Sokszor eszembe jut mostanában, van-e értelme egyáltalán annak, amit csinálok, nem kellene-e inkább valami kézzelfoghatóbb dologba fogni, mondjuk kenyeret sütni, kertet túrni, betegeken, öregeken segíteni – bármit, aminek haszna van, pláne ma, amikor nemcsak a szó, az írás is egy pillanat alatt elszáll. Aztán felfénylik egy-egy nap, néhány találkozás, ami időlegesen lecsendesíti a belső dúlást: az is lehet szolgálat, ha nem megyünk el hang nélkül mások szolgálata mellett. Félig-meddig ezen töprengek akkor is, amikor Miskolc felé tartunk. Csuda helyre megyünk, abban már látatlanban biztos vagyok. És nemcsak azért, mert kutyarajongóként nekem minden hely csuda, ahol legalább egy négylábú lakik, hanem mert a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola már a nevében is derűt rejt, mintegy megelőlegezvén a következő néhány óra kivétel nélkül pozitív tapasztalatait.