Könnyednek tűnő pokoljárás

2016. június 4. 12:22

Gágyor Péter
Durica Katarina Szeretni szlovákul című könyvéről.

Durica Katarina második regénye, (fiatal korára való tekintettel már maga ez a teljesítmény is elismerést érdemel) a Szlovákul szeretni kissé (megtévesztő címe dacára) felületesen rárímelne tán első regénye a Szökés Egyiptomba hangulataira, de ugyanakkor határozottan túl is lép azokon. Stílusa ugyan még magán viseli ebben a művében is, az újságírói múltját/jelenét, utazásai/munkavállalásai kalandos (egzotikus) élményei hatására a helyszínen hirtelen odavetett kurtább, hosszabb jegyzeteinek stilisztikai nyomait, de a regény szándékai, céljai végül is többre hivatottak és valóban többet is teljesítenek. 

Értékelhetnénk ezt a stílust a dokumentumfilmekhez hasonlítva kapkodó eseményfonálnak, a közbeszéd szövegeinek viszonylag pontos naturalista rögzítésének, tudatosan vállalt egyszerűsítésnek. Néha a kapkodó, sodró élmények zajos füzérei (mint a valóságban) könnyed lektűrt feltételeznének, de a regény üzenete végeredményben mégsem könnyed, mert tudatos szerkezetet teremtett benne az írónő, tragikus hangulataiban pontosan és mitologikus hűséggel mutatja be/hozza létre például a maradék felvidéki magyar nemzetiség valóban sajátos vágyainak és történelmének (fogyatkozásának) drámaian riasztó jeleit, üzenetei és jövője vetületeit.

A történet amolyan, a napjainkban hőn vágyott kalandsorozatként indul az egzotikus fekete Afrika ócska kis szállodájában, szerencsevadász európai emberek nagyképű és kiszolgáltatott világában, akiket hatalmaskodó európaiak zsákmányolnak ki kockázatos helyzetükben. A jelentéktelen sajtómunkatársakat vagy műkereskedőket és más szerencsevadászokat olykor hamis vágyak és remények vigasztalják meg egy rövid időre, hiszen számukra ez az egész csak egy áttekinthetetlen bábszínház, amiben bábok mozgatnak bábokat, a mozgatózsinórok ismeretlen kezekben gyűlnek össze, és az európai gazdag nagyvállalkozók (szintén bábok) zsinórjait is valaki, egy szintén névtelen, ismeretlen, náluknál is hatalmaskodóbb gengszter  mozgatja. 

Afrika viszont veszélyekkel teli nehéz terep, az életével játszik, sorsát kockáztatja itt mindenki: a jó szándékú művészettörténész, a gyáva hazudozó tudósító, a biciklis turista, a műkincs-csempész és az európai műveltségével hazatért és népe sorsát jobbítani vágyó fekete bőrű közgazdász.  A felsorolt sorsképletek egymást tükrözik és tükröződő a helyszínek találkozása is, Afrika Közép-Európát, Tanzánia Csallóközt és – ha az olvasó, megfelelően megfejti az olykor a szürreálisnak tűnő hasonulásokat – még Budapestet is tükrözi.  Mondhatnók: kicsi a világ, az emberi aljasságok hasonlítanak egymásra, ismerősek. Vagyis az egész világ kiszolgáltatott, az afrikaiakon, mint az állatorvosi lovon ez a kór markánsabban megfigyelhető sistergő nyomorukban („hányszor lehet egy csirkecsontot leszopogatni?”), de mi sem vagyunk, alapjában/lényegében, jobb helyzetben, ha megszorul a hurok akár mondjuk Bécsben vagy Ferihegyen – mindenki mindenütt lebuktatható.

A kiszolgáltatottságaink krimije, feloldhatatlan bűnügyi története ez a látszatra bűntelen sztori, vagy inkább a kissé valóban kisbűnös embereknek történetei, akik jobban, tartalmasabban, sőt, gazdagabban szeretnének élni és ezért állandóan ügyeskednek. 

Durica Katarina főhőse Petra, a tehetséges művészettörténész: ő is csak túl akarja élni a kor kegyetlen hullámzását, nem mélyül el az erodálódó morál jelenségeinek elemzésében, még kevésbé az etikai kérdésekben, vagy az ethosz kopár hiányában. A regényben az ethosz fájdalmas hiányában (hiánydramaturgia) karcosan azonban mégis mesterien jelen van. A főhős tisztességének forrása a csallóközi nagymama emléke, a gyermekkor homálya, a pozsonyi panellakás különös, reménytelen világában kínlódó néhai anyja, valamint apja, elsősorban az apa hiánya, aki meglepetésszerűen otthagyta őket és „sikeresen” emigrált szocialista kapcsolatait kihasználva egy boldogabbnak vélt életbe.

