Őrangyalok szolgálatban

Sokszor eszembe jut mostanában, van-e értelme egyáltalán annak, amit csinálok, nem kellene-e inkább valami kézzelfoghatóbb dologba fogni, mondjuk kenyeret sütni, kertet túrni, betegeken, öregeken segíteni – bármit, aminek haszna van, pláne ma, amikor nemcsak a szó, az írás is egy pillanat alatt elszáll. Aztán felfénylik egy-egy nap, néhány találkozás, ami időlegesen lecsendesíti a belső dúlást: az is lehet szolgálat, ha nem megyünk el hang nélkül mások szolgálata mellett. Félig-meddig ezen töprengek akkor is, amikor Miskolc felé tartunk. Csuda helyre megyünk, abban már látatlanban biztos vagyok. És nemcsak azért, mert kutyarajongóként nekem minden hely csuda, ahol legalább egy négylábú lakik, hanem mert a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola már a nevében is derűt rejt, mintegy megelőlegezvén a következő néhány óra kivétel nélkül pozitív tapasztalatait. 

Szerelem első látásra 

Az első akkor ér, amikor egy fess fiatalember határozottan üdvözöl minket, majd meginvitál az emeleti irodájába egy kis beszélgetésre. Ahogyan a lépcsőn megyünk felfelé, egyetlen apró bizonytalan mozdulatot észlelve esik le, hogy a napszemüveg nem nyári kellék rajta, hanem állandó, négy évszakos tartozék. Vida Zoltán ugyanis vak, nagyjából a születése óta. De mielőtt belemerülnénk az ő fordulatos történetébe, előbb körbeszeretjük a kutyáját, Rizlinget és a hozzá megszólalásig hasonlító Adriát. A két állat aztán szépen el is nyúlik a parkettán, amíg Balogh Zoé, Adria gazdája elmeséli, hogyan rendelte őket egymás mellé a sors – és persze a baráthegyiek. 

„2023 novemberében vesztettem el a látásomat, bár homályos körvonalakat még érzékelek. Nem ért váratlanul a dolog, egy veleszületett betegség miatt a jobb szememmel csak fényeket láttam, és a bal is mindössze 15 százalékosan működött. Ennyi elegendőnek bizonyult a viszonylag teljes élethez, integrált óvodába, iskolába jártam, érettségi után Budapesten, a Károlin kezdtem az egyetemet. Elsőéves voltam, amikor beütött a krach, így kénytelen voltam hazaköltözni a szüleimhez egy Miskolc melletti faluba. Jelenleg a helyi egyetem anglisztika szakán tanulok, és bár őszintén mondom, hogy a tanáraimtól minden segítséget megkapok a szóban vizsgázás lehetőségétől a hangos tananyagokig, nem állítom, hogy ne lennének időnként nehézségeim. Alapvetően vizuális típusként néha még most is gondot okoz, hogy nagyrészt a hallott információkra kell támaszkodnom” – mondja Zoé egy szuszra. 

A fiatal lány egyébként egy budapesti rehabilitációs tanfolyamon ismerkedett meg a kutyázással, aminek hatására úgy döntött, beadja a kérelmét az alapítványhoz. Ez 2024 márciusában volt, és óriási szerencséjére a baráthegyi iskolát fenntartó alapítvány munkatársai már egy hónappal később jelezték, lenne egy kutya, akit éppen hozzá illőnek gondolnak. Ő volt Adria, „a szerelem első látásra”. Az év júliusában kezdtek el együtt dolgozni, Zoénak pedig még a fehér botos közlekedéstől való félelmét is nagyban mérsékelte a tudat, hogy hamarosan lesz kire bíznia magát a lépcsők, házfalak, járdaszegélyek és közlekedési lámpák szabdalta utcákon. A mindenkori protokollnak megfelelően 

a kutya többek között azt, hogyan kövesse le a gazdája mozgását vagy kerülje ki a nagyobb, magasabb akadályokat. Mindezt közlekedésbiztonsági vizsga zárja le, az előzetesen alaposan begyakorolt útvonalakon való biztos haladásról számot adva. 

