Segélykérés IV. Ince pápától

2017. szeptember 28. 14:48

IV. Béla
Levél
A tatárok ügyében megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.

IV. BÉLA KIRÁLY IV. INCE PÁPÁHOZ
(1250. november 11.)

 

Krisztusban szentséges atyának, I[nce] úrnak, Isten kegyelméből a római szentegyház főpapjának, B[éla], ugyanazon kegyelemből Magyarország királya mindenben köteles és alázatos tiszteletet.

Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek, mármint a rutének, brodnikok keletről, a bolgár és bosnyák eretnekek délről, akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel, egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el.

Miattuk, főként azonban a tatárok miatt, akiktől félni háborús tapasztalat tanított meg, mint a többi olyan nemzetet, akiken már keresztülgázoltak, országunk főpapjaival, és előkelőivel tanácskozva jónak láttuk, hogy Krisztus helyetteséhez és az ő testvéreihez meneküljünk, mint egyetlen, és a kereszténység végső szorongatottságában végső védelmezőhöz, hogy általunk Rátok is, és a többi keresztényekre is be ne következzék az, amitől tartunk. Mert napról napra jönnek hozzánk a hírek a tatárokról, hogy nemcsak ellenünk készülődnek, akikre legjobban fenekednek, amiért ekkora csapás után is vonakodtunk meghódolni, holott minden más nemzet, amely ellen erejüket megmutatták, és főképp országunk keleti szomszédjai, mint Oroszország, Kunország, a brodnikok, Bulgária, amelyek azelőtt jórészt a mi hatalmunk alá tartoztak, mind adófizetőik lettek, hanem az egész kereszténység ellen; s mint azt több szavahihető bizonyságból tudjuk,

szilárdan elhatározták, hogy rövidesen egész Európa ellen teméntelen hadat indítanak.

Tartunk tőle, hogy ha ez a népség elérkezik, a mieink, akik nem tudnak és nem is akarnak a tatárok vad kegyetlenségével szembeszállni, akaratuk ellenére félelemből meghódolnak, miként már így cselekedtek elsorolt szomszédaink, ha csak az Apostoli Szentszék bölcs gondviselése előrelátóbban és hathatósabban meg nem erősíti országunkat, hogy megvigasztaltassanak a népek, amelyek ott laknak.

Főleg két dolog miatt írunk: hogy ne vádoltassunk se lustasággal, se hanyagsággal. A készség dolgában ezt mondjuk: amit a gyakorlati tapasztalat harci készségünkből megmutathat, azt már megmutattuk, mikor magunkat és a mieinket kitettük a tatárok soha nem látott erejének, és furfangjának.

De hanyagsággal sem vádoltathatunk, mert mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a Tieteket, mint amelyeket a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallanak, a császárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megkerestük a franciák udvarát is, 

de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.

Mi pedig ahhoz folyamodtunk, amihez lehetett, és a kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leányunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat pedig Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd furfangjaikkal alkalmatosabban szembeszállhassunk. Befogadtuk a kunokat is országunkba, és sajnos most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ezzel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük.

Mindezzel és egyebekkel szeretnők a szent főpap előtt világosan bebizonyítani, hogy ilyen szorongatott helyzetben Európa egyetlen keresztény uralkodójától s népétől sem kaptunk hasznos segítséget, csak a jeruzsálemi ispotályosok házától, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert fogtak a pogányok és eretnekek ellen, országunk és a keresztény hit védelmére; ezeket rögtön el is helyeztük a legveszélyesebb területeken: túl a Dunán a kunok és bolgárok határán, mert országunk megtámadtatásakor erre is kapu nyílt a tatárok serege számára. Erről a területről szeretnők remélni, ha szándékunkat és a mondott testvérek szándékát Isten is támogatja s az Apostoli Szék is kegyeskedik jóindulatába fogadni őket, hogy miként a Duna a konstantinápolyi tengerig hatol, úgy terjeszthetjük általuk a keresztény hit oltványait, és így a római birodalomnak, sőt még a Szentföldnek is hathatós segítséget nyújthatnak. Más részüket országunkban helyeztük el a Duna mellett épített váraink védelmére, mert ebben járatlan a mi népünk.

Abban állapodtunk meg ugyanis sok tanácskozás után, hogy nekünk is, egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize; itt szállt szembe Heraclius Koszroesszel a római birodalom védelmében, itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött.