Az otthon hiánya valóban vezérfonalként vonul végig a történeten. Átmeneti lakhelyek és átmeneti sorsfordulók keretezik Petra sorsát. Szerelme is átmeneti tobzódás a feketebőrű tanzániai szerelmével, mert soha sem tud semmi igazán beteljesedni. Mert tudat alatt az otthontól elszakadni is képtelen. Visszatér Európába, de nem ám a gemütlich Bécsbe, kedvelt diákvárosába, hanem a pozsonyi panellakásba. Folytatni szeretné, ami itt annak idején megszakadt, mert otthon akar lenni végre valahol. Majd apja temetésén áll össze a múlt, az áttekinthető csokor, a rendszerváltás után másfél évtizeddel a szabadabb és nehezebben elemezhető feltételek között.

A temetés pillanata kiemelkedik és lezár egy különös tragikumot, mint egy katartikus pont. Eddigi szétszórt élete értékeit veszti, otthont keres, elhalványult identitását fogalmazza meg újra. Jó példát nem lel, csak törött fragmentumokat. A sír körül a csallóközi rokonok a jómódú hatvannyolcas emigráns nagynéni minden sznobságával együtt, annak a fia, aki minden életveszély dacára, magányosan körbekerékpározta a Kilimandzsárót,(hogy történjen valami érdemleges az életében), a családon belül mindig segítőkész, simlis unokaöccse, luxusimádatával és roppant gyanús alvilági és magas politikai, üzleti kapcsolataival. Húga várandós, mintha boldog lenne dobozos sörös, focimeccses férje oldalán. Afrikai szerelme gyengéden bár, de kihűlő félben van, mindkettőjük részéről. A temetés után derül ki az is, hogy apja nem jókedvében hagyta el családját, hanem kínjában… (milyen ismerős jelenség!), mert a csehszlovák politikai rendőrség tisztjei zsarolásokkal besúgásra akarták apját, a Pozsonyban Karollá változtatott Károlyt kényszeríteni.

Ezek volnának az otthon, a haza múltjának paraméterei, túl Csallóköz magyar népességének fokozatos erodálódásán, a kitelepítés felejthetetlen félelmén, a reszlovakizáción (a nemzetiségi hovatartozás megváltoztatásának kikényszerítésén a háborút követő években), az identitás zavarán is túl a hétköznapi élményeken, amelyekben az anyanyelv mindig háttérbe, másodrendű szerepbe kényszerül. És valóban mindig nagyon kínos és nehéz, ráadásul mások számára (legyen bár ugyanaz az anyanyelvük), mégis elmagyarázhatatlan marad az a skizofrén jelenség, hogy a háttérbe szorított, olykor eltérő szlenggel tarkított anyanyelvvel és tudattal kellene hajózni a külföldi és anyaországi vizeken és ez bizony önveszélyes vállalkozás.

Durica kopár szófűzése azonban egyfajta hiányérzetet is kelt/kelthet az olvasóban, a mellékszereplők világa a kényszer-szűkszavúság hatására, mintha nem teljesedne ki e stílusban, olykor még a főszereplő, Petra metamorfózisai sem mélyülnek el eléggé. Szerelme is csak szinte a szexuális jelzésekben bontakozik ki, majd a hétköznapi feladatok árnyékában hervad el, szinte jelzésszerűen.

Tudom, gyorsan (sedrén) élünk ebben az SMS-kommunikációval megvert korban, mégis élhet az olvasóban az örök emberi kíváncsiság a lélek belső rezdülései iránt – ami ettől az elbeszélő módtól, bizony gyakran kielégítetlen marad. Továbbá, tán a szerkesztő hibájának róható fel az olyan elírás, mint például a román templom Csallóközben, amely nem román, hanem román stílusú, vagy a pozsonyi közért, ami Pozsonyban más néven közismert. Hasznos lett volna a felvidéki magyar közbeszédbe befészkelődött, stilisztikailag roppant hatásos (makarónizálódott) szlovák jövevény fogalmak magyar nyelvű megfelelőinek megadása is, akár zárójelekben.

Durica Katarina minden kifogás ellenére egy nagyon fontos regényt írt meg, amely valószínűleg felületes könnyedsége folytán is sikerkönyv lesz, joggal. Igen; és ez a jó, mert a felületesnek vélhető könnyedség mögött pontos, kiszámított, tudatos szerkesztés van. Olyan eddig elmondhatatlan titkokról mesél az írónő, amelyek a kívülállóknak realitásokon túli eseményeknek tűnhetnek fel és valóban a csallóközi magyar sorsfordulók szemszögéből, irodalmunkban eddig ismeretlen emberi összefüggések kavarognak regényében hatásosan és olykor szuggesztív szürreális színezetben.

 

Durica Katarina: Szlovákul szeretni

Libri kiadó 2016

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés