Mit tanulhat az argentin válságból Magyarország?

Tail risk. A pénzügyi terminológiában így nevezik a rendkívül kis valószínűséggel bekövetkező, ámde pusztító hatású eseményeket. A valószínűséget reprezentáló haranggörbe legszéle, egy pénzügyi atombomba, aminek a kockázatát nem lehet kezelni. Magyarország esetében a tail risk egy tömeges bankcsőd, ami drasztikus gazdasági válságot, 5-20% körüli GDP-szakadást, forintleértékelődést és a pénzügyi rendszer összeomlását eredményezi. Az efféle események eddig a világban rendszerint politikai rezsimváltással (több mint kormányváltással) jártak, és általában lassú, kínkeserves gyógyulás után sikerült csak talpra állni, hiszen a rendszer alapja, a bizalom vész el ilyenkor.

Gazdasági elemzők gyakran emlegetik Argentína példáját, mint a gazdasági válságkezelés totális csődjét. A 2001-es corralito (magyarul kis karám) tökéletes mintapéldája, hogy kényszerhelyzetben mit nem szabad csinálni: itt az argentin állam a magánszemélyek kezében lévő devizabetétek ideiglenes korlátozásáról döntött (heti 250 pesót lehetett felvenni a devizabetétekről kizárólag argentin pesóban, az intézkedés eredetileg maximum 90 napig maradt volna), ahelyett, hogy évekkel ezelőtt elengedték volna a peso árfolyamát, és nem adósították volna el a dollárban államot.

A döntés drasztikus hatással járt, a megrémült betéttulajdonosok pánikszerűen vették ki az argentin bankokból a megtakarításaikat. Nemcsak a külföldi, hanem a hazai pénzt, a pesót is, sőt minden mozdítható pénzügyi eszközt, hiszen nem lehetett tudni, hogy másnap milyen más korlátozásokkal él a kormány. A döntés bedöntötte Argentínát, jött az államcsőd és a fizetésképtelenség, pedig az ország nem rendelkezett drasztikus eladósodottsági mutatókkal: a teljes nettó hitelállomány a GDP 53,8%-át tette ki a válság előtt, igaz, hogy ez a negyedére összeomló pesónak és a devizaadósságnak köszönhetően hamarosan 165%-ra ugrott. A válság lényegében 10 év után is tart, a megtakarítások háromnegyede ma is az ország határain túl landol, támogatva ezzel Uruguay, Brazília és az Egyesült Államok bankrendszerét. Az ország dacból sem rendezte adósságát nemzetközi hitelezőivel, ami miatt továbbra is kizárja magát a nemzetközi kötvénypiacokról.

Argentína több szempontból is tanulságos lehet Magyarország számára, a nem hagyományos eszközökkel való kísérletezgetés mindkét országra jellemző. A magyar kormány devizahitel-mentő programja, ami szintén nem szokásos eszközökkel történne, acorralitóhoz hasonló jelenséget indíthat be. Nem biztos, hogy fog, csak azt mondjuk, hogy a növeli a tail risket, vagyis a kis valószínűségű, de hatalmas pusztítást hozó esemény bekövetkezésének esélyét.

Nézzük meg röviden a számokat! Május végi adatok szerint 14,9 milliárd svájci frank magánkézben lévő, ingatlanfedezetű devizahitel volt a magyar piacon. Ez hozzávetőlegesen 3.600 milliárd forint a mostani árfolyammal kalkulálva. Ha a kormány mondjuk úgy dönt, hogy ezt a pénzt nem a jelenlegi, 240 forint körüli árfolyamon kéne visszafizetni, hanem a felvételkori átlagos 160 forinton, az azonnal hozzávetőlegesen 1.200 milliárd forint kárt okoz a bankrendszernek, ami a mostani, átlag 14,8% körüli tőkemegfelelési mutatót a biztonságosnak tekintett 8%-os szint alá, 7,8%-ra lökné. (Az átlaghoz a legnagyobb magyar bank 19,7%-os mutatóval járul hozzá, mely a teljes mérlegfőösszeg 20-25%-a, tehát a többiek jóval átlag alatt vannak.) A magyar bankok a tőkéjük felét veszítenék el azonnal. A gyenge tőkemegfelelési mutató viszont megrémisztheti a betéteseket: tőkekivonás indulhat meg. Ha ez tömeges, akkor az egész rendszer pillanatok alatt fenntartatlanná válik. Tömeges csőd esetén fabatkát sem ér a magyar betétbiztosítási rendszer, hiszen azt egy-egy pénzintézet csődjére találták ki, nem az egész rendszer fejre állására. Ez a magyar tail risk, ez az, amit egy rossz politikai döntés gerjeszthet és indíthat el.

Persze lehet, hogy nem lesz bankpánik. Lehet, hogy a betétesek között nem indul be a láncreakció. Lehet, hogy a pénzintézetek külföldi tulajdonosai, akik nemcsak a magyar bankjaikat bukhatják, hanem a külföldi anyabankok felé lévő 10 milliárd euró feletti tartozást is, betolják a hiányzó tőkét a szenvedő magyar leányaikban. A kérdés, hogy megéri-e ez az akció a kockázatot? Szabad-e a rövidtávú politikai előnyökért olyan döntést kockáztatni, amely, ha kiüti a biztosítékot, a következő 10 évre leradírozza Magyarországot a világ pénzügyi térképéről?