A szórványmagyarság megmaradásáért

2017. november 15. 20:58

Pár nemzedékkel ki kell tolnunk az időt, vagy el kell halasszuk örökre, amikor az egész szórvány Jajdonná, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének Zilah-ihlette kisvárosává változik, s véglegesen elsüllyed a magyar világ.

Az Országgyűlés november 15-én a szórványmagyarság napját ünnepelte, ebből az alkalomból kitüntették Somoskőt és Somoskőújfalut, mint visszatért falvakat, Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár méltatta a Petőfi Programot, amivel nagyjából százan önkénteskednek a határon túli magyar közösségeknél, Rétvári Bence pedig kiemelte, hogy eddig 183 ezren vettek részt a Határtalanul! programban.

Persze a szórványmagyarság emléknapja inkább a hivatalosságok ünnepe: nehéz elképzelni, hogy úgy ünnepeljük, mint a március 15-öt, október 23-át, de még a kommunizmus emléknapja és június 4. is nagyobb visszhanggal jár. Ez nem a Parlament hibája. Talán ez egyszerűen a dolgok rendje.

A szórványmagyarság napja ugyanakkor talán valamelyest alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a szórványra. Azokra a magyarokra, akik nem Székelyföldön, a Felvidék déli, határmenti sávjában vagy akárhol a határ túloldalán, de a határ mentén laknak. Nem ott, ami – jegyezte meg nekem egyszer még mindig csodálkozva egy széki bácsi – „olyan, mint Magyarban”, hanem épp az ellenkezője. Pedig Szék színmagyar falu, csak épp önfelfogása szerint a román tengerben. 

Hajlamosak vagyunk, amikor Erdélynek indulunk, Nagyvárad környékén befogni az orrunkat, a Királyhágón, a román nacionalista rablóvendéglátás mekkájában megenni egy miccset, könnyezve nézni Erdély felé, majd legközelebb a székelyföldi hegyek közt fellélegezni, a kis magyar világban. Vagy észak felé indulva megállni Komáromnál, Gútán, esetleg eljutunk Kassáig. Kárpátaljára mostanában azt hiszem, alig megy valaki, pedig Beregszász még mindig erősen magyar város. Délvidék, Baranya-háromszög? 

Erdély mindent elnyom, azon belül is Székelyföld. Nemhiába a székely himnusz az, ami hallgatólagosan az egész határon túli magyarságról szól a számunkra (legalábbis az anyaországiak számára), pedig még a Székelyföldön kívül élő erdélyiek sem feltétlen kell, hogy magukénak érezzék azt. 

Kevés figyelmet fordítunk a szórványra: a most már államalkotó nemzet, szlovák, román, ukrán, szerb, horvát többségben élő kisebbségi magyarságra – akik úgy élnek kisebbségben, hogy még saját régiójukban sem alkotnak többséget, szemben a székelyekkel vagy a dél-szlovákiai magyarsággal. Jó esetben egy-egy falu, település még tömbmagyar, s akkor van remény. Rossz esetben már településen belül is kisebbség a kisebbségi magyarság, s akkor aztán hümmöghetünk. 

Ők tudják, hogy élni kell, s jóban kell lenni a másik nemzettel is,

hiszen a szomszéd Vasile, az nem az elnyomó román hatalom, hanem a szomszéd Vasile,

s ha nem hitte el a magyarutáltató szövegeket, társ a bajban.

A kolozsvári magyar fiatalok sem tudják már, milyen az, amikor Funar a polgármester. 

A nyomasztó furcsaságok egyike például (persze megvan rá a magyarázat), hogy „a leginkább elszórványosodott, ma Mezőségként ismert vármegyei terület magyarsága a legkorábbi, legmélyebb gyökerű, nyelvjárásban és kultúrájában ma is archaikus, sajátos értékeket képviselő magyar népessége Erdélynek” (Péntek János).

Szemünk előtt tűnnek el a nemzet sajátos részei, a nemzethez tartozó ősi, még látható, hallható, az évszázadok kontinuitását képviselő hagyományok. Ez már csak így van. A táncáról, zenéjéről híres Magyarpalatkán (nyitóképen a falu református temploma) például már egy magyar sem lakik.

Aki még magyar volt ott, ortodox lett és elrománosodott. 

Hogy megmenteni kit és mit lehet, azt nem tudom. De hogy csak úgy átsuhanni a Kalotaszeg, Szilágyság, Mezőség dombjain, Petrozsény magyarjain (nehogy múzeummá legyen a református templom), a kassai magyarokon, a kárpátaljai magyarokon, a délvidéki magyarokon nem lehet, abban biztos vagyok. Legalább amíg vannak, segíteni kell őket megmaradni, s akkor talán lesznek később is. 

Hogy pár nemzedékkel kitoljuk az időt, vagy el is halasszuk örökre, amikor az egész szórvány Jajdonná, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének Zilah-ihlette kisvárosává változik, s véglegesen elsüllyed a magyar világ. Addig kell megőrizni, amíg lehet, s nem lesajnálóan csak a benzinkútnál megállni, hanem sűrűn látogatni, kirándulni, kapcsolatokat építeni, segíteni a megmaradást – a szórványban is. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/120785

Ajánljuk még a témában