Ezért nem költözöm el

Vendégszerzőnk, Duka Zsófia írása. A szerző közgazdász, politológus (Igazságügyi Minisztérium)

Ismerőseim körében újra felütötte a fejét a 168 óra online-on megjelent korábbi írása a kivándorlásról.

Nem tudok érzelmek nélkül elmenni a téma mellett, és most már szó nélkül sem. Reflektálnom kell, lendületből, talán kissé felszínesen és elhamarkodottan – ám igyekszem mégis higgadtan és megfontoltan közölni.

Nem a jobb élet reményében történő kiköltözéssel van gondom, a bűnbakkeresés kelti bennem az indulatokat. 

A családom Erdélyből költözött Magyarországra, Ceausescu kommunista diktátor uralma elől menekülve. Az erdélyi magyarság elnyomásából adódó sorozatos atrocitások okozta frusztráció és kilátástalanság késztette őket arra, hogy egy új, élhető és biztonságos élet reményében induljanak útnak. A szüleim minden körülmények közepette büszkén vállalták Erdélyben is magyarságukat, ami megnehezítette a diktatúrában történő érvényesülésüket, de akár csak a mindennapi életüket is. A hétköznapok a túlélésről szóltak, és ha csak egy ártatlan kokárdát is őriztek a lakásban, a rendőrség hívatlanul jelent meg az otthonukban, felkutatva és elkobozva a háromszínű kitűzőt, a legbecsesebb személyes tárgyak között matatva... Ez élet? 

Csak azért részletezem, hogy érzékeltessem a különbséget: az én családomat kissé más körülmények sarkallták a továbbállásra.

Nekem szüleim jelentik az igazi példaképet. Egy bőrönddel, egy a körülmények miatt átmenetileg Erdélyben hagyott gyerekkel, édesanyám ráadásul terhesen. Így lépték át a határt, majd még egy gyereket vállalva építették fel életüket. Éjt nappallá téve, szorgalommal és kitartóan, megállás nélkül dolgoztak a megélhetésért. Mert volt miért.

Hittek a boldogulásukban, kifogást nem keresve, az árral szemben, az elítélő szavakat nem hallva tették a dolgukat és igyekeztek maguk irányítani a sorsukat. Értünk. A gyerekeikért. Hogy jobb, boldogabb és könnyebb életünk lehessen. Én ilyen családban nőttem fel. Édesanyám óvónő, édesapám mélyépítő és ezermester.  

Véleményemmel nem az ítélkezés a szándékom, mindenki saját belátása és talán legjobb tudása szerint cselekszik; de azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy életünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Ebben semmi ezoterikus gondolat nincsen, de be kell látni, a problémáink, amik elől menekülünk, a világ bármelyik pontján kísérteni fognak minket. Nem, közel sem tökéletes itthon: a kommunista rendszer öröksége még mindig létezik. A magyar kultúra kifogásolt sajátosságai adottak.

És? 

Látni kell, ennél sokkal nyomorultabb körülmények léteznek a világban. Ezért ez nem lehet indok!

Szemlélve Európát: Ki gondolta volna, akár csak egy évvel ezelőtt, hogy a háborítatlan európai országokról alkotott véleményünk 180 fokot fordul. Ki gondolta volna, hogy ennyire gyengül a font, hogy a déli országok sorra összerogynak. Hogy Németország, Franciaország, (de bármelyik ország) biztonsága illúzióvá válik. Hogy a mindennapi gondolkodást és szóbeszédet meghatározó témává válik a migráció… Őrület. Csak, hogy néhány dolgot említsek. Beláthatatlan tehát, mi fog történni a következő években, közvetlen környezetünkben. 

Sehol sincs kolbászból a kerítés, ideje megérteni. Pláne ma, 2016-ban! Korábban szilárdnak hitt rendszerek omlanak össze a szemünk láttára.  

Nem vehetjük vállunkra azt, amin mi, egyének nem tudunk változtatni: mint például a politika, embertársaink szokásai, és (sajnos létező) nyomora. A problémáinkon egyedül mi változtathatunk. Ha frusztráltak, békétlenek vagyunk, nyugodjunk meg. Ha kimerültek, keressünk alkalmat, hogy pihenjünk. Ha úgy érezzük, tapintatlanok vagyunk, először is legyünk rá figyelmesek, majd kezdjük el gyakorolni a tapintatot, a megértést és az empátiát. De örök érvényű jó tanács lehet ez a világ bármelyik szegletében. Ahhoz, hogy a körülményeink változzanak, nekünk kell változni. Ez van. 

Nem a rózsaszín ködben élek. Három munkám is van egyszerre, de igyekszem a jobbra, a többre. Egészséges elégedetlenkedéssel. Fejlesztem és képzem magamat, vállalkozásba fogtam, mellette főállásom van. Mindezt azért, hogy egyről a kettőre jussak. ITTHON.

Ahol hallom a magyar szót. Ahol bár könnyű okot találni a boldogtalanságra, én nemet mondtam erre. A boldogságot, elégedettséget keresem és választom, az itthon nyugalmában. Ahol nem vegyülnek a kultúrák olyan arányban, mint számos nyugat-európai országban. Azon az idilli „Nyugaton”, ahol az utcákon a húgyszag, a fekália, a hajléktalanok tömkelege és a kirekesztés ugyanúgy jelen van. Ahol ugyanolyan bevándorlónak tekintenek, mint bármelyik más nemzetiségűt.

Ne ámítsuk önmagunkat: aki kint él vagy élt, pontosan tudja, mit is jelent külföldi munkavállalóként érvényesülni. Mindez miért létezhet? Azért, mert emberek vagyunk. Akárhová megyünk, találkozni fogunk problémákkal. Ha az anyagiak ideiglenesen meg is oldódnak, majd jönnek más körülmények, amikre ismételten dühösek lehetünk és ismét okot adhatnak a továbbállásra. A pénztárcánk talán tele lett, de a lelkünk megnyugodott? Hol vannak a gyerekkori barátok, a családunk? Hol vannak a nyugalmat jelentő, megszokott, mások számára talán titkos helyek, ahová mindig elvonulhatunk? Hol van a (kiszámítható) természetes közegünk? 

Persze, ellenérvet ide is be lehetne szúrni: a barátok és a családtagok is külföldre mentek… Nálam is ez a helyzet. De még így is több a barátom itthon, mint egy külföldi, idegen országban. Még így is, itthon vannak a szüleim, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok. És amíg élnek, rám is mindig számíthatnak.

Ezért nem fogok elköltözni. Mert úgy érzem, felelősséggel tartozom. Felelősséggel a szüleimért. Felelősséggel a külföldön élő testvéreimért, akiknek úgy segíthetek, ha én magam is nyugalomra leltem. Nekem pedig a nyugalom itthon van. Magyarországon. Mindezek mellett pedig úgy érzem, felelősséggel tartozom embertársaimért, akiknek megmutathatom, hogy lehetséges itthon is boldogulni.