Mivel Zoé és Adria az összes próbatételt sikerrel vette, közel másfél éve összeszokott, igazolvánnyal ellátott párosként járják Miskolc utcáit. És nem csupán az utcákat, hiszen Adria az egyetemi órák rendszeres, általában békésen szundikáló résztvevője – és nem lehetetlen, hogy egy kaposvári „kollégájához” hasonlóan két év múlva tőle is tiszteletbeli végzősként, pecsétes papírral köszönnek majd el. Zoénak pedig óriási biztonságot ad a mindennapokban, hogy van „valaki”, akire bármikor számíthat, akiben százszázalékosan bízhat, aki feltétel nélkül szereti, és viszont, s akivel – ez nagyon fontos – szabadnak érezheti magát. Sőt, Adria a kapcsolatteremtés nagymestere is, „amióta ő van, a simogatás ürügyén sokkal többen oda mernek jönni hozzám, gátlások nélkül felajánlják a segítségüket, őszintén kérdeznek, érdeklődnek, úton-útfélen rengeteg jó ismerősünk lett”. 

Hálásnak lenni az életért 

A Zoéval való beszélgetés közben folyamatosan a fülembe cseng a „hozzám illő kutya” kifejezés. Hogy ez mit jelent pontosan, azt a közben a kávénkkal visszatérő Zolitól tudjuk meg. A lényeg, hogy miután az átgondolt elvek alapján, kifejezetten segítőtárssá nevelés céljából tenyésztett kiskutyák egy-másfél éves koruk körül visszaérkeznek az önkéntes kölyöknevelőiktől, és megkezdődik a tényleges kiképzésük, a szakemberek a beérkező igényeket folyamatosan figyelve igyekeznek kiválasztani a leginkább összepasszoló párokat. Az olykor hosszabb ideig tartó várakozással járó gondosság nem ok nélkül való: természetes, hogy más habitusú társra van szüksége egy nyugdíjas, egy középkorú, munkába járó és egy pörgősebb életvitelű, fiatalabb látássérültnek. Zoli ezt különösen jól tudja, hiszen a mostani már a harmadik vakvezető kutyája; Rizling pedig nemcsak nagyon ügyes, hanem Adriához hasonlóan pontosan tudja, 

egyszerűen nem lehet abbahagyni a dögönyözését.

 „Borcsa, Fanni és Rizling – nem is kutyaként gondolok rájuk. Ők az én őrangyalaim, életem legjobb döntése volt, hogy sok évvel ezelőtt belevágtam ebbe a most már valószínűleg örökké tartó kalandba. Mindegyikőjüktől mást kaptam, és mindhárman éppen jókor érkeztek, hogy segítsenek átlendülni a holtpontokon” – lelkesedik Zoli. Érezhetően nagy rutinnal és széles jókedvvel avat be minket a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola mindennapjaiba. Ő tényleg mindennek a tudója errefelé, hiszen első kutyájának, Borcsának nem csupán egy másfajta létezésbe való belépést köszönhet, hanem a munkáját is: 2013 óta az alapítvány amolyan mindenes munkatársa, informatikát oktat más látássérülteknek, motivációs előadásokat, kutyás bemutatókat tart, tapasztalati szakértőként tevékenykedik, besegít a kutya- kiképzésben, és egy személyben felügyeli a teljes autóflottát. Amúgy nem tűnik feladós típusnak, csüggedősnek vagy pesszimistának meg pláne nem: „ha már ezt dobta a gép, nincs mit tenni, meg kell próbálni a legjobbat kihozni a helyzetből”. 

A gép pedig olyat dobott, amivel általában nem számolnak a friss szülők: egy koraszülött babát, aki a hosszú hetekig tartó inkubátorban fekvés miatt majdnem százszázalékosan megvakult. 

„Már gyerekként is csak a fényt érzékeltem. Nem mintha ez annyira akadályozott volna, oviba látók közé jártam, az óvó nénik meg majd frászt kaptak, amikor a többieket követve őrült módjára körbebicikliztem az udvart. Az első nagyobb váltás hatéves koromban jött el, amikor Budapestre kerültem, a Vakok Iskolájába, mert a szülővárosomban, Tatabányán nem akadt a hozzám hasonlóknak hely. Kemény időszak volt: gyerekként nyilván nem érted, a szüleid miért döntenek úgy, hogy hétfőtől péntekig idegen helyen kell lenned. De aztán szép lassan belerázódtam a dologba, olyannyira, hogy a középiskolát már sima gimiben, látók között végeztem, ugyancsak kollégistaként, közben lelkesen csörgőlabdáztam is, a csapattal beutaztuk a fél világot” – idézi fel Zoli. 