Ha ezt, ami távol legyen, a tatárok egyszer birtokba veszik, nyitva áll a kapu számukra a többi katolikus hitű ország felé,

mert egyrészt itt nincs a keresztények felé útjukat álló tenger, másrészt családjaikat és csodálatosan sok állatukat alkalmatosabban helyezhetik el itt, mint bárhol. Például hozhatjuk Attilát, ki keletről nyugat leigázására jőve, kezdettől fogva Magyarország közepébe helyezte székhelyét; a császárok viszont, akik nyugatról harcoltak kelet alávetésére leggyakrabban országunk határai között gyűjtöttek sereget.

Mindezekről tehát gondoskodjék főpapi Szentségetek és kegyeskedjék gyógyító orvosságot alkalmazni, mielőtt a seb elmérgesedik. A bölcsek sokasága csodálkozik azon, hogy ilyen körülmények között Atyaságtok támogatta Franciaország királyának, az egyház e nemes tagjának Európa határaiból való távozását. Még inkább csodálkozik és nem szűnik meg csodálkozni azon, hogy az apostoli kegyesség annyira gondoskodik a konstantinápolyi császárságról meg a tengerentúli részekről, amelyek, ha elvesznének is – ami távol legyen –, nem ártana Európa lakóinak annyit, mintha egyedül csak a mi országunkat foglalnák el a tatárok.

Isten és ember előtt valljuk, hogy a szóban forgó dolognak oly nagy a szükségessége és fontossága, hogy ha az utazás különféle viszontagságai nem akadályoznának bennünket, nemcsak követeket küldenénk, akiket küldöttünk is, hanem személyesen vetnők magunkat lábad elé, hogy az egész egyház színe előtt odakiálthassuk a magunk mentségére, hogy ha a szentséges atya sem tud segítséget nyújtani, felszabadítjuk magunkat, hogy akaratunk ellenére, kényszerűségből megegyezzünk a tatárokkal.

Könyörgünk tehát, tekintse az anyaszentegyház, ha nem is a mi, de elődeink, a szent királyok érdemeit, akik teljes buzgósággal és alázattal alávetették magukat és igehirdetésükkel népüket is az igaz hitnek, s azt meg is őrizték a világ fejedelmei közt tisztán és engedelmesen, amiért nekik és utódaiknak, míg kedvezően mentek dolgaik, kéretlenül is megígértetett az Apostoli Szék részéről minden kegy és támogatás, ha a szükség úgy kívánná.

Íme tehát, most valóban fenyegetni látszik a nagy szükség, nyissátok meg az atyai szívet a hit védelmében a köz javára az üldöztetésnek emez idején, máskülönben, ha kérésünk, amely a római egyház híveinek annyira kedvező és annyira szükséges, elutasításban részesülne, amit nem hihetünk, nem mint fiaknak, hanem mint mostohafiaknak, mint az atyai nyájból kizártaknak kellene szükségtől kényszerítve segítséget koldulnunk.

Kelt Patakon, Szent Márton püspök és hitvalló napján, november 11-én.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 69 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

érdekes, hogy nem tatárkvótákat kívánt meghatározni a legkeresztényibb királyságok számára.

SKANDALLUM

Dehogy szorultak ki...Az Aranyhorda még az 1300-s évek végén is megszállta néha Moszkvát, a Krimi Kánság tatárjai, oszmán szövetségben meg többször is hívatlan vendégek voltak Erdély Fejedelemségében. Az 1700-s évek végén győzték le őket az oroszok. A lengyelek is megtapasztalták párszor a hadaikat, az ukránokról nem is beszélve.

Azért több vereség is volt Dzsingisz utódainál. Legyőzték az erős Bagdadi Kalifátust, utána viszont vereséget szenvedtek Egyiptom mameluk szultánjaitól.

Senki sem teljesen fehér vagy fekete. Endre fél vármegyéket adományozott el, amit Béla nagyon ellenzett. A tatárjárás után viszont rájött arra, hogy új alapokra kell helyezni az ország védelmét. Kötelezte az adományozottakat ( meg az újakat) kővárak építésére, mert ezeket a mongolok nem tudták bevenni, és nem volt garancia arra, hogy nem térnek vissza. Egyébként a fiával Istvánnal legalább úgy megjárta, mint Endre Vele.

Sok össze-vissza mesét tanítottak nekünk a történelemórákon a tatárjárásról.

A vereség indokaként szokták felhozni, hogy IV. Béla csak lagymatagon készült fel a védelemre. Ezzel szemben két súlyos érvet lehet felhozni:
- Figyelembe véve a mongolok odáig elért sikereit (lásd alább), a magyar királyság és Európa egyetlen királyságának hadereje sem tudott volna ellenállni nekik akármilyen felkészülés mellett sem.
- Igenis vannak nyomai, hogy Béla a korlátaihoz képest komoly előkészületeket tett. Például szerte a Kárpátokban fák kidöntetésével zárta el az utakat. (Érdekes, hogy a mongolok erről is jól értesültek voltak, mert 40 ezer orosz favágót tereltek maguk előtt az akadályok elhárítására.)

