Régi Európánk végvára

Volt idő, amikor az Erdélyt alkotó három etnikum, a magyarok, a németek és a románok egyforma arányban éltek e végeken: 1900 körül mind egyharmadnyi tömböt alkottak Brassó vármegyében. A hármas egyensúlyt aztán felborították a 20. század viharai. Brassó ma már egy negyedmilliós román nagyváros, 7 százaléknyi, 16 ezer magyarral, akik még egész jól kitartanak; s maradt még vagy ezer német mutatóban, a várost alapító szászok kései utódaiként. Trianon után Románia kellős közepébe került Brassó, de persze a Kárpátok bércei azóta is elválasztják Erdélyt az azon túli világtól.

Brassó – német nevén Kronstadt (koronaváros) – sokáig végvidék volt. Magyarország délkeleti csücske – és nemcsak a magyar államé, hanem a (nyugat-)európaias szellemiségé, amikor az itteni hegyeken túl még sztyeppei népek, tatárok, törökök portyáztak, s még csak kialakulóban voltak a román fejedelemségek.

Mint oly sok régi erdélyi városban, itt is egy központi templom a történelmünk legfőbb tanúja. A Fekete templom a gótika végső délkeleti példája a kontinensen – hiszen Moldvában, Havasalföldön, Bulgáriában mindig is más hagyományok és ízlések uralkodtak. Igaz, ezen változtatott volna a 
Német Lovagrend, amikor 1211-ben adományul kapta Brassót II. András királytól. A karddal való hittérítés a havasokon túl nem valósult meg, hamarosan a lovagrendet is kiebrudalták a magyarok királyságából, de a városépítő szászok maradtak. 1383-tól kezdve egy évszázadon át építették a régió legnagyobbjai közé tartozó csarnoktemplomot. Bár az 1689-es nagy tűzvészben súlyos károk érték, ma is sok kincset őriznek a századok során besötétedett falai: az angyali üdvözletet ábrázoló, 1477-es freskót, gótikus szentségtartókat és kelyheket s Európa egyik legnagyobb anatóliaiszőnyeg-gyűjteményét, amit szász kereskedők adtak ajándékba az egyházközségnek.

Brassó fénykorának nagy alakja volt Honterus János (Johannes Honterus), aki egyszerre volt korai lutheránus prédikátor, tanító, könyvkiadó, jogász, természettudós, térképalkotó, világleíró és városi tanácsos – egy igazi reneszánsz ember a reneszánsz korában. Szapolyai János királynak így ajánlotta jogi művét, örök bölcsességgel: „Semmi sem fennköltebb az adományok közül, melyet az Isten az emberiségnek adott, mint az igazságosság, amely magába olvasztja valamennyi erényt.”

Hamis lenne viszont azt állítani, hogy az erdélyi szászok, köztük Brassó lakói mindvégig igaz harmóniában éltek volna a magyar nemzettel és uralkodóival: dacoltak mind Rákóczi kurucaival, mind az 1848–49-es nemzeti hadsereggel. A retorziók sem maradtak el: a kurucok kifosztották, Bem tábornok elfoglalta a várost. A szászok aztán a magyarsággal együtt kerültek ugyanazon uralom alá a 
20. században, végül nagy részük ki is vándorolt szülőföldjéről. Brassó központja viszont ma is őrzi a középkori és újkori, civilizált városképet a tornyos városházával, ódon polgárházak százaival és az impozáns városfalakkal. A külvárosokat persze a szocializmus idején épült óriási lakótelepek uralják – az óváros nagy részét körbeölelő, sűrű erdőkkel borított hegyeket, és olykor Brassó külső utcáit viszont már a medvék.

A medvék közel vannak – mert a vadon és a havasok is közel vannak, nagyon közel. A város és megyéje fölé magasodnak a Barcasági-hegyek és főleg a Bucsecs-hegység, amelynek 2505 méter magas, kopár csúcsa messze ellátszik, és ahol az év 220 napján megy a fagypont alá a hőmérséklet. A történelmi örökségét őrző Brassó és vidéke még mindig jól védett, körbebástyázott zug a világ nagy forgatagában.

A szerző a csaladtortenet.blog.hu szerzője

Fotó: Shutterstock