És hogyan lett ebből kutya? Amikor az érettségi után – addigra a korábbi fénylátása is eltűnt, azaz teljesen megvakult – összeköltözött három vak barátjával, lenyűgözve tapasztalta, hogy az egyikőjük segítő kutyája mi mindenre képes, például kérésre odavezeti gazdáját a zebrához, aminek a megtalálása a fehér bottal sokkal nehézkesebben, ingatagabban és „bénábban” megy. És mivel mindig ragaszkodott az önállóságához, rögtön kitalálta: neki is kell egy ilyen okos eb. A barátja révén került kapcsolatba a miskolciakkal, Zoéhoz hasonlóan beadta a részletes igénylését, és türelmesen várt. 

„Másfél év telt el, amikor egyszer csak megszólalt a telefonom: Mezősi Tamás igazgató személyesen hívott, hogy akadna itt egy számomra valószínűleg megfelelő, aktív, lelkes, igazi egyéniség vakvezető kutya, Borcsa. Elkezdtünk ismerkedni, a tanfolyam alatt mindennap ingáztam vonattal Miskolc és Budapest között, amíg végre hazavihettem. Közben megismertem a szintén az alapítványnál dolgozó volt feleségemet, így fél év alatt felszámoltam a fővárosi életemet, ideköltöztem, nem sokkal később pedig, mivel amúgy is mindig a kutyasuli közelében lebzseltem, állást kaptam Tamástól. Azóta több mint tíz év eltelt, és minden egyes percben hálás vagyok a sorsnak az életemért” – sorolja Zoli az állomásokat. 

Még akkor is, teszi hozzá gyorsan, ha ez a sors azért tartogatott még jócskán megugranivalókat. Borcsa ötödik születésnapján kiderült, daganat miatt az egyik szemét el kell távolítani, így nem alkalmas többé a feladatára. Zoli először gondolni sem akart másik kutyára, a fehér bothoz való visszatérés viszont annyira elbizonytalanította, hogy – kettő állat gondozását nem bírva – hosszas hezitálás után Borcsát rábízta az alapítvány egyik régi kedves önkéntesére. Ezután érkezett Fanni, vele egy váratlan betegség miatt hét évük jutott együtt. A lassan múló gyászt végül Rizling megjelenése enyhítette: „ő mintha az előző két kutyusom keveréke lenne, ötvöződik benne Borcsa lelkessége, bohósága, munkaszeretete és Fanni végtelen nyugodtsága és jóindulata”. 

Rumi, Rizling, Darázs és a többiek 

Rizling, a sárga kan labrador már az alapítvány saját tenyésztési programjában született négy évvel ezelőtt. Idáig eljutni hosszú és fáradságos folyamat volt, ami el sem kezdődhetett volna, ha nincs Mezősi Tamás és az ő kitartó álmai. Ha az elején azt mondtam, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola csuda egy hely, Mezősi Tamás nemkülönben egy csuda ember. Vegyésznek indult, van jogi, filozófiai, közgazdasági, pszichológiai és rehabilitációs szakemberi végzettsége, éppen most szerzi a nyolcadik, mentálhigiénikusi diplomáját Debrecenben. Leginkább tanárnak tartja magát; már ötödik osztályos korában óránként húsz forintért korrepetálta matekból egy harmadikos iskolatársát. A kutyákhoz azóta vonzódik, amióta az eszét tudja. Igaz, szülői ellenállás miatt – lakó- telep, harmadik emelet – tizenhét éves koráig kellett várni rá, hogy az elsőt, egy törpeuszkárt a magáénak mondhassa. A másik, a gyerekkori környezetből talán kevésbé indokolható szenvedélye a búvárkodás volt; mint búvároktató és -kutató keveredett Lehoczki László Mancs kutya révén országosan ismertté vált mentőcsoportjába is. „Ott aztán, látva a kiképzett mentőkutyákat, újra fellángolt bennem a kutyázási szenvedély. Az első »komolyabb« kutyámat, Labdát is Lacitól kaptam. Labrador volt, nem is akármilyen, ember- és romkutatásban nemigen akadt párja, az 1999-es törökországi földrengés után is együtt dolgoztunk. Jártam vele mindenféle iskolába, bel- és külföldi minősítő vizsgákra. Már magam is egész komoly kutyásnak számítottam, amikor egyszer egy hozzám hasonló őrültekből álló társasággal hajnalfele kitaláltuk, itt az ideje, hogy valami »jót« is csináljuk. Mondjuk képezzünk egy vakvezető kutyát. Nem baj, ha nem értünk hozzá, majd csak beletanulunk” – emlékszik vissza a kezdetekre Tamás. Egyébiránt két kitartóan figyelő szempár kereszttüzében beszélgetünk, egyiknek a gazdája a nyugdíj felé ballag, a másiké most kezdi a munkás mentőkutyaéletet. 

