Leköszönni, lemondani, lemondatni, befejezni

Az utóbbi napokban-hetekben a magyar közvéleményt leginkább az április 12-ei országgyűlési választás eredménye, az „új helyzet” foglalkoztatta, foglalkoztatja. Úgy vélem, ez természetes is. 

Mindenki meggyőződése, vérmérséklete, ismeretei, illetve másoktól hallott hírek alapján ítéli meg az ország és a saját helyzetét, valamint mások álláspontját. Magam nem is erről szeretnék most szólni, hanem arról, hogy már hosszabb ideje ismerkedem a mai Magyarországon egyre divatosabb kifejezésekkel, a bennük „rejlő valósággal” és bizonyos szavak átalakuló értelmezésével. 

Az aktivista – ha jól értelmezem – az a személy, aki nem foglalkozik mással, mint valamilyen párt vagy politikai erő, ilyen-olyan szervezet érdekében való fellépéssel, mások meggyőzésével, az általa képviseltek számára közönség, közösség toborzásával. Ez élete célja és ez a munkája, amit azért általában tisztes mértékben honorálnak. A véleményvezér ténylegesen ugyanez, de ő általában a médiában fejti ki a véleményét, és az általa képviseltek ezt a tevékenységet is kellő módon honorálják. A leköszönő pedig a mai szóhasználatban azt jelenti, aki nem folytatja az addigi tevékenységét, függetlenül attól, hogy azért, mert nem választották meg ismét az adott tisztségre, beosztásra, önként lemondott róla, avagy… 

Ha nem veszik tőlem rossz néven, akkor saját példámon próbálom ezt bemutatni. 1999 júniusában kaptam megbízást a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetésére főigazgatói „rangban”, majd 2000 novemberétől – sikeres pályázatot követően – a megbízott főigazgatóból főigazgató lettem. E tisztemről 2000. december 31-ével lemondtam – azaz leköszöntem –, mivel a Duna Televízió munkatársai megkeresése nyomán az adó kulturális igazgatójának kértek fel 2001. január 1-jével, néhány hónap múlva pedig műsorokért felelős alelnökké neveztek ki. E  tisztet 2004. május 14-éig töltöttem be, akkor felmentett a Duna Televízió elnöke, akire nem kis nyomás nehezedett személyem miatt, és az értem „vívott harcban” vereséget szenvedett. Esetemben ez nem leköszönés volt, hanem lemondatás. A kettő között jelentős a különbség! 

Természetesen előfordulhatna – ha mindez 2026-ban történt volna –, hogy azt írnák rólam: leköszönt… A szavak valós tartalmát nem érdemes átírni. A lényeget mindenki érti. Felesleges szépségtapasszal kozmetikázni! A tényeket, a valóságot természetesen mindannyian igyekszünk valamilyen formában a saját ízlésünk szerint (is) megrajzolni, de a tények azért tények maradnak. 

Ez nem annyira divatos megközelítés napjainkban, mivel a narratíva és a feltételezések lassan már mindent felülírnak, de a tények azért még tények maradnak.

Nyitókép: Mandiner-archív