A mongolok addigi sikereiről:
Akkoriban két kínai birodalom létezett, ezek egyikét teljesen, a másikat pedig félig foglalták el a mongolok. Azoknak, akik szerint a várak komolyabb védelmet jelentettek volna a mongolok ellen, el kellene gondolkodni azon, hogy a kínaiaknak nagy megerősített városaik voltak már akkor is egyenként is több millió lakossal, sok ezer katonával. (Európában a legnagyobb településnek abban a korban legfeljebb 200 ezer lakosa lehetett.) Ezt tudva biztosak lehetünk benne, hogy a mongolok simán le tudták volna rohanni egész Európát, ha az lett volna a céljuk. - Csak azért nem tették, mert már irányban sokkal jövedelmezőbb vállalkozásokra volt kilátásuk. A mongolok hódításai mögött nagyon komoly üzleti számításokat lehet feltételezni. Batu kán idelátogatása csak egy puhatolózó pilot projekt volt, amelynek eredményein elvégzett költség-haszon elemzéssel arra jutottak, hogy az akkoriban sokkal gazdagabb és elpuhultabb ázsiai birodalmak meghódítása kisebb ráfordítás mellett is lényegesen nagyobb haszonnal kecsegteti őket. A mongolok abban is megelőzték korukat, hogy a nagy erőfeszítéssel és veszélyekkel (foglalkozási ártalmakkal) járó piszkos munkát "kiszervezték" alvállalkozóknak, azaz a meghódított népekből verbuvált, alávetett csapatoknak, a zsákmány java részét pedig "beszervezték" maguknak.

Európát illetően valszeg a következő megállapításokra jutottak:
1. Ez a földrész nem elég gazdag ahhoz, hogy ázsiai mércével felérő zsákmányra számíthatnának.
2. A magyarországi hadjáratuk kicsit több ráfordítást igényelt, mint amit más irányban megszoktak. (Tudni kell, hogy Muhinál a csata nem pár óráig tartott, mint Mohácsnál, hanem napokig. Azalatt a mongolok is jelentős veszteségeket szenvedtek.)
3. Gondot jelentett az alvállakozók hiánya. A szlávokat valamiért csak adófizetőknek találták alkalmasnak. Inkább a kunokra és a magyarokra szerettek volna építeni, de azok meg sehogy sem akartak üzletet kötni velük.

Tudni kell még, hogy a muhi vérveszteség ellenére a mongol hadak pusztítása Magyarországon elsősorban a fegyvertelen lakosságot érintette; a fegyveres hadak viszonylag szervezett elvonulás folytán - a királlyal együtt jórészt - megmenekültek. Erre utal, hogy röviddel a mongolok kivonulása után támadt konfliktusokban Béla felül tudott kerekedni mind az osztrákokkal, mind Velencével szemben; és a korabeli lengyelországi trónviszályban szintén Béla beavatkozása döntötte el a küzdelmet.

Történelmi személyiségek jellemét nem könnyű rekonstruálni, de nagyon valószínű, hogy zárkózott, magával és másokkal szemben szigorú, a királyi szerepét és a hagyományokat komolyan vevő, lelkiismeretes, az apja helyett a nagyapját példaképének tekintő, a harci erények helyett a szervezést, építkezést előnyben részesítő ember volt - s mint ilyet, megtalálta a történelmi feladat, amit becsülettel és kitartással el is végzett. Ezért méltó a tiszteletre. A feladat nélkül meglehet, hogy csak egy sértődős, viszálykodó, sikertelen, felejthető király lett volna.

A feladat nem az annyit emlegetett "újjáépítés" volt, ahogy azt az utókor emlegeti, hanem a rohamléptekben való felkészülés a visszatérő tatárok elleni védelemre. Az 1242 tavaszán nem igazán tudni mi okból (nagykán halála, támadó oroszok, jelentős veszteségek, az ellátás nehézségei, el nem foglalt erődök) kivonuló tatár hadsereg hatalmas pusztítást hagyott hátra. Egészen rendkívüli az a vérszomj, amellyel az útjukba kerülő és menekülő lakosságot irtották. A történészek 400 ezer és egymillió közé teszik a halottak számát. Egy év alatt kétmillióból a 400 ezer is rendkívüli. Íjjal, késsel.

