Hirtelen Ákos-fanná váltam 2084-ben. A probléma, mely zavarja közös ünnepünket, hogy bizonyos értelmezésben Ákos – akármilyen zseniális – ellenségem.
Sose rajongtam Ákosért. Kiskölyökként a Keresem az utam meg a Hűség még tetszett (utóbbi mondandóját is magaménak érzem), csakhogy aztán rockerré értem, és a későbbi lírai, lassú dúdolások untattak. Meg Ákos amúgy is ilyen női előadó, mármint úgy értem, hogy a rajongótáborát többségükben lányok képzik, ami persze nem gáz, rám nagyrészt buzik buknak, amire kevésbé lehetek büszke. Na de mégiscsak idegesítő, hogy ha egy standard fruskával chatelek, akkor a zenei témánál garantáltan vagy a kibaszott 30Y-nal (hogy én mennyire gyűlölöm az altert, azt a rühes kurva élet) vagy Ákossal jön nekem. Szó, ami szó: Ákos bosszantott engem, mind zeneileg, mind jelenségileg. Bögyömben volt.
Ezt a célt szolgálja az USA erőfeszítése a béke érdekében, de nem segíti az az ötlet, hogy az Európában zárolt orosz vagyonokat felhasználják Ukrajna támogatására.
Örökre vállalhatatlanná vált, miközben még nála is mélyebbre süllyedtek azok, akik mindezt látva, viccesnek találták és beszámolóikban ironizáltak a látottakon.
Egy ócska libernyák s…ggfej megpróbálja provokálni a magyar férfit, de felsül.
Aki jobboldali gondolkodó, annak már az élethez sincs joga? Ez már a Szeretetország előszobája?
Személyesen fölkeres egy magyar politikus, a másik levelet ír nekem, a harmadik figyelmeztet a fészbukon, hogy mit mondjak az engem fölkeresőnek.
Egy kettészakított ország, ahol vallási hevülettel megy az ősi „ők vs. mi” ellentét.
Az Amerikai Egyesült Államok több nukleáris fegyverrel rendelkezik, mint bármelyik másik ország.
