószínűleg az ellenállás erősödését jelzi a 8 éves Fidesz-hegemóniával szemben.

Szummer Csabát nem csupán elméleti, hanem gyakorlati szempontból is foglalkoztatják a politikai pártok közötti lehetséges és tényleges interakciók, évek óta figyeli az események alakulását, illetve szakmai szemmel be is kapcsolódott azokba: 2009-ben önismereti csoportot szervezett hat LMP-s és hat jobbikos politikus részvételével, akik közül később többen is a magyar politikai élet ismert közszereplőivé váltak. Szintén úttörő volt a hazai életben az önismereti csoportozást a politikai viták módszerét ötvöző Encounter Közéleti Klub indítása, ahol a tanszékvezető szerint olyan témák kerültek a fókuszba, mint a migráció, a demokrácia esélyei hazánkban, valamint „a korrupció hidrája”.

S ha a jelenlegi tüntetések nem célravezetőek, mit tehet az ellenzék? A pszichológus szerint „egy hatékony ellenzéki erőnek pontosabban kéne lőnie a kormányzat gyenge pontjaira, elsősorban a korrupcióra, ugyanakkor el kellene ismernie a jelenlegi gazdaságpolitika eredményeit, vagy legalább az Orbán által hirdetett migrációs politika konzekvens voltát, mert ezzel a stratégiával részben ki foghatnák a Fidesz vitorlájából a szelet. Ezzel parallel módon saját értékeik szerint tudnának rendeződni az ellenzéki pártok, és hiteles alternatívát mutathatnának fel a magyar választóknak. Gyors változások azonban valószínűtlenek” – állítja a kutató.

Arról, vajon most merre haladnak az események, biztos tudásunk még nem lehet.

hiszen „koncepciózus politikai szervező erő híján az utcai akciók nem tudnak tartós politikai hatást elérni”. A kutató szerint nem valószínű, hogy az utcán történtek hatása megjelenik majd a pártszimpátiák átrendeződésében, márpedig a köztereken végbemenő események igazi jelentőséggel csak akkor bírnak, ha a parlamenti erőviszonyokat is befolyásolják.

Kifejti: „Spontán szerveződő tüntetésektől nemigen várhatjuk a hazai politikai erőviszonyok átalakulását. Magyarország nem Tunézia, ahol egy önmagát felgyújtó zöldségárus kétségbeesett tiltakozása berobbanthatta az Arab Tavaszt, és nem is Ukrajna, ahol egy gazdasági szempontból lerongyolódott ország és a nagyhatalmak által manipulált nemzet az utcai tiltakozások útján hallatja a hangját”.

Gréczy Zsolt az MTVA-székháznál

Az elmúlt hetek eseményeire utalva Szummer Csaba végül felhívja a figyelmet: fontos, hogy a nyilvánosság elé lépő ellenzéki képviselők méltóságteli módon viselkedjenek, és

„Vágóképeket kreálni az Orbánékkal szemben barátságtalan nyugati sajtó számára kevés” – mondja Szummer, aki kontrasztként a 2006-os fideszes akciókat idézi: „Gondoljunk a kordonbontásra a Kossuth téren! Átgondolt, gondosan kalkulált akció volt, ahol Orbánék a karakán kiállásukat demonstrálhatták egy inkompetens, lezüllött kormányzattal szemben. Nem lobogtatták a képviselői igazolványukat, emlékszem ugyanakkor, hogy Orbán hogyan figyelmeztetett egy fideszes aktivistát: »te ezt ne csináld, mert téged nem véd a mentelmi jog«”.