2006-ban kezdetleges körülmények között, néhány miskolci panelház tövében kezdte meg működését a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítvány. Tamás és néhány segítője pedig önszorgalomból és magánpénzből Budapesttől Svájcig mindenhova elmentek, ahol a téma szakértőit sejtették, emellett bekéredzkedtek a gyógypedagógiai főiskola idevágó képzéseire és egyéb tanfolyamokra is. Ehhez tették hozzá az egy-egy, ajándékba vagy felajánlásból kapott kutyával szerzett tapasztalataikat, az egészből meg lassan kikristályosodott egy olyan módszer, amelynek – ez nyugodt szívvel kijelenthető – globálisan sem akad párja. A lényeg nagyon leegyszerűsítve, hogy 

ezáltal a látássérült ember teljes jogú együttműködő partnerévé, szükséges esetben döntéshozó féllé válik. Vagy ahogyan tudományosan nevezik, komplementer kooperáció alakul ki a felek között, amiben az emberrel kizárólag a kutya képes dolgozni. 

A metódust nem csupán a százhetvennél több átadott állat, de egy világsiker is igazolja: 

Még ugyanabban az évben tagjai lettek az Európai Vezetőkutya-szövetségnek, 2016-ban, három év akkreditációs folyamatot követően pedig a brit székhelyű Nemzetközi Vezetőkutya-szövetségnek. 

A munka azóta is gőzerővel folyik, a jó emberek sokaságának köszönhetően egy már sokkal szebb és tágasabban helyen, ahol bármelyik szobába nyit az ember, minimum egy kutyát biztosan talál. Kizárólag magánadományokból fedezve a működést 

emellett lépésről lépésre halad a más típusú fogyatékossággal élőket, például mozgássérülteket segítő kutyák kiképzése is. Az alkalmasságuk miatt többnyire labrador fajtájú kutyák alaposan átgondolt saját tenyésztési programban jönnek világra: az anyaállatokat ugyanúgy önkéntesek nevelik, mint ahogyan önkéntesek végzik a kölykök gondozását is egy-másfél éves korig. Szép, de nem könnyű vállalás, az elszakadást pszichológus segíti, aki maga is segítő kutyás látássérült – ennél szebb ívet ritkán látni. 

„Jövőre leszünk húszévesek, és bár nem volt mindig könnyű az utunk, azt hiszem, a számok magukért beszélnek: háromszáz stabil önkéntesünk és húsz főállású alkalmazottunk van. És ami nagyon fontos, szerintem tudtunk hatni a társadalomra is. Eleve kettős küldetéssel jöttünk létre, amit mindig szem előtt tartunk. Segítő kutyák képzése, különös tekintettel a vakvezetőkre, hiszen csak Magyarországon negyvenezer ember küszködik valamilyen súlyos látásproblémával és annak következményeként szociális, beilleszkedési, önértékelési gondokkal. Ám a vakvezető kutyák számának a növelése önmagában nem oldaná meg az ő helyzetüket. Párhuzamosan a társadalmi tudatformálásra is szükség van, pláne mert a felmérések szerint még mindig a vakság a legrettegettebb fogyatékosság, ezért a legtöbb előítélet is ahhoz kapcsolódik. 

És ha már valaki odalép megsimogatni egy kutyust, a kialakuló beszélgetés során azt is meg fogja tapasztalni, hogy a fogyatékkal élők nemcsak hogy közöttünk járnak, hanem pont olyan sokfélék, mint mi, maximum akad egy-két extra problémájuk” – magyarázza Tamás. 

Végszóra befut a felesége, Piroska is egy örömhírrel. Éppen ottjártunk napján jön világra az M-alom: Darázs kölykei öten vannak, és az anyjukhoz hasonlóan mind gyönyörűek.

Nyitókép: Ficsor Márton