A kivonulás után az ország húsz évig rettegésben élt. A király, az elit és a túlélő köznép is folyamatosan attól félt, hogy a tatárok bármikor visszatérhetnek. Azonnal ki kellett nevezni az országrészek új vezetőit, meg kellett szervezni a megmaradt haderőt és visszaverni fosztogatókat, szét kellett osztani a gazdátlanul maradt birtokokat, újra kellett telepíteni az elnéptelenedett vidékeket, megszervezni az ellátást és hozzáfogni a menedéket nyújtó új erődök felépítéséhez. Földfalak helyett kőből. Ez alighanem éveken át tartó megállás nélküli robotolást jelentett.

Az elit örült, hogy a király életben maradt, s a hatalmi folytonosság nem tört meg, a király pedig mindent alárendelt a felkészülésnek. Ez alatt a két évtized alatt semmilyen viszály nem volt az országban, a történelmünkben példa nélküli volt az együttműködés. S a király személyesen szervezte, irányította a munkát. Hatalmas teljesítmény volt ez a 15-20 év. Az utókor szemszögéből újjáépítés, a kortársak szemszögéből versenyfutás az idővel a túlélésért.

A második generáció a veszély elmúltával már visszatért a régi kerékvágásba, s az a hatalom és azok a kiterjedt birtokok, amit a király a felkészülést irányító, az erőket koncentráló embereinek adott, elvezettek a bárói-kiskirályi rendszerhez, amit majd Károly Róbert tört meg, úgy ahogy. A magyar etnikum visszaszorulása a Kárpát-medencében innen indult, a sajátos magyar nagyúri pártrendszer szintén. Ez azonban nem róható fel Béla királynak. Számára és a magyar elit számára abban a történelmi helyzetben a lét vagy a nemlét volt a tét. Azt tette, amit tehetett, és megtette, amit meg kellett tennie. Nem "hősi kultusz", hanem örök hála és elismerés jár érte az utókor részéről.

Ja, és semmi szükség arra, hogy historizáljunk és aktualizáljunk a tatárjárás ürügyén. A Nyugat, mint általában, el volt foglalva a saját viszályaival. Az európai kultúra viszályok végeláthatatlan sorozata, amelyben csak szerencsés pillanatokban, kivételes helyzetekben találkozunk egymás iránti "szolidaritással". 1241-42-ben csúcsra járt a pápa és a császár közötti hatalmi harc. Béla a tragédia mélypontján önként hűbéri esküt tett a császárnak. Korábban a római császárok hadjáratokat vezettek a magyar állam ellen, hogy ezt elérjék, az akkori császárt ingyen sem érdekelte a lehetőség. Ha megjelentek volna ott is a tatárok, lett volna mozgósítás, de akkor sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a pápa fölé kerekedjék. 1240-ig Béla sem érezte a veszélyt, pedig már az apja is értesült a mindent legyűrő pusztai nagyhatalomról. Mások voltak akkor a léptékek és máshogy terjedtek az információk.

Még amit hozzátennék, az a vélhető keresztény megtérés. Legalábbis 3 lányát szentté avatta az egyház, és az jött valahonnan. A tatárjárás előtt mindenkivel összeveszett, a tatárjárás után meg emberei lettek, akikben megbízott.

Mondjuk elgondolkodtató élmény lehetett, ahogy a vitézei sorban az életüket adták érte, hogy lassítsák az üldöző tatárokat... De el is gondolkodott rajta.

Szóval számomra az egyik legérdekesebb személyiség a magyar középkorból.

"Ez alatt a két évtized alatt semmilyen viszály nem volt az országban, a történelmünkben példa nélküli volt az együttműködés."
Az igaz , hogy a - még Béla életében bekövetkezett - véres belháborút megelőzte 20 évnyi viszonylagos béke, de csak azért, mert a belviszály egyelőre csak hamu alatt izzó parázs formáját ölthette. Amint a pártütők erősebb szövetségest találtak, az ország mindjárt lángba borult. Béla és fia (V. István) véres csatákat vivtak egymással, amelynek a végén Bélának bele kellett törődnie, hogy az ország gyakorlatilag két független királyságra szakadt.

"Muhi mezejét az apja Endre, és a fia István is győztesen hagyta volna ott. Bélának nem sikerült..."
Ezzel nem csak azért vitatkoznék, mert puszta feltételezés. Aki azt képzeli, hogy azzal a tömeggel, szervezettséggel, professzionális felkészültséggel rendelkező mongol hadnak Európa bármely királysága ellent tudott volna állni, nagyon téved.
Egyébként Béla mellett hadi ügyekben nagyon is tehetséges katona állt és hozott döntéseket: Kálmán herceg. Azonban az erőviszonyokat szerintem semmilyen tehetséggel nem lehetett volna megfordítani.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés